2018-ban a Koreai-félsziget kettészakításának 65. évfordulóját jegyezzük. A demilitarizált övezet (DMZ), ez a négy kilométernyi szélességű senki földje a Han folyó sárga-tengeri torkolatától Korea keleti partjáig húzódik, úgy 240 kilométer hosszan, és emberi szemmel nézve kettédarabolja a félszigetet. Műveletlen, így kietlennek és szívszorítóan elhagyatottnak látszik, ember azon át nem kelhet. Ám az ezer év óta őshonos állatok egyre duzzadó népe nem vesz tudomást mesterséges határokról, és kihasználva a számukra békét hozó csendet és nyugalmat, a sokadszori leszármazottak kezdik visszafoglalni őseik nevében azt, ami nekik jár: az ember által háborítatlan földeket, vizeket és levegőt.    

A valaha „folyók és hegyek hímezte” burjánzó és virágzó Koreai-félsziget e területe majd’ száz éven át folyamatos hatalmi harcok középpontjában volt katonai, politikai és gazdasági értelemben. Ezt nem csak a koreai emberek szenvedték meg mindennapjaikban, de drámai környezeti károsodással is járt. A gazdag földdarab természeti kincseiért való, nyugati és keleti birodalmak versengése a végveszély szélére sodorta a 20. század eleji Koreát. Az ásványi anyagok kitermelése és az erdőirtások esztelen mértéket öltöttek a japán gyarmatosító uralom alatt (1910-1945), ami a természet nyelvén szinte visszafordíthatatlan környezeti szennyezést és ökológiai hanyatlást jelentett.

Az ember azonban később sem volt képes megállni. Az elsődleges áldozat a két Korea közötti terület lett. Az 1945-ös felszabadulás, majd a Koreai háború után folytatott mértéktelen tűzifa kitermelésnek és a mezőgazdasági termőföldek növelésének elszenvedői elsősorban a hegyoldalak évezredes erdői lettek. Ezek kiirtása nemcsak számos őshonos állatfaj elűzetéséhez és kipusztulásához vezetett, hanem óriási méretű talajeróziókhoz és robusztus mértékben lezúduló sárlavinákhoz is. Kristálytiszta vizű tavak, folyók és patakok száradtak ki, falvaknak, utaknak, sőt egész hegydaraboknak is mindörökre nyoma veszett ezen a vidéken.

Ám a Természet nem adta fel. Ahogy az ember 1953-ban kitette a lábát a DMZ négy kilométernyi széles és 240 km hosszan elnyúló sávjából, a leharcolt földcsík lassacskán kezdett magához térni.  

Zöldellésnek, burjánzásnak indult a növényzet, a szabadon kószáló szelek elrepítették a magvakat, és a valaha őshonos fák csemetéi is megvetették a lábukat.  Az éledő flóra esőfelhőket húzott magára, a duzzadó kis patakok és tavacskák bölcsőt adtak az apróbb vízi élőlényeknek, rovaroknak, akik viszont táplálékot jelentettek a mind bátrabban visszaköltöző madaraknak. A növekvő cserjék és fák háborítatlan sűrűjében pedig megjelentek rég nem látott négylábúak óvatos előőrsei is, a háborítatlan csendben szaporodni kezdtek, és egyre merészebben veszik birtokukba azt, ami mindig is járt nekik.

A koreai kultúra rajongói közül ki ne tudná, hogy mind a királyi, mind a minhwa, azaz a népi festészet egyik legkedvesebb témája a fehér daru. E hatalmas, gyönyörű és kecses madár megjelenése és mozgása azonban nemcsak a festőket ihlette meg anno. Megszületett a híres koreai „darutánc”, amelyet még őfelsége udvarában is rendre bemutattak. A madár jellegzetes, elegáns, a természetből ellesett táncát itt csakis yangbanok (nemes férfiak) járhatták – persze nem ritkán a leghíresebb gisaengekkel (기생, ejtsd: kiszeng) együtt. A koreai darutánc népiesebb változata a dongnae hakchum (동래학춤 , ejtsd: dongné hákcsum) is megjelent, ami jóval szabadabb, sokszor rögtönzésen alapuló motívumokból áll, ám abban megegyeznek, hogy mindig a híres Joseon-kori (ejtsd: csoszon) fekete lószőr kalapban (갓,ejtsd: gát) és bő, lebegő ujjú, fehér hanbok-köpenyben kell eltáncolni, így idézve meg Korea egyik régi kedvenc madarát.  

A vörös koronás- és a fehérnyakú daru - a DMZ-nek helyet adó földek egyik őshonos lakója - most visszatért. A sokadszori leszármazottak csalhatatlan ösztönnel találták meg a régi otthont, így váltak az egyik talán leggyakrabban látható visszaköltözőkké. A vizekben és árterek közelében közel 100 halfajtát, úgy 45 féle kétéltűt, hüllőt és mintegy ezerféle rovart is azonosítottak a természetkutatók, amelyekről úgy hitték pár éve, hogy végleg kivesztek e környékről. Az egyre gazdagodó flóra világában több mint 1600 edényes növényre bukkantak, gombák, zuzmók garmadája virágzik és burjánzik.

A nagyobb emlősök is felbátorodtak és a háborítatlan erdőkben, megjelent az igencsak ritkának számító amuri gorál, az ázsiai fekete medve, a pézsmaszarvas és a hiúz. A vizek közelében megtelepedtek a hódok, a tengerek melletti vidékeken pedig ismét látni lehet ficánkolni a kistermetű pettyes fókát. Sőt, olyan is akadt, aki már a japán megszállás idején kipusztult ikonikus állatot, tigrist látott ólálkodni errefelé, ezt a hírt azonban a szakemberek eddig nem erősítették meg. 

A pár éve Dél-Koreában megalakult „DMZ Fórum” nevű szervezet elsődleges és hosszútávú célja, hogy mind a két Korea támogatása mellett a DMZ-t és környékét kulturális- és természetvédelmi övezetté nyilvánítsák a jövőben. Ez a határon mindkét irányba benyúló földterület magába ölelné a Sárga-tenger (v. Nyugati tenger) partvidékeit, a Han folyó torkolatvidékét, valamint árterületét, a Taebaek-hegység vonulatát, illetve a Japán-tenger (v. Keleti tenger) árapály-térségét. Ha tervük egyszer megvalósulna, akkor ez a több mint 1000 négyzetkilométernyi, sokat szenvedett, tízezrek vérét látott földdarab valóságos ökológiai paradicsommá válhatna.

A sebek, amelyeket a háborúk és az ember mohó pusztításai ejtettek a Természet testén, talán végleg begyógyulhatnának. A DMZ zölddé váló, éledező sávja, a flóra és a fauna makacs és tiszteletre méltó élni akarása azt mutatja, hogy mindig van remény.   

A cikket írta: Csajka Edit

Forrás: The Guardian, Smithsonian Magazine, Koreanet

Képek forrása: Park Jongwoo, AP, The Guardian, Koreanet