Csoszon alkonyán, a XIX. században egyre nagyobb szakadék alakult ki a gazdag elit és a szegény parasztok között. A csoszoni parasztok közül sokan felkerekedtek, hogy Oroszországba emigrálva művelhető földet találjanak a megélhetésükhöz. Az első családok a század közepén vándoroltak ki az orosz Távol-Keletre. 1871-ben már annyi csoszoni/koreai bevándorló volt Primorszk vidékén, vagyis a Tengermelléken, hogy már falut is tudtak alapítani (Blagoszlovennoje/Szamalli). Az 1897-es népszámlálás során 26 005 koreai nyelvű embert számoltak össze az Orosz Birodalomban. Ezek az emberek magukra korjo-szaramként, azaz korjói emberként, korjói népként hivatkoztak.

A koreaiak kivándorlási kedvét nem szegte meg sem az orosz-japán háború (1904-1905), sem az 1917-es októberi orosz forradalom. Az 1937-es népszámláláskor a Szovjetunióban élő, immár szovjet-koreaiak száma elérte a 168 259 főt. Mivel ekkorra Korea már bő negyed évszázada, 1910 óta volt a Japán Birodalom része, Szovjet-Oroszország gyanús egyéneknek, lehetséges japán kémeknek tekintette saját, koreai származású állampolgárait.

Így 1937. augusztus 21-én Sztálin és Molotov aláírta az 1428-326. számú határozatot, amivel hivatalossá tették a koreai lakosság száműzetését a Tengermellékről, hogy megvédjék a Szovjetuniót az esetleges japán behatástól. Sztálin megígérte, hogy a korjo-szaram lakosság emberhez méltóképpen szedheti a sátorfáját, és viheti magával az ingóságait és haszonállatait, illetve az új lakóhelyükre érve kompenzációt kapnak a hátrahagyott ingatlanért és termésért. A nagy ígéretnek természetesen az lett a vége, hogy a szovjet-koreaiak többségét sebtében kipaterolták otthonaikból, csak az irataikat vehették magukhoz, meg ami karnyújtásnyira, elérhető közelségben volt.

1937. szeptember 1-től október 25-ig 36 442 koreai származású családot, 171 781 embert (+7 000 szovjet-kínait) deportáltak 124 tehervonattal Közép-Ázsiába, 6 400 km-re. A napokig tartó vonatút maga volt a pokol. A méltatlan körülmények között a tehervagonokba préselt családok (vagononként 5-6 család) alig fértek el. Ugyanott kellett enniük és aludniuk, ahol könnyíteniük. Az út során rengetegen meghaltak, a holttesteket pedig az útba eső állomásokon kellett hagyniuk, vagy kidobniuk a vonatból. Célba érve pedig sok család azzal szembesült, hogy nem biztosítottak lakhelyet nekik. Így sokan a szabad ég alatt töltötték első heteiket, és földbe vájt üregekben kellett túlélniük a telet. Nagyjából 100 000 korjo-szaramot deportáltak Kazahsztánba és 70 000 embert Üzbegisztánba. Hivatalos felmérés nem készült, de becslések szerint a deportáltak 10-25%-a (16 500-50 000 fő) nem élte túl a kezdeti éveket.

Szerencsére a korjo-szaramok többsége megvetette a lábát az új hazában, és 3 év alatt visszaállították eredeti életszínvonalukat. Házakat, iskolákat építettek, kolhozokba tömörültek. A közös trauma és nehéz sors pedig egy összetartó közösséggé kovácsolta a deportált szovjet-koreaiakat. A korjo-szaramok igyekeztek megőrizni az óhazából hozott nyelvüket és kultúrájukat. Ennek a kulturális mozgalomnak az egyik nagy sarokköve volt az eredetileg vlagyivosztoki Korjo Színház, aminek tagjait szintén deportálták a kazahsztáni Üstöbébe.

A Korjo Színház és annak legnagyobb színésznője, I Hamdok kulturális hagyatékának nyomában jár Kim Soyoung A nomádok hangja: Korjo Arirang (Sound of Nomad: Koryo Arirang, 2017) c. dokumentumfilmje. Kim rendezőasszony Exile, vagyis Száműzetés-trilógiájában (Heart of Snow, Heart of Blood, 2014; Sound of Nomad: Koryo Arirang, 2017; Goodbye My Love, North Korea, 2019) az egykori szovjet koreai diaszpórákat és azok posztszovjet jelenét mutatja be. Hogyan lehetett túlélni egy közösség erőszakos deportálását? Hogyan lehetett megmaradni koreainak a Szovjetunió szívében? A nemzedékek váltakozásával mennyi vész el a hagyományokból? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ A nomádok hangja: Korjo Arirang.

 A cikket írta: Szilágyi Miklós

Képek forrása: Cinema DAL