Zuhogjon az eső, tűzzön a Nap, legyen szikrázó hajnal, avagy bánatosan csöpögő köd, ezen a meredek, hatalmas kövekkel kirakott, nehéz hegyi ösvényen mindig kaptat valaki, egyre csak fölfelé. Imákat hordanak magukban, melyekkel a 830 méter magas hegytetőn lévő Buddha elé szeretnének járulni. Legtöbbjük nő, öreg vagy fiatal, vállukon kis bőr vagy vízálló hátizsák, melyek mélyén talán főtt rizsgombóc és gyertya lapul a méltó felajánláshoz. Hangtalanul vonulnak, ismerve, ismeretlenül, mert a társadalmi hovatartozás itt mit sem számít. Van, aki szútrát mormol, más imagyöngyöket morzsol, talán gyermekért, unokáért imádkozik, hogy bejusson valamelyik nagy hírű egyetemre, vagy valaki felépüléséért a bajból.
A híres-neves Buddha szobor, ahová századok óta rendületlenül oly sokan igyekeznek, a Koreai-félsziget keleti partvidékén végig húzódó, régmúlt korok óta varázslatosnak és mitikusnak tartott Taebaek (태백산맥, ejtsd: Thebek szánmek) hegyvonulathoz tartozó Palgong-csúcs déli lejtőjén található (팔공산, ejtsd: phálgongszán). Daegu (Tegu) városából valamivel kevesebb, mint egyórányi buszozás után érhetünk a hegy tövéből induló ösvényhez, ahonnan aztán már csak a lábunkra és elszántságunkra számíthatunk.
Bizony, aki itt megfordul, a valaha volt Silla, illetve a Három Királyság földjét tapossa, azaz a mai Észak-Gyeongsang (경상북도, ejtsd: Kjangszángbukdó) provincia területén kaptat fölfelé.
Néhány jól sikerült koreai sorozatból, filmből, de leginkább történelmi tanulmányainkból is tudhatjuk, hogy az i.sz. 4. században a buddhista tanítások az ősi sámánhitet is kezdték kiszorítani, és elsőként a Három-királyság földjét, azaz Kogurjót, Sillát, majd Pekcsét hódították meg. Ezek után talán nem meglepő, hogy jelenünkben a magát vallásosnak tartó, e tartományban élő lakosok többsége most is a buddhista hitet követi.
Amikor ott állsz előtte
Nos, a sillai Gatbawi (갓바위, kövön ülő Buddha) első ránézésre talán meghökkentő látvány, és az eddig ismert, látott Buddha-szobrokhoz hasonlítva kissé bumfordinak és kevéssé barátságosnak tűnik. Nincs az arcán az a békés, elnéző félmosoly sem, amit máshonnan már olyan jól ismerünk. Ám alig pár perc bámulás után a robusztus, életerős test, a hosszúra, s ezáltal mélyrehatóan figyelmesre nyúlt fül, a szorosan összezárt ajak látványa szinte a földhöz szegez, megigéz, és valami különös méltóságot kölcsönöz a szinte megmozduló szoboralaknak. Úgy tartják, ez itt a Yaksa-yeorae-bul, azaz a „Gyógyító Buddha”, orvosságok tudója, aki azért van a világon, hogy gyógyítsa a betegeket és enyhítse a test és lélek fájdalmait. Aztán feltör a következő realista kérdés: mi az a lapos, kalapszerű forma az ülő Buddha fején? Szokatlan és furcsa látvány. Ráadásul még az amatőr szemlélődő is észreveheti, hogy a kalap köve nem azonos azzal az anyaggal, amiből az alakját faragták, sőt, ez a fajta kő még csak nem is található a régióban! Akkor mégis miért, hogyan, ki által kerülhetett a szobor fejére? Bizony, erre eddig nincs megbízható magyarázat. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez már a jóval későbbi Csoszon-kor tudós doktor ideáljának szimbóluma, de valójában még ezt sem sikerült alátámasztani.
Bizonyosság, legenda és a hit
Abban egyértelműen megegyeznek a régészek és történelemkutatók, hogy a „Kalapos Buddha” eredeti szobrát (valószínűleg még kalap nélkül) az Egyesített Silla-királyság idején, a 8. században faragták és emelték az akkoriban szent hegynek tartott Taebaek-ben, a ma is föllelhető helyén.
A helyi buddhista szerzetesek úgy hiszik, és azt tanítják, hogy egy Sillában élt hithű társuk, bizonyos Uihun alkotta emberfölötti erővel a hegytetőn a szobrot, hogy betegségben elhunyt édesanyját segítse a békesség felé vezető úton, akit háromszor étellel, itallal vendégelt meg a szobor tövében. Azt is mesélik errefelé sokan, hogy ezen az éjszakán darvak szálltak föl innen, hogy az asszonyt körbevéve védjék a hideg ellen, miközben végigkísérték utolsó útján. Ezt bizonyítéknak vélték, hogy a szívből jövő étel- és italáldozat, s hogy a lélek őszinte imádsága ennél a Buddha szobornál meghallgatásra talál.
Egy másik legenda szerint, amikor az egyik itteni kis falu szörnyűséges szárazságtól szenvedett (bizony a Silla-királyság idején errefelé ezek az aszályos időszakok nagyon gyakoriak voltak), a falusiak tüzet gyújtottak a Buddha szoborra, s az elfeketedett. Védője, a hatalmas sárkány azonban nem tűrhette ezt, óriási esőt zúdított a szoborra, hogy lemossa, és megértve a falusiak elkeseredését, bőségesen megöntözte földjeiket.
Az itteniek azt is állítják, hogyha ugyanazon a napon, ugyanazon órában a Gatbawihoz (yang) és az innen légvonalban nem is olyan messze található Bulguksa Buddhához (yin) imádkozol, akkor a pozitív energiák összeadódnak, rátalálnak a jó ösvényre, és kívánságod teljesül, tested, lelked megkönnyebbül.
Amikor végre elértem a Gatbawit, és visszanéztem az óriások köveivel kirakott meredek kaptatóra, megborsózott a hátam. Fölfelé, még csak-csak, de hogyan lesz a lefelé menet? Aztán teljes figyelmemet lekötötte a sziklából kidomborodó grandiózus Buddha szobor, csak bámultam, és azon kaptam magam, hogy fohászkodom, beszélek hozzá. Hátizsákomból előkotortam kedves tigrisszem kövemet, letettem a Gatbawi lábához, és elindultam lefelé. Szívem nyugodt, lábam könnyű volt.
A cikket Yi Woowon Korea Times-ban 2022-ben megjelent írása nyomán Csajka Edit készítette.
Képek forrása: Korea Tourism Organization, Csajka Edit
