15 évvel ezelőtt indult el a budapesti koreai filmklub, hivatalos nevén a Korean Movie Road a mára megszűnt Örökmozgó moziban. A 2010. május 5-én elsőként vetített Számkivetett a Holdon (김씨 표류기 / Castaway on the Moon, 2009) című filmet azóta több mint 260 másik alkotás követte. A filmklub 15 éves évfordulója alkalmából feltettünk néhány kérdést a két szervezőnek/fordítónak, Kocsis G. Jánosnak és Marton Eszternek.

Hogyan és mikor kerültetek közel a koreai kultúrához és a koreai filmekhez?

János: Valamikor a kétezres évek közepén teljesen véletlenül megnéztem az Egy gésa emlékiratai (Memoirs of a Geisha, 2005) című amerikai filmet. Látványosan “távol-keleties” volt a hangulata, de az ember persze tudja, hogy Hollywood ilyennek képzeli el a Keletet. Semmit sem tudtam az ázsiai filmgyártásról, így felmerült bennem, hogy meg kellene néznem néhány filmet, amit nem a nyugati mainstream csinált Ázsiáról, hanem a helyiek gyártották maguknak. Elképesztő naivitásomban addig azt hittem, hogy máshol is mindenki hollywoodi filmeket néz, legfeljebb időnként készül egy-egy saját film is, mint akkoriban nálunk.

Ennyire tudatlanként döbbenetes volt azzal szembesülnöm, hogy olyan filmes univerzumok léteznek a nagyvilágban, amiről itthon – akkoriban legalábbis – a szélesebb nagyközönség szinte semmit sem tudott. Egyedül csak Keleten ott volt a nagymenő hongkongi, a tajvani, a kínai, a japán, a koreai filmgyártás, és akkor távolabbról a thai és a különböző régiós indiai filmekről még nem is beszéltem. Azt tudtam, hogy számomra képtelenség ennyi filmgyártó nemzet klasszikusaival és kortárs darabjaival képbe kerülni, inkább választani kellene egyet, aminek jobban nekifekszem. És míg sokan a franciát tartják a legromantikusabb, a legszebb hangzású nyelvnek, én a mai napig elolvadok, ha meghallok egy koreai időjárás-jelentést. Ha létezik szerelem első hallásra, akkor ez biztosan az. Számomra annyira gyönyörű ez a nyelv, hogy evidens volt, hogy a koreai filmgyártást választom.

Eszter: Én 2006 késő tavaszán ismerkedtem meg a koreai kultúrával. A kollégiumi szobatársam izgatottan tért vissza a tavaszi szünetből, amikor is a Goong, avagy Princess Hours (궁, 2006) mind a 24 részét ledarálták a húgával. Hetekig csak a sorozat zenéi szóltak a szobánkban, és nagyon tetszett. A Second Moon (두번째 달) együttes annyira elvarázsolt, hogy kénytelen voltam megnézni a sorozatot. Teljesen elbűvölt a modern és klasszikus kultúra fúziója, később a teljes manhwa (képregény) sorozatot is megvettem. Innen pedig nem volt megállás.

Először a sorozatok világát ismertem meg jobban, majd lassan áttértem a filmekre, és a 2. megnézett mozimmal, a Dasepo Naughty Girls (2006) c. filmmel – ami annyira fura, hogy szerintem csak én szeretem – megtaláltam a kedvenc rendezőmet, E J-yongot. Teljesen új világ nyílt meg számomra. Más ázsiai nációk filmjeit és sorozatait is néztem az évek során, de egyik sem tett rám olyan mély benyomást, mint Dél-Korea. Ahogy János is mondta, a nyelv hangzása egyszerűen csodálatos.

Hol és mikor vannak a vetítések?

János: A vetítéseket a budapesti Koreai Kulturális Központ előadótermében tartjuk, ebben a félévben havonta csak egyszer. Az előző években kéthetente láthattak nálunk filmeket a nézők. Ami azonban állandó, hogy mindig péntek este 6 órától kezdünk. Talán azért is érdekesek a vetítéseink a Korea iránt érdeklődők számára, mert olyan filmeket hozunk, amik itthon nem kerültek moziforgalmazásba, és streamingen sem érhetőek el. Olyan értelemben nem egy klasszikus filmklub ez, hogy nálunk a vetítések után nincs beszélgetés, hanem a film előtt van egy felvezető, hogy képbe kerüljünk az érintett témával, megértsük a filmben előforduló helyi szokásokat, érdekességeket.

Eszter: A nézők a Központ honlapján keresztül foglalhatnak helyet, de szemfülesnek kell lenni, mert rövid idő alatt betelnek a helyek.

Ismertétek-e egymást a filmklub előtt?

Eszter: A 2000-es évek második felében itthon azért még eléggé csodabogár számba ment az a kevés ember, aki nagykanállal fogyasztotta az ázsiai zenéket, filmeket. Azok pedig még kevesebben voltak, akik ilyen témában rendszeresen írtak, posztoltak. Ekkor még a közösségi média igazi berobbanása előtti időkben voltunk. A különböző netes fórumokon így szinte evidens volt, hogy egymásra találjanak azok, akik a távol-keleti popkultúrával mélyebben foglalkoznak. Mi is így kerültünk össze online.

Néhány év elteltével aztán páran – akik csak online fórumokról ismertük egymást – elhatároztuk, hogy közösen csinálunk egy ázsiai zenés blogot. A régi Indexen futó blog formátuma ideális volt, mert a szélesebb közönség is könnyebben rátalálhatott egy-egy posztra, ha címlapra került egy anyag, nem pedig csak a tematikus fórumok mélyen maradt, ahol tényleg csak az futott bele, aki célzottan azt kereste.

Hogyan merült fel a filmklub ötlete 15 évvel ezelőtt?

János: A zenés blog szerzői addig csak online ismerték egymást. Az akkor már régóta Koreával foglalkozó Teszár Dávid felvetette a csapatban, hogy tarthatnánk egy ismerkedős-beszélgetős összejövetelt. Ezen az estén került szóba, hogy más követségek is szerveznek havi filmvetítéseket, így akár a koreai nagykövetség is láthat fantáziát a dologban. Dávid vállalta, hogy megkeresi az ötlettel a követséget, és az ő támogatásukkal indult el 2010 májusában a filmklub a régi Örökmozgó moziban, az Erzsébet körút és a Dob utca sarkán. (Apró csavar a helyszínt illetően, hogy az azóta megszűnt Örökmozgó mellett ma épp egy koreai étterem üzemel.)

2012-ben létrejött a budapesti Koreai Kulturális Központ, ahová mi is átköltöztünk, majd átálltunk a havi két vetítésre is. Az indulástól kezdve Dávid volt a filmklub arca, a magyar feliratokat ketten készítettük. Dávid egy költözés miatt nem tudta folytatni tovább a munkát, így 2012-ben beszervezte Esztert maga helyett.

Milyen nyelvről fordítotok?

Eszter: Minden filmhez magyar feliratot készítünk, és ha az éves koreai filmfesztiválokra szánt feliratokat is beleszámoljuk, szerintem már bőven 400 felett járunk. Elsősorban a filmek nemzetközi terjesztéséhez kiadott angol felirattal dolgozunk, kisebb részben pedig az eredeti koreaiból fordítunk. Bár valamilyen szinten mindketten foglalkozunk a koreai nyelvvel, a szó szerinti fordítás a filmeknél ritkán tud működni, mert egységnyi idő alatt kevesebb szöveget képes feldolgozni olvasással az emberi agy, mint amennyit ugyanannyi idő alatt egyébként hallással megért.

Így a már eleve tömörített angol felirat az olvasási élményhez sokkal jobb kiindulási alap. Időnként azonban a nemzetközi terjesztés miatt sok helyi sajátosságot gyomlálnak ki az eredeti szövegből, arra hivatkozva, hogy azt Koreán kívül úgyse értenék. Ezt néha óvatosságból sikerül túlzásba is vinniük, emiatt előfordul, hogy a nemzetközi verzió félreviszi, adott esetben teljesen átírja az egyes jeleneteket. Ilyenkor muszáj az eredeti koreai nyelvű szöveghez visszanyúlnunk.

Milyen kulturális különbségekre és hasonlóságokra kell odafigyelni a fordítás során?

János: Vannak olyan nagyon alapvető sajátosságok, amelyekkel az is hamar találkozik, aki elkezd koreaiul tanulni. Ilyen például egy párbeszéd során egymás megszólítása. Nem egymás nevét szokás használni, hanem (a családi, baráti reláción túl) főleg az illető titulusát, foglalkozását, ami a sofőrtől az igazgatón át az osztályvezető-helyettesig tényleg bármi lehet. A magyar szövegben azonban nagyon furcsán működne, ha egy filmben valakit végig “osztályvezető-helyettes úrnak” vagy “sofőr úrnak” szólítanának még akkor is, amikor kontextusában nincs köze a párbeszédnek a munkához. Ebben a helyzetben például kifejezetten zavaró tud lenni a szó szerinti fordítás, helyette az európai udvariassági formuláknak megfelelő “Pak úr” alakot használjuk. 

Az igazi kihívást persze az olyan témakörök jelentik, amelyek kifejezései nem, vagy alig léteznek magyarul. A koreai állat- és növényvilág kifejezetten nehéz terep, az egyes növényeknek, állatoknak sokszor csak a latin nevét jegyzik itthon a határozók, és magyar neve nincs az adott élőlénynek. Egy fordító szempontjából azonban időnként abban sincs sok köszönet, ha éppen létezik magyar név.

Például a Kínában, Japánban, a Koreai-félszigeten és Tajvanon őshonos fa, a terebélyes koronájú 느티나무 (nuthinamu), a Zelkova serrata esetében. Ezt a fát az ősidők óta a falvak védelmező szimbólumaként tisztelik Koreában, a falu központi helyén állva a hagyományos rituálék és szertartások helyszíne, imádkoztak hozzá, és felajánlásokat is tettek a fának. A Zelkova serrata azonban itthon a japán gyertyánszil nevet kapta a botanikusoktól. Ismerve a két nép viharos történelmét, egy magyar feliratban egyszerűen nem lehet leírni azt, hogy a koreai falucska lakói évszázadok óta imádkoznak a „japán gyertyánszilhez” – hiába ez a növény hivatalos magyar neve – hiszen őshonos koreai fáról van szó.

Vagy ott a 번행초 (ponhengcsho), aminek új-zélandi-spenót a hivatalos magyar neve. De azt megint csak nem használhatjuk egy magyar feliratban, hogy az Új-Zéland európai felfedezése előtti századokban a csoszoni asszonyok épp “új-zélandi” spenótot szednek a földeken. 

Az ehhez hasonló kulturális különbségekkel szemben van egy nagyon fontos hasonlóság a magyar és a koreai nyelv között. A magyar tegezés-magázás ügyes használatával sokszor nagyon szépen vissza lehet adni a koreai nyelvben használt tiszteletiséget, ennek megfelelő alkalmazása a kosztümös, történelmi filmekben különösen fontos.

Melyik film fordítása a legemlékezetesebb számotokra?

Eszter: Egek, számtalan fordítás készült az évek során. Talán kettőt emelnék ki. A filmfesztiválra készült Vonat Busanba - Zombi expressz (Train to Busan / 부산행, 2016) attól lett emlékezetes, hogy a koreai nyaralásom alatt a Puszan-Szöul KTX járaton kezdtem el a fordítást, és a zombitámadás ugyanazon számú kocsiban indult, ahol mi ültünk.

Szeretem a kihívást jelentő filmeket, az Államcsőd (Default / 국가부도의 날, 2018) felett legalább 2 hétig ültem, hogy a megfelelő közigazgatási, pénzüggyel kapcsolatos szakszavakat megtaláljam, órákig kutattam egy-egy szó miatt a korabeli híradásokat, és olvastam a szakirodalmat. Illetve mivel a sportfilmeket is általában én fordítom, ezért elég sok sport magyar szaknyelvében elmerültem. Élvezem, ha fordítás közben tanulok is.

János: A szabadsághős An Dzsunggun életéről készült a talán leghíresebb dél-koreai színpadi musical, ezt 2022-ben A hős (영웅 / Hero) címmel vitték filmre. Híresen nem bírom a vért, ez viszont egy történelmi musical, és van benne néhány pillanat vérszerződéssel, levágott ujjakkal, a királyné kivágott, dobogó szívével. Mindezt énekelve, rímelve, dalszöveggel. Imádtam a fordítás minden percét még így is.

Itt elengedhetetlen volt, hogy az eredeti koreai szövegkönyv alapján készüljenek a dalszövegek, egy musical esetében ugyanis sokat ront az élményen, ha a dalok a felirat olvasása közben nem “énekelhetőek”, ha például szótagszámban nagyon elütnek az eredetitől. Minden tiszteletem azon műfordítóké, akik koreai nyelvű verseket, dalszövegeket ültetnek át magyarra, ez ugyanis heroikus feladat.

Nehéz kérdés, de mi a kedvenc koreai filmetek? Több válasz is lehetséges!

Eszter: János talán nehezen válaszol rá, de bennem nincs kétség. Nem is kedvenc filmjeim vannak, hanem kedvenc rendezőim, és az a fontos számomra, hogyan ábrázolják a női karaktereket. Emiatt E J-yong (이재용)-tól jöhet minden. Egyik legemlékezetesebb élményem, hogy 2018-ban találkozhattam vele, amikor a 11. Filmfesztiválon vendégül láttuk.

Másik kedvenc rendezőm Yoon Ga-eun (윤가은), aki a gyerekek nem feltétlenül örömteli életét helyezi a középpontba, és mindkét eddigi nagyjátékfilmjét vetítettük (Leszel a barátom? / The World of Us / 우리들, 2016; Otthonunk / The House of Us / 우리집, 2019) a filmklubban, illetve a fesztiválon.

Ha pedig visszalépünk pár évtizedet a koreai filmek világában, akkor Han Hyung-mo munkássága biztos pont. A Szabadság asszonyát (Madame Freedom / 자유부인, 1956) és a Főnökasszonyt (A Female Boss / 여사장, 1959) korábban műsorra is tűztük. De ha csak egy mozifilmet mondhatnék, az biztosan a Nagyanyó kisasszony (Miss Granny / 수상한 그녀, 2014) lenne. Az a film tökéletes, aki mást mond, az téved.

János: Ez a kérdés jó eséllyel megválaszolhatatlan sok filmklubos számára. Inkább aktuális kedvencek vannak. Ezek között pedig remekül megférnek együtt az igényes szerzői filmek a szégyentelenül guilty pleasure darabokkal. Ahol az egyik végleten, mondjuk, Kim Ki-duk Lopakodó lelkek (3-Iron / Bin-jip, 2004) című mesterműve van, a másikon meg olyan vígjátékok, mint a Sunny (써니, 2011), a 6/45: A szerencselottó (6/45 / 육사오, 2022), vagy a Húsz (Twenty / 스물, 2015). Ez utóbbinál rögtön nem tudnék válaszolni arra, hogy Kim Woo-bin, a 2PM-es Junho és Kang Ha-neul triójáért melyik imádott filmklasszikusomat dobjam oda. Képtelenség.

A teltházas vetítés előtt János tart gyorstalpaló kulturális ismertetőt a nézők számára a film befogadásához

Kialakult-e egy viszonylag állandó közösség a filmklubban?

Eszter: A filmnézés közösségi élmény, és sokkal jobban ülnek a poénok, jobban lehet könnyezni, ha együtt vagyunk. Talán éppen ez az összes filmklub erőssége. A hasonló érdeklődésű emberek egymásra találnak, nem csak az interneten keresztül tartják a kapcsolatot. 

János: A mai napig vannak olyan nézőink, akik a legelső vetítés óta, 15 éve rendszeresen eljárnak hozzánk. Azt lehet látni, hogy mára kissé ki is nőttük a kereteinket. Sokkal többen szeretnének eljönni a vetítésekre, mint amekkora a terem befogadóképessége.

Az őszi éves koreai filmhét után észrevehetően nagyobb számban jönnek új nézők, és az a tapasztalat, hogy ezután sokan évekig látogatják a vetítéseket. Ahogy az is gyakori, hogy egy idő után a filmek hatására sokan turistaként is nekiindulnak Koreának. Hiába terjedt el itthon is a streaming, és így elérhetőek koreai filmek, sorozatok, 15 év után is rendre teltházasak az alkalmaink.

Milyen jövőbeli terveitek vannak a filmklubbal?

János: Nézői oldalról folyamatos az igény a még több vetítésre. Reményeink szerint a jövőben újra visszaállhatunk majd a havi két alkalmas vetítésekre. Ez a gyakoriság szükséges azért ahhoz, hogy az éves szinten sok filmet készítő dél-koreai filmgyártásban jobban elmerüljük – akár egy-egy rendező vagy színész pályájával –, és hogy bátrabban hozzunk dokumentum- és független filmeket.

Addig is a Koreai Kulturális Központ nyáron például szabadtéri vetítéseket is szervez, illetve minden évben 30 filmmel jön az éves filmhét. Ami pedig külön öröm, hogy a központ támogatásával vidéki városokban, Szegeden, Pécsen és Debrecenben is fut már koreai filmklub.

Kedves Eszter és János, nagyon szépen köszönjük az eddigi munkátokat, és szívből kívánjuk, hogy a továbbiakban is ilyen örömmel és lelkesedéssel tegyétek átélhetővé a koreai filmeket a magyar nézők számára!

Az interjút Szilágyi Miklós készítette.