Egy út. Kanyargós, hosszú és lenyűgöző. Az útitársak a sós ízű tengeri szél, az arcátlanul pirító napsugár, az izzasztó kaptató, a gurulóköves nadrágfék és a tengerre felkelő nap arany-vörös hídja. És még „valakik” elkísérnek: Korea több száz éves történelme, egyedülálló hagyományvilága és kultúrájának egy-egy cseppje.  

„Tenger és Felhő” - a busani szakasz

Dél-Korea leghosszabb, összesen 770 kilométeres túraútján, a Haeparangon (해파랑, hepáráng) járunk, amelynek felújítását nemrégiben fejezték be, és tíz szakaszra osztották fel. Ebből sajnos idő és hely hiányában csak négyet tudunk e cikkben képzeletben bejárni, de remélhetőleg így is felkelti túrázni kedvelő, Korea-rajongók figyelmét.

A Keleti-tengerre nyíló Busanból (부산, puszán ) indul el, hogy aztán leágazásokkal, emelkedőkkel, ereszkedőkkel, erdőkkel, tengerparti sziklákkal és rengeteg látnivalóval tarkítva a legészakiabb ponton, azaz  Geosong (고성, koszang) városánál megérkezzen a célba.

Busan, a legnagyobb kikötőváros sok egyéb mellett gyönyörűséges tengerpartjairól és finomhomokos strandjairól nevezetes. Ki ne hallott volna már a leghíresebbről, a Haeundae (해운대, e: hjéundé) kagyló alakban elnyúló strandjáról? De hogy ez honnan kapta a nevét, azt bizonyára nem mindenki tudja.

A túraút egyik leágazása egy mesés kis szigetre, a Dongbaek-re (동백, e: dongbék) vezet, ahol egy sziklába vésett C betűt találunk. A legenda úgy tartja, hogy ezt Choi Chiwon, a Sillában élt tudós faragta bele, mielőtt elindult volna a Gaya-hegyre, hogy hátat fordítson a világnak és remetének vonuljon. Volt egy álneve is ennek a bölcsnek, mégpedig Haeun, ami azt jelentette: „tenger és felhő”. És amikor Choi ’Haeun’ a Gaya-hegy felé vezető útján elhaladt a tengerparti szakaszon, annak szépsége olyannyira megfogta, hogy ráébredt: nem véletlenül viseli álnevét, hiszen a világ mégiscsak gyönyörű. Letelepedett hát ide, és innentől egyszerű tanítója lett a helyieknek, akik aztán róla nevezték el a tengerpartot.

A fazekasmesterség világa - az ulsani szakasz

A második szakasznál a csodálatos tengerparti túraút átmenetileg hátat fordít a Csendes-óceánnak, és az Oego-hegyen található Onggi (옹기)-falu irányába kaptat felfelé, ahol is a koreai hagyományos fazekas mívesség kincsestárára lelhetünk. A télire való kimcsi, szójapaszta, csilipaszta eltevésére szolgáló kisebb-nagyobb edényeket (onggi) valószínűleg már minden Korea-rajongó ismeri, ha máshonnan nem, hát képekről, de ha valaki ezeket élőben is látja (netán használhatja is), az egészen biztosan egy életre szóló élményt szerez.

Magát a falut egyébként Korea valamennyi részéről ideérkező fazekasmesterek és művészek alakították úgy, ahogy az a mai formájában is látható, de a fazekasság, az onggi-készítés itt századokra nyúlik vissza. Az onggit sokan úgy is nevezik, hogy „a koreai édesanya” és a „koreai férfi” egyszemélyi megtestesítője. Férfias, mert az agyag verejtékes megmunkálásával a tűzben születik, és ugyanakkor nő is, mivel gondoskodó bölcsője az élelemnek, amit az anya készít családja apraja-nagyjának. A jin és yang örök harmóniája ismét visszaköszön hát ebben a kultúrában is.    

A sillai hwarangok földjén – a gyeongju-i szakasz

A tenger hangjával keveredő, kavicsokon csikorgó utunk a Silla királyság egykori fővárosa, Seorabeol (szorabol) felé vezet. Arról természetesen álmodni sem lehet, hogy a „falak nélküli múzeumnak” nevezett kultúrtörténeti kincsesbánya, mai nevén Gyeongju  (경주 e. kjondzsu) látnivalóit ezen az oldalon ismertessük a kedves Olvasóval, de azért három, a túra útvonalába eső nevezetességről muszáj szót ejtenünk.

Munmu király tenger alatti sírja

A Sillai királyság első női uralkodójának, Nagy Seondeok királynőnek unokaöccse Muyeol néven került a trónra, aki megerősítette a szövetséget a kínai Tang birodalommal, és segítségével legyőzte Pekcsét, majd Sillához csatolta. Fia, Munmu király pedig a nagy Kogurjó felett aratott győzelmet, még magasabbra emelve ezzel Silla csillagát. Munmu királynak az volt a kívánsága, hogy halála után a tengerbe temessék, mert új életében sárkány kívánt lenni, hogy 30. királyaként védelmezője lehessen szeretett birodalmának (fenti kép).

A második kultúrtörténeti csoda az ötszintes pagoda, amelyet Shinmun király emeltetett sárkánnyá változott édesapja tiszteletére, hogy fárasztó égi őrjárata során legyen hol megpihennie. A fából készült buddhista pagodákat először Sillában építették kőből, s jelentősége azért kiemelkedő, mert egyszer, s mindenkorra prototípusává vált a későbbi korok koreai pagodaépítészetnek.

A harmadik az Igyondae tisztás (이견대 e.:ikjandé), ahol a legenda szerint annak idején az apakirály találkozott a sárkánnyal, aki adott neki egy bambusz pálcát, és azt parancsolta, hogy a király faragjon belőle egy csodahangú sípot (manpasikjeok). Amikor megfújta, egyszeriben láthatatlanná vált, a betegségek eltűntek, és a kiszáradt földekre bőséges eső hullott. Ez a hangszer volt a ma ismert és közkedvelt piri elődje, amelynek hangjáról most is tartják, hogy gyógyító ereje van.

Dél-Korea legészakiabb csücskében – a  goseongi szakasz  

Most képzeljük azt, hogy felvettük a hétmérföldes csizmánkat, léptünk egy óriásit, s máris a Haeparang utolsó szakaszánál járunk. Ez itt az óriások, netán az óriási őshüllők földje? Nos, nem egészen, de az biztos, hogy itt találjuk Dél-Korea legnagyobb szabadtéri dinó múzeumát, ahol hatalmas területen életnagyságban látható a növény - és húsevő dinoszauruszok szinte valamennyi képviselője.

Ami azonban talán még ennél is jóval több látogatót vonz, a Unfication Security Park és a goseongi Unfication obszervatórium, amit szintén kicsit titokzatos, de kicsit szomorú légkör jár át.

Az obszervatóriumot és a park távcsöveit 1983-ban létesítette a hadsereg. Itt van ugyanis az ország legészakibb és egyben legközelebbi pontja, ahonnan civilek is áttekinthetnek az Észak-Korea területén található Geumgang-hegyre (금강산 e. kümgangszán).

A Geumgangsan geológiai szempontból a Dél-Korea keleti partszakasza mentén végighúzódó Taebaek (태백, e. thébék) hegységhez tartozik, így ugyanannak a kőzetnek, ugyanannak a növény- és állatvilágnak ad otthont. A fenyők magját áthordja a szél, a madarak semmilyen határt nem ismernek és szabadon repülnek, mit sem sejtve az emberek által megosztott világról. Csak az út, a hétszáz kilométernyi Haeparang ér itt véget, pedig valaha volt folytatása. És talán odaát, a határ túloldalán is van egy göröngyös, elfeledett „haeparang”, ami arra vár, hogy egyszer találkozzanak és a két út ismét eggyé váljon, ahogy az mindig is volt.   

A cikket írta: Csajka Edit

Forrás: Koreanet, KTO, saját élmény

Képek forrása: KTO, Koreanet