Vannak, akik azt mondják, hogy Ulleung szigete (울릉도, e.: ullüngdó) akár a koreai Jurassic parkot is megtestesíthetné. Az igazság persze az, hogy errefelé soha nem kóborolt egyetlen húsevő Spinosaurus sem, sőt a többi hasonló ázsiai szigettel ellentétben itt még kígyók sem csusszannak alattomosan a sűrű bujazöld növényzet között. S mégis, ahogy a tenger felől közelítve a lassan oszladozó felhők és ködpára mögül az égnek meredező sziklák komor, vészjósló árnyéka kibontakozik, a látogató megborzong, és összehúzza magán a pulóverét.
Misztikus múlt
A Koreai-félsziget partjaitól mintegy 130 kilométernyire fekvő Ulleungdo-t kivételes, alig érintett szépségéről ismerik, és a szárazföldtől való nagy távolsága még titokzatosabbá varázsolja. Ám van itt még valami, ami különleges, vad természeti adottságain túlmenően még rejtelmesebbé teszi, s ez pedig a múltjával kapcsolatos bizonytalanság és misztikum. Úgy tartják, hogy a szigetet kb. kétezer évvel ezelőtt vad, bálványimádó nép lakta, akik külön birodalmat hoztak létre, melyet ők maguk Usan-guknak neveztek. Olyan hírben állt, hogy a sziget sűrű bambuszerdei kétszer olyan magasra nyúltak, mint a szárazföldön, és a barackok akkorára kerekedtek ki, hogy kettéválasztott magvaikból „bort lehetett kortyolni”.
A szigetlakók békében éltek, szorgalmasan szüretelték buja földjük és a szigetet körülölelő tenger gyümölcseit. Azt is feljegyezték, hogy valamilyen okból nem szerettek messze kóborolni otthonaiktól. Az idilli, érintetlen sziget és békés lakói azonban alaposan felkeltették a harcias Silla királyság hódítói kedvét. A legenda szerint Kim Isabu sillai kormányzó 512-ben megszállta Usan-gukot, és egyúttal le is rohanta az akkoriban nem több mint 1000 szigetlakót. Tudomása volt a helyiek babonás félelmeiről, ezért ördögi tervet eszelt ki, hisz az effélék akkoriban nem álltak távol a sillai udvar praktikáitól. Szóval Kim kormányzó állítólag hatalmas sörényes fóka szobrokat (sea-lion, szó szerinti fordítás: tengeri oroszlán) faragtatott ki fából, és az éj leple alatt a partközeli vizekre eresztette őket. A hajnali homályban aztán partra szállt, majd megfenyegette a halálra vált, békéhez szokott usangukiakat, hogyha nem hódolnak be, nyakukra ereszti a félelmetes állathadat. Mondani sem kell: a trükk bejött.
Homer Hulbert (amerikai misszionárius, újság- és történetíró, 1863, New Haven – 1949, Szöul), azonban kicsit máshogy írja le, ahogy ő fogalmazott „Koreának ezt az egyik leghíresebb eseményét”. Jegyzeteiben azt állítja, hogy a szigetlakók szörnyűséges riadalmát a sillai hajók orrdíszei okozták, amelyek óriási, vicsorgó pofájú, félelmetes agyarú faragott oroszlánfejeket ábrázoltak. Nos, hogy a furmányos Kim kormányzó láthatott-e egyáltalán korábban (és ha igen, hol is?) akár sörényes fókát, akár hatalmasra nőtt oroszlánt, azt nem tudhatjuk, de hogy egyikük sem honos a világnak ebben a csücskében, az egészen bizonyos…
Ulleungdo, 1920
A következő másfél évezred alatt a sziget szinte teljes elnéptelenedett, csak alkalmi favágók és halászok kötöttek ki szirtekkel tagolt partjainál, hogy a kitermelt fát és a bőséges halfogást jó pénzért eladják a japán vagy koreai kalmároknak. Volt olyan idő, hogy sötét múltú kalózok vertek itt alkalmi tanyát, akik előszeretettel ütöttek rajta a kicsiny, kereskedői lélekvesztőkön még az 19. sz. elején is. Néhány amerikai misszionárius feljegyzése szerint az 1880-as években a japán hajók egyre sűrűsödő látogatása miatt a Joseon birodalom kezdett rájönni, hogy ha nem lép, még a végén elvesztheti a természeti adottságokban gazdag, stratégiai fontosságú kis szigetet, így lassan megindultak a betelepítések. Ennek bizony komoly jelentősége volt, hiszen ismeretes, hogy a mai napon is területi vitát képző Dokdo piciny szigete mindössze 87 km-re délkeletre fekszik Ulleungdo-tól.
A központosított betelepítés ellenére is a szigetlakók száma még 1898-ban is mindössze alig több mint 1000 volt, ami többek között a szigetet övező babonás hiedelmek rovására volt írható. A néhány tyúkot és kakast leszámítva még más háziasított állatot sem mertek magukkal hozni az emberek. Se kutya, se disznó nem szaladgált a kunyhók körül, vagy pláne nem az erdőben. A leírások szerint voltak viszont hatalmasra nőtt madarak és patkányok, sőt a nagymamák esti meséiben még óriási százlábúak is ólálkodtak, hogy óvatlan állatra és emberre lecsaphassanak, amikor csak kedvük tartja. Csoda-e, hogy a legtöbb betelepített számára az ideköltözés felért egy száműzetéssel?
S hogy vajon mi vár a jelenben az itt élőkre és a gyér számú, de ritka szerencsés turistára, aki ide eljut? Nos, ezt tudd meg a következő izgalmas részből!
Folytatása következik…
A cikket írta: Csajka Edit
Forrás: The Korea Times, Visit Korea
Képek forrása: The Korea Times, Visit Korea
