Január, február, itt a nyár! Ugye, ismerős a mondóka? Persze tudjuk, hogy nem egészen így van ez, hisz közben jönnie kell még a kikelet első igazi melengető napsugarainak, s vele együtt a kipattanó rügyek idejének. Tudtad-e, hogy a koreaiaknak ráadásul még egy külön évszakuk is van, amivel a várva várt tavaszt csalogatják?   

4 és/vagy 24 évszak? 

Találós kérdés: Hány évszak van Koreában? A válasz: 4, B válasz: 24. Bárhogy is tippelsz, helyes! Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz. Így megy ez nagyjából mindenhol a Földön, Koreában is, ám egy majd’ 3000 évvel ezelőtti számítás alapján a Távol-Kelet nagy részén ezeket még további 6 szakaszra osztották, így lett a Koreai-félszigeten is 24 évszak. A legkedvesebb, legizgatóbb közülük talán a tavasz melegét csalogató, február első napjaiban beköszönő ipchun (입춘, ejtsd: ipcsun), melyhez Koreában megszámlálhatatlan néphagyomány, rituálé kapcsolódik, hisz lassan fölébred a föld, mocorog már a természet, és új erőre kap a zord telet túlélő ember, s állat egyaránt. A 24 évszak a földműves és jószágtartó népség megfigyeléseken alapuló, évszázados időjós kalendáriuma, iránytűje, mert ezen is bukott vagy lett bő a termés, hízott vagy gyérült a jószágállomány. 

Azt gondolnánk, hogy a Csou-dinasztia (i.e. 11. sz. – i.e. 3. sz.) idején meghatározott 24 évszak kiindulópontja nem lehet más, mint a holdnaptár, ám az igazság nem ez! Olyannyira nem, hogy a 24 évszakos kalendáriumot szoláris alapon, azaz a Nap beesési szögének változása szerint alkották meg, ezt vették át nagy részben, s igazították sajátos éghajlati és természeti körülményeikhez a Koreai-félszigeten. A 24 évszak nagyjából 15 naponta váltja egymást, és a Gergely-naptárhoz képest a dátumok természetesen 1-2 napot csúszhatnak. A tavaszváró ipchun a január 21. körüli „nagy fagy”, azaz a daehan (대한, ejtsd: dehan) és a február 19-20-i „első tavaszi esők ideje”, vagyis a wusu (우수, ejtsd: uszu) közé eső időszak, így a tavaszváró évszak, az ipchun mindig február 3-4. körül köszönt be. 

Roppanósan friss zöldsalátát mindenki asztalára!

A régi időkben a 15 napig tartó ipchunt szinte minden órában megülték a Koreai-félszigeten. Akkoriban nem léteztek melegházak, meg fóliasátrak, így a hosszú fagyok és hidegek alatt az egyszerű nép ugyanúgy kiéhezett a föld friss zöldjeire, mint a királyi és nemesi udvarok előkelőségei. Ilyentájt, ipchun környékén már engedett a föld, és az emberek nekilódultak a mezőknek, erdőknek, hogy kikeressék, kikaparják a tavasz első ehető zöld hírnökeit. A királyi udvar asztalára kerülő gazdag zöldség kavalkád az ipchun osinban (입춘오신반, ejtsd: ipcsun osinbán), mely az öt csípős-erős zöldből készült különlegesen ízesített saláta (vadfokhagyma zöldje, mustárlevél, reteklevél, minari, azaz vadpetrezselyem, valamint a szintén vadmetélőhagyma zöldje).

A köznapi ember azért nem dőzsölhetett ennyire, de az ő asztalára is jutott egy-egy jó adag friss vitaminbomba, amit sesaengchae-nek neveztek (세생채,, ejtsd: szészengcse), s főleg friss retek gyökérből, annak leveléből, a metélőhagyma zöldjéből állt, amit csípős, vöröslő kimcsi lével vagy csilipaprika szósszal bolondítottak meg. Úgy hitték, ez az öt friss zöld növény az öt alapvető erkölcsi értéket: a jóakaratot, a becsületet, az illemet, a bölcsességet és az igaz szívűséget szimbolizálja (인, 의, 예, 지, 신, hanja: 仁, 義, 禮, 志, 信).  Az öt zöld növényt az öt legfontosabb szerv, azaz a máj, a szív, a tüdő, a vesék és a lép fontos segítőjének is tartották, vélték, hogy erényeinket - csakúgy, mint létfontosságú szerveinket - helyesen kell táplálni, serkenteni a tavasz beköszönte előtt. 

A télűző ökör 

Ami nálunk, magyaroknál busójáráskor a kiszebáb égetés, vagyis a téltemető farsangi népszokások egyik legfőbb attrakciója, az a Koreai-félszigeten a fából készült ökör püfölése. A cél ugyanaz: űzzük el a telet, jöjjön a kikelet! A moguhui (목우희, ejtsd: moguhvi) rituálé során egy fából készített jó nagy ökröt állítanak fel, mely körül ipchun napján a bőséges termésért imádkoznak, és adományokat is tesznek elé. Régen egy koreai major, vagy szegényes tanya legértékesebb kincsének a hatalmas erejével, munkabírásával és igénytelenségével bíró ökör számított. A fából, szalmából összetákolt ökör nem egyszerűen rituális célokat szolgált, de egyben az új szántóvető időszak előhírnöke is volt: ezért aztán dehogy volt szabad agyonverni, viszont megvesszőzésével igenis ki kellett belőle űzni a telet, s azzal együtt a lustaságot! 

Jejui sámánságok

A jejui ’farsangolás’ – mért is ne nevezhetnénk így – szokásai még ennél is különlegesebbek, hisz a régiek Tamna-sziget (ma Jeju-do, e: Csedzsudo) évszázados, igencsak sajátos kultúrával rendelkezett, melynek legfontosabb szilánkjait a mai napig őrzik. A szigetlakók ősi hite szerint a tenger ölelésében álló, lélegzetelállító szépségű kis földdarabot nem kevesebb, mint 18 ezer égi isten lakta, akiket évente egyszer a mennyekben lakó főisten összehívott a shingugan, azaz a nagy tanácskozás idejére, mely a mai számítások szerint január utolsó napjaira esett. Az itt élő emberi lényeknek csak ebben az időszakban volt szabad házat, kunyhót reparálni, vagy egyik faluból a másikba költözni – azaz változtatni addigi életükön. Amikor pár nap múlva az istenek visszatértek kedves lakóhelyükre, üdvözlésképpen a sziget sámánjai hatalmas öröm rituálékat tartottak, melynek neve a ma is használatos szertartás: az ipchun-gut (입춘굿, e: ipcsun-gut). A sziget leghíresebb sámánjai, akik többnyire más-más isteneket szolgáltak, a maradványaiban máig megtekinthető Gwan-deok-jeong (관덕정, e: Kvándagdzsang) kegyhely körül gyűltek össze, vad táncaikkal egybe hívva minden gonosz és minden jó erőt, majd áldozatok bemutatásával arra kérték az ártó energiák isteneit, hogy vonuljanak messze a szigettől.  

Az ipchun-gut volt az egyetlen nagy ceremónia a szigeten, amikor a sámánok társadalmi hovatartozás nélkül mindenkit összehívtak a visszatérő istenek tiszteletére. Együtt ünnepelt király és szolga, itt imádkozott mindenki a jó tavasz eljöveteléért. A japán megszállás idején ezeket a szertartásokat nacionalista lázadásnak bélyegezték, ezért aztán természetesen be is tiltották. Később maguk a koreai kormányok is „sámánista szeánszoknak” kiáltották ki a jejui tavaszváró ipchun-rituálékat, melyek újjáélesztése, a híres-neves Tamnaguk Ipchun Gut Nori (탐라국입춘굿놀이) eseménysorozat csak 1999-ben valósulhatott meg ismét a szigeten. Az ősi rituálék felelevenítése, a jóslások és vigasságok ünnepe ez, melyet a pandémia miatt az utóbbi két év kivételével mindig megtartottak, s ahová elődökre emlékezni, párt keresni, imádkozni, táncolni és mulatozni Korea minden csücskéből özönlöttek az emberek.    

Kikeletvárás kalligráfiával

A legsajátosabb tavaszhívó-köszöntő koreai szokást a végére tartogattuk. Ha Jeju (Csedzsu) szigetére a sámán-ünnepekre nem is jutott el mindenki, az bizonyos, hogy ipchunra virradóra minden egyes kapun, bejárati ajtón vagy egyszerű cölöposzlopon kalligráf feliratok jelentek meg, a királyi palotától kezdve az írástudatlan gazda kunyhójáig. A szokás a legtöbb helyen ma is tartja magát, elsősorban faluhelyen, de a nagyvárosokban is egyre gyakrabban lehet a lakások ajtaján látni az úgynevezett ipchunchukot (입춘축, ejtsd: ipcsuncsuk), azaz a tavaszköszöntő rigmust. 

Mivel a koreaiak elsöprő többsége szerint ipchun a 24 évszak közül az első, ezt tartják az új év kezdetének, ami ráadásul kisebb-nagyobb differenciával egybe is esik a holdnaptár szerinti újév napjával, a seollal-lal (설날, ejtsd: szallál). Így aztán a házak bejáratánál kiragasztott ipchunchuk egyet jelentett az elmúlt év bajaival való leszámolással és az újesztendő reményeinek beharangozásával. A Csoszon-királyság idején (1392-1910) a feliratokat őfelsége számára az udvari írnokok vetették papírra ecsetükkel, versengve a legszebben megírt tavaszköszöntő kalligráfiai mű címért. A nemesség is kivette részét a rivalizálásból, megfizették a leghíresebb kalligráfus mestereket, kik vagy a régi klasszikus bölcsek vagy poéták műveivel, avagy éppen egy frissen komponált költeménnyel igyekeztek túlszárnyalni megbízóik szomszédját. Még az írástudatlan gazda sem sajnált ilyenkor jószágával megfizetni egy tudósembert, hogy az kalligráf írásával lássa el nyomorúságos kis portáját. Legyen szegény vagy gazdag, az ipchunchuk kalligráfiák lényege mindig az új kikelet reményteli köszöntése és a házi áldás kérése volt, s szerencsére így megy ez a mai napig is.    

A cikket írta: Csajka Edit

Cikk és képek forrása: folkency.nfm.go.kr, korea.net, gastrotourseoul.com, hippiekoreacommunity.wordpress.com