A szecesszióhoz, vagy éppen a klasszicista stílushoz szokott turistát, aki először jár Dél-Korea fővárosában, ámulatba ejtik a meghökkentő, sőt bizarr formájú, egekbe nyúló üvegpaloták, irodaházak végelláthatatlan sorai, és elkerekedett szemmel tekergeti felfelé a nyakát. De még a modern, világos betonszínű toronyházak, azaz az összetéveszthetően egyforma lakótelepek is elbűvölik, mígnem ráébred, hogy földközeli perspektívából még valamirevaló fotót sem tud készíteni róluk. Szöul hatszáz éve főváros, de ezt a hosszú időt csak nagyon kevés olyan dolog élte túl, ami a város gazdag történelméről meggyőzhetné a látogatót. A ma is bőszen folyó urbanizáció regényét sok ezer fejezet alkotja, jók is, lehangolóak is. S mivel az utóbbiakból jóval több van, a cikksorozat első részében egy szomorú történetbe lapozunk bele, aminek neve „Pimatgol”.

Szöul szemkápráztató átváltozása gyors volt és szinte totális, ma már a 30 évvel ezelőtti fővárosra is nehezen lehet ráismerni, nemhogy a száz évvel ezelőttire. Az időt megállítani nyilván nem lehet, haladni kell a korral, de amilyen átalakulás itt lezajlott/zajlik, az annyira drámai, hogy már-már varázspálca kellett/kell hozzá. Varázspálcáról persze szó sincs, megtette a magáét a japán gyarmatosító hatalom (1910-45), meg a Koreai háború (1950-53). Ám ugyanúgy felelős az a hazai ingatlanfejlesztési láz is, ami az Olimpiára való készülődés jegyében indult a 80-as években, és ami a 21.sz. elejétől kezdve szélvészként söpört végig a városon. Ez a láz még ma sem nyugszik, mert az a meggyőződés hajtja, hogy az ingatlanépítkezés és a kapcsolódó ügyletek egyenes és sebes utat jelentenek a meggazdagodás és a társadalmi felemelkedés felé. Ők tehát a győztesek. Nem kell nekünk ezt megítélni, sem elítélni, de olyan nincs, hogy mindenki nyer: ahol érdekek ütköznek, ott vesztesek is vannak.  

Az utca, vagyis inkább sikátor, amit hosszú idők óta csak úgy ismernek: „a Pimatgol” (ejtsd: pimátgol), egyidős a várossal, és egészen a 21. század elejéig igazi túlélőnek, sőt kedvencnek, hangulatos múltőrzőnek számított. Eredetileg a város csatornarendszerének volt a része, utca csak akkor született belőle, amikor a Joseon (1392-1910, ejtsd: Csoszon) köz- és alacsonyrendű népe kitaposta, hogy elkerülje Hanyang (Szöul régi neve, ejtsd: Hánjáng) főutcáját, a Jongnot (ejtsd: Csongno), amely ma is a történelmi belváros fontos útvonala. Annak idején a Jongno széles és előkelő volt, ez kötötte össze a két legfontosabb királyi palotát (Gyeongbokgung és Changdeokgung) a Jongmyo (ejtsd: Csongmjo) konfuciánus szentéllyel, ahol a királyi ősök tiszteletére tartott zenés, nagy csinnadrattával járó, zajos ceremóniákat tartották az uralkodó részvételével. Ha a királyi menet éppen nem is vonult, akkor a nemesek és a méltóságok masíroztak el a Jongnon, többnyire lóháton. Ilyenkor a köznépnek a porban térdelve, fejét sem fölemelve kellett megvárni, hogy az uraságok elhaladjanak. Ezért aztán „egérutat” tapostak ki maguknak, amely a Joseon-kor közepére a Jongnoval párhuzamosan már egész Hanyangot átszelte, a két nagyon fontos városkapu, azaz a Gwanghwamun és a Dongdaemun között. A neve is erre a menekülő jellegre utal: „Ló-elkerülő utca”. A „pi” annyit tesz, hogy „elkerülni”, a „mat” azt jelenti, hogy „ló”, a „gol” pedig azt, hogy „utcácska”.

Idővel aztán apró szatócsboltok, meg pirinyó kifőzdék, ivók nyíltak itt, amelyek hamísítatlan, kézműves, paraszti ízeket őrizgettek.

És a Pimatgol túlélte a japán gyarmati időket, rejtegette a lázadó szabadságharcosokat, átvészelte a testvérháborút, és később is a kevéspénzű egyetemisták, melósok, vidéki ízekre vágyó, egyszerű emberek kedves találkahelye volt. De ha elromlott a mosógép, itt olyan is akadt, aki megjavítsa, vagy a kopott cipőt megtalpalja, és olcsón megvarrja a hanbokot még a 90-es évek végén is. Az itt élők és vendégek békés cimboraságban éltek, és mindig volt, aki segítsen az elesett szomszédon.

A 80-as évektől kezdve azonban már érezni lehetett, hogy a városfejlesztőknek belvárosi területekre van szükségük nagyszabású terveik megvalósításához. A Pimatgol környéke a városfelújítás egyik kiszemelt eleme lett, s a tervre 2003-ban Szöul építési bizottsága határozatában ráütötte a pecsétet. És a Pimatgolt is elérte a jaegaebal (재개발,  ejtsd: csegebál), azaz a nagy városkorszerűsítési hullám. A folyamat általában a következő: az étterem- és lakástulajdonosok ilyenkor először eléggé alulértékelt, de mégiscsak vételi ajánlatokat kapnak. Ha ez nem működik, a környéket kezdik elözönleni a gyanús alakok, akik szép lassan elriasztják a vendégeket, a kis boltokra a tulajdonos rácsattantja a rolót, elfogadja az érték töredékét és megsemmisülten odébb tolja a biciklit. A kiszemelt terület most már tényleg egyre lepukkadtabbnak látszik, amin a vállalkozó szerint semmi más nem segít, csak a dózer és az üvegtorony. Mintha az értékmegőrző, valódi városi rehabilitáció nem is létezne. Nos, az valóban „macerásabb”, és a felét sem hozza a konyhára. A törvény nem áll a régi lakók/tulajdonosok mellé, mert abban a pillanatban, ahogy a főváros építési bizottsága hivatalossá tette a dolgot, a jogi előny az építtető konglomerátumoknál van.     

A Pimatgol azért küzdött még, és csak lassan-lassan zsugorodott, hisz ereje végül is hatszáz éven át edződött. Még amikor először 2013-ban tévedtem bele véletlenül, a nyüzsgő, zajos Jongnotól néhány méterre egy békés, giccsmentes múltba csöppentem, ahol számos kis kifőzde, boltocska működött. Megcsonkítva ugyan, de még a Pimatgol volt. Beléptem az egyik vendéglőbe, és fogalmam sem volt mit csináljak. A göndör hajú, idős háziasszony mosolyogva bólogatott ügyetlen magyarázkodásomra, és elém tett egy hihetetlen „Joseon-kori, falusi menüt”: gamjatangot (csípős, sűrű sertésborda leves), bindaetteokot (mungóbab-csíra tócsni, ezúttal a vastűzhelyen pirított változata), vajpuhára sült makrélát, kimcsit és egy adag makgeollit fehérporcelán flaskában. Akkor ittam először életemben ilyen italt. A szomszéd asztalnál két öregúr badukot játszott, és derűs képpel figyelték, ahogy elönt az evés-ivás boldogsága. Talán még soha nem ebédeltem ilyen jól. Búcsúzáskor ígérgettem, hogy majd egyszer visszajövök, és a gazdasszony bólogatott, közben kedvesen veregette a vállamat.  

Valahogy mégis úgy alakult, hogy csak tavaly vettem az irányt a kis sikátor felé, de az már nem volt ott. Vagyis az utcatábla megvolt, csak a Pimatgolt nem találtam. A párszáz méteres utcaszakasz, amit még nem bújtattak be a csilivili üveg irodaházak passzázs-átjáróiba, hogy boltjaiban ropogós kötényű, simléderes sapkás fiatalok Café Americanot vagy fagyit áruljanak, lehangolóan árvának tűnt, tépett újságpapírt borzolgatott a szél a málló falakon.

Tavaly márciusban a Moon adminisztráció Földügyi-, Infrastruktúra-fejlesztési és Közlekedési Minisztériuma meghirdette az „Új városfejlesztési projektet”. Moon Jae-in elnök választási kampánya során megígérte, hogy kormánya különbséget fog tenni a városok „újjáépítése” és „rehabilitációja” között. A meglévő lerombolása és a helyi kisközösségek, tulajdonosok kiebrudalása helyett a régi értékek megőrzésére és azok lehetőleg eredeti állapotukban történő rehabilitációjára kell törekedni, amelyhez az állam mintegy 46.5 milliárd amerikai dollárnak megfelelő összeggel járul hozzá.

Amikor erre a hírre véletlenül rábukkantam, akkor határoztam el, hogy írok a Pimatgolról. Ha írnék neki egy levelet, mint egy kis jó barátnak, talán ezt írnám:

A cikket írta: Csajka Edit

Források: Korea Joongang Daily, The Korea Times, Korea Exposé

Képek forrása: Reuters, Yonhap, The Korea Times, saját fotó