A Kim a leggyakoribb koreai vezetéknév, amit több mint 10 millióan viselnek Dél-Koreában. A családnéven 200-nál is több klán osztozik, a legnépesebb a négymilliós kimhei Kim klán. Ha valakinek közülük kicsit sötétebb a bőre, akkor néha azzal viccelődnek, hogy ennek talán az Indiából érkezett ősük lehet az oka. A kimhei Kim klán ugyanis az egykor a félsziget déli részén elterülő, ókori Kumgvan Kaja (42 – 562) első uralkodójáig, Szuro királyig vezeti vissza a vérvonalát, akinek a hagyomány szerint egy buddhista indiai hercegnő volt a felesége.
Ho Hvangok királyné sírja Kimhe városában
De hogyan kerül egy indiai hercegnő a Koreai-félszigetre?
Az indiai hercegnő, Szuríratná szülei álmot láttak: a mennyek ura azt mondta nekik, 16 éves lányukat küldjék egy távoli földre, Kaja kiválasztott királyához, aki még nem talált magának feleséget. Szuríratná így indult útnak a tengeren, hogy hónapokkal később célba érjen. Szuro király valóban feleséget keresett, de hivatalnokai hiába gyűjtötték az udvarba a potenciális jelölteket, a király közölte, az ő feleségét az égiek fogják kijelölni. A legenda szerint egy lovat és egy hajót küldetett a déli Mangszan szigethez, ahol az emberei megpillantották a hercegnőt és a kíséretét szállító, vörös vitorlával és vörös zászlóval érkező hajót. Az időszámításunk szerint 48-ban tartott menyegzőt követően Szuríratná koreai nevet vett fel, és Ho Hvangok (Heo Hwang-ok, 허황옥) néven lett királyné. A párnak összesen 12 gyermeke született, 10 fiú és 2 lány, így lehet, hogy a mai kimhei Kim klán, a kimhei Ho klán és az incshoni I klán, összesen több mint 6 millió dél-koreai állampolgár is Ho Hvangok királynéig vezeti vissza a vérvonalát.
Bár a Puszan melletti Kimhe városában található királysírokat Szuro királynak és Ho Hvangok királynénak tulajdonítják, ma sem bizonyos, hogy történetükből mennyi a valóság és mennyi a legenda. Kettejükről a 13. században írt Szamguk jusza (삼국유사 , Samguk Yusa), azaz A három királyság emlékezete című könyv számol be, amelynek forrásai között szerepel a mára elveszett Karak kukki is, amely a királyi pár államának, Kumgvan Kajának legendáit és történeteit gyűjtötte össze. Ebben a távoli „Ajuta” királyságot jelölik meg a királynő hazájaként, amit a hagyomány az indiai szent várossal, Ajódhjával feleltet meg. Emiatt napjainkban Kimhe és Ajódhjá testvérvárosi kapcsolatot ápolnak egymással, az ezredfordulón az indiai településen felavatták a királynő emlékművét, és a legmagasabb állami méltóságok vesznek részt a közös kulturális ünnepségeken.
Szuro király és Szuríratná esküvője (Shim Soo-keun illusztrációja)
Az ókori koreai királyságokra nagy hatással volt az Indiából kiinduló buddhizmus, szentként tisztelték az onnan átkerült tárgyakat. Ennek ellenére a történészek nem egységesek a hercegnő származásában. Ha valóban a nepáli határ közelében található, észak-indiai szent városból indult útnak, akkor több mint hatezer kilométert kellett megtennie a szárazföldön a különböző ókori államokon keresztül, mielőtt Kína keleti partján hajóra szállhatott. Ezt az utat a korabeli viszonyok mellett lehetetlennek tartják. Nincsenek indiai feljegyzések sem arról, hogy egy helyi hercegnő a Koreai-félszigetre indult volna (amelynek létezése eleve kevéssé volt ismert ekkor azon a vidéken). Szuríratná személyéről kizárólag koreai feljegyzések állnak rendelkezésre.
Más feltételezések szerint nem is az indiai Ajódhjá lehetett a krónikákban szereplő Ajuta, hanem a thai Ajuthajá királyság, amelynek első uralkodója államvallássá tette a buddhizmust. Ezzel az elmélettel a fő gond az, hogy a névadó várost, Ajuthaját csak a Szamguk jusza megírása után alapították, így semmiképp sem hivatkozhattak a könyvben erre a településre. Megint mások félrehallásra, félreértésre gyanakszanak, és szerintük Ajuta valójában egy apró dél-indiai, tamil királyságra utal.
Ha a hercegnő származása vitatott is, abban egyetértés van a történészek között, hogy a Szamguk jusza történeteinek jó része politikai és vallási okokból íródott. Nem egy közülük inkább meseszerű, Szuro királyról például azt is állítja a könyv, hogy 157 évig élt, és képes volt sólyommá, valamint sassá is átváltozni, hogy megküzdjön ellenfeleivel. Emiatt ma érdemes olyan szemmel nézni, amely a valószínűsíthető tényeket kisebb-nagyobb mértékben kiszínezte, nem egy esetben azonban teljesen fiktív történetek is szerepelnek benne. Ennek ellenére mégsem Ho Hvangok királyné létezését kell megkérdőjelezni, hanem talán csak a származását. A történészek szerint akár helyi előkelő is lehetett, akinek csak azért költöttek utólag, évszázadokkal később egzotikus hátteret, mert egy Indiából, Buddha és a buddhizmus szülőföldjéről származó királyi hercegnő egyszerűen jobban illett egy államalapító, isteni származással bíró, buddhista királyság uralkodója mellé. A korabeli, krónikaíró buddhista szerzetesek gondolkodása szerint mindez hasznos lehetett, amikor Szuro király felsőbbrendűségét akarták kiemelni a többi ókori koreai királyság uralkodójával szemben.
A személyét övező viták ellenére számos koreai történész véli úgy, hogy Ho Hvangok máig élő legendája és a hagyományok ápolása fontosabb, mint a történelmi bizonytalanságok. Így látják ezt indiai kollégáik is, akik szerint a Dél-Koreát és Indiát összekötő királyné öröksége a lényeges, nem pedig az, hogy valóban olyan formában létezett-e, ahogy az a krónikákban szerepel.
A legenda szerint Szuríratná hajójáról származó kövek
Sírja közelében ma is áll egy szokatlan alapokkal bíró pagoda, amely eltér a Koreában megszokottakhoz. A legenda szerint az építmény még Szuríratná hercegnő hajójáról származik, és azért emelték egykor épp a járművön, hogy lecsillapítsa a tenger istenét az áthaladásuk idejére. A pagoda belsejében lévő, egymásra helyezett kövek is csillapítottak, csak azok épp a hullámokat: a hagyomány szerint ezek a kövek szolgáltak tőkesúlyként a hosszú útra induló hajón.
A cikket írta: Kocsis G. János
Felhasznált források: The Korea Times, BBC, The Indian Express
Képek forrása: english.cha.go.kr, wikipedia.org, korea.net
