Egyszer volt, hol nem volt… Ahol a kurta farkú malac túr? Vagy az Óperenciás-tengeren és az Üveghegyeken is túl? Nem mindenhol folytatódik így a mondat: számos koreai népmese kezdődik azzal, hogy „amikor még dohányoztak a tigrisek”. Ezzel jelezték, hogy valami olyan régen történt, hogy az már a mítoszok (füst)ködébe vész - dacára annak, hogy a pipázás és a dohány csak a 16. század végén jutott el a félszigetre.
Sin Junbok festménye / fotó: Wikipedia
Az Imdzsin-háború során, 1592-ben a japán seregekkel érkezett a dohány Koreába (akkori nevén Csoszonba), ahol kezdetben gyógyszerként tekintettek rá, és drága luxuscikknek számított. Az ára miatt sokan próbáltak hasznot húzni belőle, akár illegális eszközökkel is, így néhány évtized alatt felfutott helyben a dohánytermesztés. Ezt a kedvező talajviszonyok és az éghajlat is segítette. Aztán ahogy egyre többen foglalkoztak vele, lecsökkent az ára, ami megfizethetőbbé tette, ezzel együtt pedig növelte a népszerűségét. Miközben szó szerint az egész királyság rászokott, továbbra is egészségmegőrző hatást tulajdonítottak neki. Ma már tudjuk, hogy ez súlyos tévedés volt, akkoriban azonban nemtől, kortól és társadalmi státusztól függetlenül mindenki pipázott. A Csedzsu-szigetnél 1653-ban hajótörést szenvedett holland tengerész, Hendrick Hamel így már arról tudott beszámolni az írásaiban, hogy alig volt valaki Csoszonban, aki ne dohányzott volna, és már 4-5 éves korukban elkezdték a gyerekek is.
Innen származik részben a meseindító szólás, mert azokban a régi időkben, amikor már tényleg mindenki rákapott, akkor bizonyára még a tigrisek is pipáztak. És még az első dohányzó tigris történetét is ismerni a mesék között! Eszerint élt régen egy kötelességtudó, szegény férfi, akinek súlyosan megbetegedett az édesanyja. Egy taoista szerzetes érkezett hozzájuk, aki elmondta, hogy amint sikerül 100 kutyát levadásznia a férfinak, az anyja meggyógyul. Ehhez egy írásos talizmánt adott segítségül, amivel a férfi tigrissé változhatott a vadászat érdekében. Amikor épp az utolsó kutya elkapásához változott át, a férfi felesége meglátta a tigrist, és ijedtében eltépte a talizmánt. Így azonban nem működött a varázslat, a férfi nem tudott többé emberré visszaváltozni, és kénytelen volt a hegyekbe menekülni. Tigrisként azonban kárt tett állatokban és emberekben, ezért a hivatalnokok egy kereskedőt küldtek utána, aki egykor a jó barátja volt. Amikor találkoztak, a tigrissé vált férfi neki panaszolta el szerencsétlen helyzetét, miközben az ajándékba kapott dohányt szívta.
Ismeretlen festő műve a Csoszon-korból / fotó: Wikipedia
Bár össznépi időtöltésnek számított, a társadalmi hierarchia a pipázásban is megjelent. Tilos volt például a köznépnek a nemesek jelenlétében pöfékelnie, ezt a szabályt pedig egészen a király személyéig vezették vissza. Az évszámhoz és uralkodóhoz nem kötött történet szerint ugyanis a miniszterek a trónteremben, a király jelenlétében épp megbeszélték az ország dolgait, amikor vita közben egymás után újra és újra pipára gyújtottak. Mivel a füst felfelé száll, az a magasított trónján ülő királyt borította be. Innen eredeztették a szabályt, miszerint magasabb státuszú személy jelenlétében tilos dohányozni.
A Csoszon-kor egyik legismertebb festője, Sin Junbok (Shin Yun-bok) képein is sűrűn feltűnnek a hosszú pipák, akár a nemesek, akár a kiszengek kezében. Annyira gyakorinak számítottak, hogy az első nyugati utazók először még sétapálcának nézték őket.
Hogy a dohány túl széles körben fogyott, az nem várt problémákhoz is vezetett: termesztése miatt lecsökkent az a földterület, amit az élelmiszertermelésbe tudtak bevonni, így a 18. században mind az állami tisztviselők, mind a konfuciánus tudósok próbálták a dohánytermesztést betiltatni. Közéjük tartozott az agronómus, filozófus Csong Jagjong, aki bár maga is szeretett pipázni, a termesztést a hegyvidéki területekre száműzte volna. Azonban még uralkodója, maga Csongdzso király is a dohány rabjává vált, és egyenesen azt kérte udvari tudósaitól, bizonyítsák a dohány jótékony egészségügyi hatásait.
Koreai kereskedők a pekingi orosz követség kapujánál 1864 körül / fotó: Wikipedia
Maga a pipa egyúttal státuszszimbólumnak is számított, nem nagyon lehetett nemesembert a méretes pipája nélkül látni. Az olyan drága anyagok, mint az arany vagy a jáde felhasználásával készült pipák esetében a méret volt a lényeg: minél hosszabb, annál biztosabb, hogy tulajdonosa olyan gazdag előkelő, akinek külön szolgára is telik, aki meggyújtja a pipáját helyette. (Hossza miatt ezt egyedül nem is lehetett volna megtenni.) A hosszú pipák a Csoszon-kor végéig divatban maradtak, miközben nem kis veszélyt jelentettek tulajdonosaikra. Az orvosi missziókban résztvevő nyugati sebészek arról számoltak be, hogy a leggyakoribb műtét a hosszú pipaszárak eltávolítása. A csúszós, rossz időben, a szűk sikátorok kanyarjaiban, vagy netán éppen az italtól bódult állapotban eleső urak nyakát rendre átszúrták a hosszú szárak.
A közemberek rövid pipákat használtak, hogy kényelmesen dolgozhassanak, de amikor pihentek, ők is azokat a hosszú pipákat részesítették előnyben, amelyeket csak ülve lehetett kényelmesen elszívni. Ezek a pipák bambuszból készültek, réz- vagy sárgaréz elemekkel. A nők a 19. század végéig ugyanúgy dohányozhattak, mint a férfiak, de 1880 után ezt kezdték rossz szemmel nézni, különösen a fiatal és a középkorú nők esetében.
A 20. század elejére aztán a pipázást az átlagemberek körében felváltotta a cigaretta, és még a királyi palota is nagy kedvelőjévé vált az amerikai dohánytermékeknek, a mesék elején pedig megmaradtak a pöfékelve pipázó tigrisek.
A cikket írta: Kocsis G. János
Források: National Institute of Korean History, koreatimes.co.kr
Federation of Korean Cultural Centers
Fotók forrása: Wikipedia
