Győztesek és vesztesek - urbanizáció Szöulban (1)
2019. május 17. írta: Koreai Kulturális Központ

Győztesek és vesztesek - urbanizáció Szöulban (1)

„A Pimatgol”

A szecesszióhoz, vagy éppen a klasszicista stílushoz szokott turistát, aki először jár Dél-Korea fővárosában, ámulatba ejtik a meghökkentő, sőt bizarr formájú, egekbe nyúló üvegpaloták, irodaházak végelláthatatlan sorai, és elkerekedett szemmel tekergeti felfelé a nyakát. De még a modern, világos betonszínű toronyházak, azaz az összetéveszthetően egyforma lakótelepek is elbűvölik, mígnem ráébred, hogy földközeli perspektívából még valamirevaló fotót sem tud készíteni róluk. Szöul hatszáz éve főváros, de ezt a hosszú időt csak nagyon kevés olyan dolog élte túl, ami a város gazdag történelméről meggyőzhetné a látogatót. A ma is bőszen folyó urbanizáció regényét sok ezer fejezet alkotja, jók is, lehangolóak is. S mivel az utóbbiakból jóval több van, a cikksorozat első részében egy szomorú történetbe lapozunk bele, aminek neve „Pimatgol”.

1_700x300_4.jpg

Szöul szemkápráztató átváltozása gyors volt és szinte totális, ma már a 30 évvel ezelőtti fővárosra is nehezen lehet ráismerni, nemhogy a száz évvel ezelőttire. Az időt megállítani nyilván nem lehet, haladni kell a korral, de amilyen átalakulás itt lezajlott/zajlik, az annyira drámai, hogy már-már varázspálca kellett/kell hozzá. Varázspálcáról persze szó sincs, megtette a magáét a japán gyarmatosító hatalom (1910-45), meg a Koreai háború (1950-53). Ám ugyanúgy felelős az a hazai ingatlanfejlesztési láz is, ami az Olimpiára való készülődés jegyében indult a 80-as években, és ami a 21.sz. elejétől kezdve szélvészként söpört végig a városon. Ez a láz még ma sem nyugszik, mert az a meggyőződés hajtja, hogy az ingatlanépítkezés és a kapcsolódó ügyletek egyenes és sebes utat jelentenek a meggazdagodás és a társadalmi felemelkedés felé. Ők tehát a győztesek. Nem kell nekünk ezt megítélni, sem elítélni, de olyan nincs, hogy mindenki nyer: ahol érdekek ütköznek, ott vesztesek is vannak.  

2_700x392.jpg

Az utca, vagyis inkább sikátor, amit hosszú idők óta csak úgy ismernek: „a Pimatgol” (ejtsd: pimátgol), egyidős a várossal, és egészen a 21. század elejéig igazi túlélőnek, sőt kedvencnek, hangulatos múltőrzőnek számított. Eredetileg a város csatornarendszerének volt a része, utca csak akkor született belőle, amikor a Joseon (1392-1910, ejtsd: Csoszon) köz- és alacsonyrendű népe kitaposta, hogy elkerülje Hanyang (Szöul régi neve, ejtsd: Hánjáng) főutcáját, a Jongnot (ejtsd: Csongno), amely ma is a történelmi belváros fontos útvonala. Annak idején a Jongno széles és előkelő volt, ez kötötte össze a két legfontosabb királyi palotát (Gyeongbokgung és Changdeokgung) a Jongmyo (ejtsd: Csongmjo) konfuciánus szentéllyel, ahol a királyi ősök tiszteletére tartott zenés, nagy csinnadrattával járó, zajos ceremóniákat tartották az uralkodó részvételével. Ha a királyi menet éppen nem is vonult, akkor a nemesek és a méltóságok masíroztak el a Jongnon, többnyire lóháton. Ilyenkor a köznépnek a porban térdelve, fejét sem fölemelve kellett megvárni, hogy az uraságok elhaladjanak. Ezért aztán „egérutat” tapostak ki maguknak, amely a Joseon-kor közepére a Jongnoval párhuzamosan már egész Hanyangot átszelte, a két nagyon fontos városkapu, azaz a Gwanghwamun és a Dongdaemun között. A neve is erre a menekülő jellegre utal: „Ló-elkerülő utca”. A „pi” annyit tesz, hogy „elkerülni”, a „mat” azt jelenti, hogy „ló”, a „gol” pedig azt, hogy „utcácska”.

Idővel aztán apró szatócsboltok, meg pirinyó kifőzdék, ivók nyíltak itt, amelyek hamísítatlan, kézműves, paraszti ízeket őrizgettek.

És a Pimatgol túlélte a japán gyarmati időket, rejtegette a lázadó szabadságharcosokat, átvészelte a testvérháborút, és később is a kevéspénzű egyetemisták, melósok, vidéki ízekre vágyó, egyszerű emberek kedves találkahelye volt. De ha elromlott a mosógép, itt olyan is akadt, aki megjavítsa, vagy a kopott cipőt megtalpalja, és olcsón megvarrja a hanbokot még a 90-es évek végén is. Az itt élők és vendégek békés cimboraságban éltek, és mindig volt, aki segítsen az elesett szomszédon.

A 80-as évektől kezdve azonban már érezni lehetett, hogy a városfejlesztőknek belvárosi területekre van szükségük nagyszabású terveik megvalósításához. A Pimatgol környéke a városfelújítás egyik kiszemelt eleme lett, s a tervre 2003-ban Szöul építési bizottsága határozatában ráütötte a pecsétet. És a Pimatgolt is elérte a jaegaebal (재개발,  ejtsd: csegebál), azaz a nagy városkorszerűsítési hullám. A folyamat általában a következő: az étterem- és lakástulajdonosok ilyenkor először eléggé alulértékelt, de mégiscsak vételi ajánlatokat kapnak. Ha ez nem működik, a környéket kezdik elözönleni a gyanús alakok, akik szép lassan elriasztják a vendégeket, a kis boltokra a tulajdonos rácsattantja a rolót, elfogadja az érték töredékét és megsemmisülten odébb tolja a biciklit. A kiszemelt terület most már tényleg egyre lepukkadtabbnak látszik, amin a vállalkozó szerint semmi más nem segít, csak a dózer és az üvegtorony. Mintha az értékmegőrző, valódi városi rehabilitáció nem is létezne. Nos, az valóban „macerásabb”, és a felét sem hozza a konyhára. A törvény nem áll a régi lakók/tulajdonosok mellé, mert abban a pillanatban, ahogy a főváros építési bizottsága hivatalossá tette a dolgot, a jogi előny az építtető konglomerátumoknál van.     

A Pimatgol azért küzdött még, és csak lassan-lassan zsugorodott, hisz ereje végül is hatszáz éven át edződött. Még amikor először 2013-ban tévedtem bele véletlenül, a nyüzsgő, zajos Jongnotól néhány méterre egy békés, giccsmentes múltba csöppentem, ahol számos kis kifőzde, boltocska működött. Megcsonkítva ugyan, de még a Pimatgol volt. Beléptem az egyik vendéglőbe, és fogalmam sem volt mit csináljak. A göndör hajú, idős háziasszony mosolyogva bólogatott ügyetlen magyarázkodásomra, és elém tett egy hihetetlen „Joseon-kori, falusi menüt”: gamjatangot (csípős, sűrű sertésborda leves), bindaetteokot (mungóbab-csíra tócsni, ezúttal a vastűzhelyen pirított változata), vajpuhára sült makrélát, kimcsit és egy adag makgeollit fehérporcelán flaskában. Akkor ittam először életemben ilyen italt. A szomszéd asztalnál két öregúr badukot játszott, és derűs képpel figyelték, ahogy elönt az evés-ivás boldogsága. Talán még soha nem ebédeltem ilyen jól. Búcsúzáskor ígérgettem, hogy majd egyszer visszajövök, és a gazdasszony bólogatott, közben kedvesen veregette a vállamat.  

Valahogy mégis úgy alakult, hogy csak tavaly vettem az irányt a kis sikátor felé, de az már nem volt ott. Vagyis az utcatábla megvolt, csak a Pimatgolt nem találtam. A párszáz méteres utcaszakasz, amit még nem bújtattak be a csilivili üveg irodaházak passzázs-átjáróiba, hogy boltjaiban ropogós kötényű, simléderes sapkás fiatalok Café Americanot vagy fagyit áruljanak, lehangolóan árvának tűnt, tépett újságpapírt borzolgatott a szél a málló falakon.

9_700x415.jpg

Tavaly márciusban a Moon adminisztráció Földügyi-, Infrastruktúra-fejlesztési és Közlekedési Minisztériuma meghirdette az „Új városfejlesztési projektet”. Moon Jae-in elnök választási kampánya során megígérte, hogy kormánya különbséget fog tenni a városok „újjáépítése” és „rehabilitációja” között. A meglévő lerombolása és a helyi kisközösségek, tulajdonosok kiebrudalása helyett a régi értékek megőrzésére és azok lehetőleg eredeti állapotukban történő rehabilitációjára kell törekedni, amelyhez az állam mintegy 46.5 milliárd amerikai dollárnak megfelelő összeggel járul hozzá.

Amikor erre a hírre véletlenül rábukkantam, akkor határoztam el, hogy írok a Pimatgolról. Ha írnék neki egy levelet, mint egy kis jó barátnak, talán ezt írnám:

„Kedves Pimatgol!

Sajnálom, hogy elmentél, mielőtt újra találkozhattunk volna. Ahogy azt is sajnálom, hogy siettették a sorsodat, és nem tudtad kivárni azt a programot, mert hátha történt volna valami jó veled. Bár ebben nem vagyok biztos, mert például Insadong is már csak főleg turistalátványosság és olyan hely, ahol sok pénzt költenek. Te nem vagy vesztes, azok a vesztesek, akik nem találkoztak veled, és sose tudják meg, hogy milyen voltál. Szerencsés vagyok, hogy megismerhettelek, „Ló-elkerülő utca”.   

10_5.jpg

 

A cikket írta: Csajka Edit

Források: Korea Joongang Daily, The Korea Times, Korea Exposé

Képek forrása: Reuters, Yonhap, The Korea Times, saját fotó

A bejegyzés trackback címe:

https://koreainhungary.blog.hu/api/trackback/id/tr9114818812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

japapapapa 2019.05.20. 09:58:14

Már bocsánat, de ez nem szomorú történet! Hanem EZ AZ ÉLET! Ez a fejlődés, és pont azt mutatja, hogy Dél-Korea egy progresszív hely. Nehogymár hatszáz év fennállás után, sírjunk egy lepukkant koszfészek sikátor után bármily megkapó is hangulata, bármilyen jó is ott a valami csing-csan-csung ital, vagy éppen sűrű leves, bármily pirinyó aranyos kis kifőzdében. Az élet olyan HOGY EGYSZER MINDEN VÉGET ÉR, a bazár bezár, a rolót lehúzzák... Pontosan ennek a legendás szöuli sikátornak az elképesztő hosszú és stabil létezése mutatja, hogy EZ INKÁBB PONT EGY SIKER SZTORI A fejlődés a haladás elérte és bevégeztetett. Nincs ezzel semmi baj, legalábbis Szöulban biztos hogy nincs. Nyilván sok más országban illetve nagyvárosban a világon, lehetne esetleg hasonló esetre panaszkodni, de pont Szöulban a világ legprogresszívabb gigapoliszainak egyikében nem kellene... Ha Moszkvában történt volna ez, vagy mittudomén, akár ha Phenjanban vagy éppen Pekingben nyilván más lenne... de pont Szöült ne kritizáljuk, a pluralizmus, a tolerancia és a hitech fellegvárát! Gondoljuk már végig pár száz kilométerre mi megy! Amúgy meg, ha a helyiek nagyon picsognak érte, a a dél-koreai kormány simán felépíti a tökéletes modern változatát kicsit arrébb.... és újra lehet pirinyó kifőzdézni, aki ezt szereti... szóval csak fel a fejjel, ne keseregjünk még boldog sikersztorikon is...

A Dundee 2019.05.20. 09:58:17

Nagyon jó, érdekes cikk, köszönöm!

gigabursch 2019.05.20. 09:58:22

Innen messziről nyilván nem kell beleszólni.
Valahogy úgy vagyok vele mint a Tabánnal.
A Tabánnal egy jó dolog történhetett, a parkosítás. Ha beépítették volna, az lett volna a legnagyobb horror.
Talán itt is lett volna a legjobb...
süti beállítások módosítása