1886. január 26-án egy tragikus sorsú nőt kísértek a vesztőhely felé a koreai királyság, Csoszon fővárosában. Egy olyan „szörnyeteget”, aki 210 centiméteres magasságával és 150 kilós termetével egymaga „erősebb volt, mint öt-hat férfi”. Ebben az időben a helyi nők átlagmagassága 142, a férfiaké 150 centiméter volt, így I Uszok (이우석 / Lee Woo-seok) szó szerint a környezete fölé tornyosult. Mérete és testalkata miatt folyamatos bántások érték egész életében, végül mégis ennek köszönhette, hogy a királyné testőre vált belőle.
A Kvanghimun-kapu Szöulban 1905 körül
I Uszok gyerekkoráról semmit sem tudni, valószínűsíthetően 1842 táján született a mai Szöul közelében. Fiatalkora (is) nagyon kellemetlen lehetett, szörnyetegként kezelték. Már gyerekként rendkívül nagy volt, állítólag a születésétől fogva erősen nőtt. Csoszonban a túl nagyra nőtt gyermekeket rendszerint jelentették a kormányhivataloknak, azoknak pedig a természet adta nagy erővel rendelkező fiatal fiúkat jelenteniük kellett a királyi udvarnak. Egy lázadás során ugyanis az ilyen erejű férfiak potenciális veszélyt jelenhettek, így a királyság rövid úton semlegesítette a még csak elméleti veszélyt: az érintettekhez katonákat küldtek, hogy a lábukat eltörve megnyomorítsák vagy megöljék őket. (Ez a gyakorlat a koreai népmesékben is visszatérő elem.)
Míg a rendkívüli erővel bíró fiúkkal brutálisan bántak, a fiatal I Uszok élete – fizikailag – nem volt veszélyben leányként. Óriási termete és bizarr megjelenése miatt azonban őt is jelentették a kormányhivatalok, és a királyi udvarba rendelték. Rá más veszély várt: megjelenésével a gonosz erőket kellett magához vonzania, hogy azok neki, és ne a királyi udvar lakóinak ártsanak. A palotában az alantas munkákat, például a kutakból a fizikai megterhelést jelentő vízhúzást is úgynevezett muszurik (무수리), azaz udvari rabszolgák végezték. A babonák szerint ha egy átlagosnál nagyobb gyerek született, muszuriként ő útját tudta állni a palotába behatoló, sötét erőknek.
Ebben a munkakörben került I Uszok a királyi palotába, ahol sokat szenvedett érzelmileg és fizikailag is. Az udvarban dolgozó nők között az egyik legalacsonyabb rangúnak számított, és mivel hivatalosan még csak nem is tartozott a személyzethez, sötét öltözékben kellett járnia, megjelenése miatt pedig gyakran csúfolták. Korabeli vallomások szerint amikor feltűnt, a palotában dolgozó fiatal nők és az udvarhölgyek rémületükben elszaladtak előle. Állandó gúnyolódás céltáblájává vált, és termete miatt egy új nevet kapott a palota lakóitól. A klasszikus kínai regényirodalom egyik legkiemelkedőbb és legnagyobb hatású alkotása a Vízparti történet című regény, az ebben szereplő 108 harcos egyike a nagy erejű kocsmáros Ku asszony, azaz az Anyatigris. A regényalak után csak Ko Deszu (고대수 / Go Dae-su) néven kezdték emlegetni, a névadás híre pedig érdekes tréfaként terjedt a palotában.
A kocsmáros Ku asszony, a Vízparti történet regényalakja / Utagava Kunijosi festménye
Az óriás vízhordó leány felkeltette Kodzsong király feleségének, Min királynénak (posztumusz nevén Mjongszong császárné) figyelmét. A hatalmas testű és erejű I Uszokot udvarhölgyéül választotta, hogy kísérője legyen. A később valóban meggyilkolt Min királyné a különböző politikai frakciók harca miatt fenyegetve érezte magát, és bár katonák is vigyázhattak rá, férfiak nem léphettek a királynő privát (és olykor titkos) tereibe. Tökéletes választásnak tűnt számára a termetes szolgálóleány, akire időközben úgy ráragadt a bántásból adott Ko Deszu név, hogy már gyakrabban használták azt, mint a valódi nevét – a továbbiakban mi is így hivatkozunk rá.
A királyné személyi testőreként új élet kezdődött számára a palotában, ahol a szolgálóleányoktól kezdve az eunuchseregen át az udvarban megforduló arisztokratákig továbbra is megvetés övezte és kinevették. Képzelhető, hogy a megélt évtizedes bántás után hogyan reagált az első kedves, emberi szavakra.
1874-ben megszólította egy fiatal nemes. A nála majdnem tíz évvel fiatalabb, akkor 23 éves Kim Okkjun (김옥균 / Kim Ok-gyun) egy befolyásos arisztokrata család sarjaként a helyi politikai élet feltörekvő csillagának számított. Már fiatalon csodagyerek volt, remekelt a tanulmányokban és a művészetekben, és a király is felfigyelt rá. Japánban tett utazása során Kim megdöbbenve tapasztalta, hogy a Koreában barbárnak tartott japánok hogyan modernizálták országukat nyugati mintákat követve, és hogy hazája milyen vészesen lemarad fejlődésben a világtól a konzervált feudális viszonyok között. A hozzá hasonlóan gondolkodó fiatal nemesek szervezkedni kezdtek, társaságukra Reformpártként hivatkoztak, és Kim vezetésével azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a koreai királyságot modernizálják a japán minta alapján. Ebben az időszakban azonban a királyné családja egyre nagyobb hatalomra tett szert az udvarban, és ők a hagyományosan erős kínai kapcsolatokban látták a jövőt.
Ebben a hatalmi játszmában a frissen az udvarba kerülő Kim Okkjun számára létfontosságú volt, hogy pontos információkat tudjon szerezni a királyné környezetéből. A modern lehallgatókészülékek előtt ez persze csak kémek, besúgók segítségével volt megoldható, egy koreai királyi palotában pedig két kézenfekvő megoldás is akadt: az eunuchok és a szolgálóleányok.
Ahogy arra a történész Kim Dzsunhjok emlékeztet, csupán feltételezések lehetnek arra nézve, hogy Kim Okkjun mivel tudta rávenni a már testőrként szolgáló nőt, hogy segítsen neki. De a szörnyetegként kezelt egykori muszurival, akivel férfi hivatalnok soha nem bánt emberhez méltóan, most ragyogó mosollyal, gondoskodó arckifejezéssel és lágy hangon beszélgetni kezd egy nála tíz évvel fiatalabb nemes, akiről az egész udvar azt gondolja, hogy az országot irányító, fontos miniszter válik majd belőle. Ez a fiatalember emberként kezelte Ko Deszut, ő pedig elkezdte tájékoztatni Kim Okkjunt a király és a királyné közötti bizalmas beszélgetésekről.
Min királyné feltételezett fényképe
Tíz éven át osztotta meg a királyné környezetből származó információkat, 1884 végén azonban a Reformpárt tagjai elhatározták magukat. Ha másképp nem megy, japán támogatással a hátuk mögött, erővel ragadják magukhoz a hatalmat, és úgy hajtják végre a modernizációt. December 4-én ünnepséget tartottak egy udvari hivatalnok tiszteletére, amelyre a külföldi diplomatákon kívül a királyt is elvárták. Megváltozott napirendje miatt Kodzsong király végül nem jött el, de az összeesküvők így is léptek: miközben a lakoma zajlott, az épületet felgyújtották, hogy a kialakuló tűzvész során egyrészt leszámoljanak politikai ellenfeleikkel, másrészt hogy akkora zűrzavart keltsenek, hogy a királyi pár úgy érezze, jelentős számú katona tör az életükre, és egy olyan szomszédos palotába vonuljanak át, ahol könnyen foglyul ejthetik őket.
A tervezett zűrzavarból pedig Ko Deszu is kivette a részét. Miközben a lakoma épülete már lángolt, és a királyné egyik rokonát is leszúrták, óriási robaj hallatszott – a becsempészett puskaporral Ko Deszu felrobbantotta a Cshanggjonggung palota egyik használaton kívüli csarnokát. A jelenlévők számára világossá vált, hogy palotaforradalom zajlik, a külföldi diplomaták igyekeztek menekülni. Az úgynevezett Kapsin-lázadás látszólag sikerrel járt. A királyt elfogták, megöltek számos vezető politikust a rivális frakcióból, és a Reformpárt kormányt alakított. Kim Okkjunnak és társainak azonban még arra sem maradt ideje, hogy kihirdessék átfogó, 14 pontból álló reformintézkedéseiket: kínai katonák és a főváros lakossága 48 órán belül megbuktatta őket.
A történész Kim Dzsunhjok szerint a saját országjobbító szándékaikban biztos összeesküvők a kínai csapatokra számítottak ugyan, a nép ellenállására azonban nem. Csakhogy a japán kalózok 14. századi betörései vagy épp a tragikus Imdzsin-háború (1592-1598) után a Koreai-félsziget lakói ekkor már évszázadok óta rettegtek egy újabb japán támadástól. Alig néhány évvel korábban pedig, 1876-ban a Kanghva-egyezménnyel a Japán Birodalom kierőszakolta három koreai kikötő megnyitását. Ezek után az a hír, hogy Japán-barát nemesek a palotában épp megdöntik a fennálló rendet, úgy feltüzelte a japánellenes lakosokat, hogy az államcsíny résztvevői ellen fordultak. Kim Okkjun és társai – már akik túlélték a harcokat – egy hajón Japánba menekültek.
Hogy Ko Deszu hitt a Reformpárt céljaiban, vagy Kim Okkjun szavainak, esetleg a bosszúvágy vezérelte, és ezért fordult a palota ellen, azt sosem fogjuk megtudni. Mindenesetre maga Kim Okkjun írja Kapsin illok című memoárjában, hogy a királyné kedvelte és jól bánt hatalmas testőrével.
Sorsát így sem kerülhette el. Árulásért halálra ítélték, és amíg a vesztőhelyre kísérték, a tömeg követte, gúnyolta, tépték a ruháját és a húsát, kövekkel dobálták. Mire áthaladtak a Kvanghimun-kapun (광희문), ruhája nagy részét letépték, és már erősen vérzett. Ezután kiszolgáltatták a vérszomjas tömegnek, amely halálra kövezte. Egy korabeli szemtanú azt írta, hogy „különösen kegyetlen halálban volt része.”
A nők kifejezetten durván bántak vele, a vesztőhely felé az ő köveitől szerezte a legsúlyosabb sebeket. A csoszoni nők nem kértek Ko Deszu forradalmából, és japán kollaboránsnak hitték. Pedig a Reformpárt tervezett intézkedései éppen a nép érdekeit szolgálták volna: követelték a Kínával fennálló hódoltsági viszony megszüntetését; az uralkodó osztály kiváltságainak eltörlését; az alkotmányos monarchia bevezetését; a földadó-törvények felülvizsgálatát; a gabonahitel-rendszer eltörlését; a korrupt tisztviselők szigorú megbüntetését és a mindenki számára egyenlő jogok megteremtését.
A cikket írta: Kocsis G. János
Képek:
Források:
