A cshilgoki nagymamák japánul tanulták meg a szorzótáblát, és egész életüket úgy élték le, hogy koreai nyelven írástudatlanok voltak, mivel 1938-ban Korea japán főkormányzója minden iskolában betiltotta a koreai nyelv használatát és oktatását. Ezek a nagymamák mindent megtettek gyermekeik oktatásáért, a rettenetes terheik és a kemény munka ellenére. Egy nap koreai iskola nyílik a faluban, ami teljesen lázba hozza őket. Ahogy megtanulják a koreai ábécét, olyan irodalomszerető hölgyekké válnak, akik a világon mindenben a költészetet látják. „Versek itt. Versek ott. Versek mindenütt.”

A nagyik versei feltűnnek a képen a maguk helyesírási pontatlanságaival

A komoly alaptéma miatt magától értetődő, hogy a Nagyik versklubja egy melankolikus, pátoszi hangvételű dokumentumfilm a sok mindent megélt, életük alkonyán lévő nagymamákról, akik hosszú élete az írni-olvasni tudással teljesül be, mielőtt végső nyughelyükre térnének. Kim Jae-hwan rendező ennek az előfeltevésnek intett be, méghozzá két kézzel!

A dokumentumfilm középpontjában álló cshilgoki nagyik özvegyek, magányosak, szomorkodnak régmúlt időkön, és szomorkodnak, hogy gyermekeik olyan távol vannak. Ugyanakkor a közösségi házban tartott nyelvtanórák olyan közösségbe szervezik ezeket az idős hölgyeket, aminek köszönhetően újra kivirágoznak. A lélekben megfiatalodott nagyik kilencvenéves bakfisként tréfálkoznak egymással és a több emberöltővel fiatalabb tanárnővel. Az élethosszig tartó írástudatlanság leküzdése meglehetősen nagy feladat mind a tanulók, mind a tanárnő számára, de a szorgos munka gyümölcse még ennél is nagyobb: az egykori analfabéta nagyik megtanulják versbe foglalni gondolataikat, érzéseiket. Ezek a versek fel is tűnnek a képen a maguk helyesírási pontatlanságaival.

Az idősképzésre kijelölt tanárnő nemcsak az írás és olvasás rejtelmeibe vezeti be a nagyikat, hanem egyéb programmal is igyekszik összekovácsolni a kis közösséget. Piknikezni mennek, és előadásra is készülnek. A csapatépítés mellett a nagyik számos más kalandba is belevágnak. Esznek, isznak, szórakoznak, kirándulni mennek, vagy éppen elindulnak a helyi tehetségkutató versenyen. De a dokumentumfilm humorának köszönhetően hasonlóan nagy kaland lehet egy lépcsőn lefelé sétálás is.

A fiatalként „bandázó” nagyikról készült felvételek igen széles kontrasztban állnak azzal a képpel, amit az egyszeri néző elképzelne egy sokat megélt, sokat túlélt asszonyokról készült dokumentumfilmmel kapcsolatban. Kim Jae-hwan rendező szándékosan fogja meg és fordítja ki a nézői prekoncepciókat. A Nagyik versklubjától nem azt kapjuk, amit várunk, hanem valami sokkal kedvesebbet, sokkal humorosabbat, sokkal személyesebbet.

Kim dokumentumfilmje már-már súrolja a játékfilm határát. Sőt, még az is elképzelhető, hogy a szórakoztatás érdekében egyes esetekben akár át is lépi ezt a határt. A rendező a magától értetődő pátosz helyett inkább a humorra építi fel a filmet, és így lesz a Nagyik versklubja inkább bájosan szórakoztató, mint informatív. A humort hangsúlyozza ki a képi világ, ami néhol megidézi Wes Anderson stílusát a statikus, szimmetrikus és szinte kétdimenziós kompozíciókkal, valamint a jellegzetes pasztellszínekkel. A vágás pedig sebészi pontossággal találja meg a komikus pillanatokat, és tartja ki a humoros helyzeteket.

A Nagyik versklubja egy élmény. Nemcsak a címszereplő asszonyok számára, hanem a néző számára is. A nagyikat érő sok kaland és esemény között mégis a hangul, vagyis a koreai ábécé megismerése a legnagyobb kaland, aminek köszönhetően megnyílik a nagyik előtt az írás és olvasás csodálatos világa. A nézők előtt pedig a cshilgoki nagyik csodálatos világa nyílik meg.

A Nagyik versklubja megtekinthető lesz a Koreai Filmfesztiválon, 2021. szeptember 26-án 12:00-kor a Corvin Moziban. Bővebb információ a koreaifilm.hu oldalon.

A cikket írta: Szilágyi Miklós

Képek forrása: koreanfilm.or.kr