Egy színhely a sok közül: egy viszonylag szűk katlan, amelyet a történelmi Csoszon fővárosának masszív kőfalai és a várost körbekerítő hegyek ölelnek át. A természet adta lelátót a jellemzően fehér hanbokba öltözött férfiak alkoholtól jócskán felfűtött hada lepi el, akik szeszgőzös fogadásokat kötnek. Köztük copfos kisfiúk serege rohangál, és persze mind szeretne ott lenni majd egy napon, ott lent a síkon, a bátor kőcsatázók soraiban. 

Cikkünk tárgya ezúttal a seokjeon (석전, ejtsd: szakdzsan), a kődobálók vad harci játéka, melynek eredete Koreában a Három királyság korára vezethető vissza, s amelyet a régi Gaya (Kaja) területén még ma is felelevenítenek a tigrisszívű hagyományőrzők.

A kő veszedelmes eszköz, nem felelőtlen kézbe való. Tudta ezt már a kőkorszaki ember is, akinek létfontosságú harci- és vadászeszköze a bunkósbot mellett kétségkívül a kő volt. A kő előnye a furkóssal szemben ráadásul az, hogy távolról is végzeteset tud ütni, akár elhajítják, akár levetik a mélybe. Régi korokban léteztek olyan katonai alakulatok, melyeket kifejezetten kőharcra képeztek ki. Az egyiptomiak még a tengeri csatákban is kővel támadták az ellenséget, kezdetben kézzel hajigálva, később katapultok segítségével. A kőütés nagy fájdalmat okoz, súlyos, életveszélyes sérülést ejt, és gyilkolni tud. 

Kogurjói (i.e. 37- i.sz. 668) följegyzések arról tanúskodnak, hogy a Koreai-félszigeten már legalább 1400 évvel ezelőtt űztek egy „játékot”, melyben két, egymásra köveket hajigáló csapat vett részt. Mintha csak paintballt játszanánk, csak éppen nem festékkel lődözzük egymást, hanem köveket hajigálunk a másik csapat játékosaira, akiket, ha rosszul (vagy jól?) találunk el, akár meg is ölhetünk. Azt is megtudhatjuk a krónikákból, hogy a Sillai királyságban létezett egy seoktudang (석투당, ejtsd: szaktudáng) nevű speciális katonai alakulat: ez volt a kővető hadosztály. A seokjeon tehát kétségkívül militáris eredetű játék, amelyet korokon és királyságokon átívelően űztek a mindenkori szilaj ifjak. 

Korjóban (10. század) a seokjeont már a katonai kiképzés kötelező és rendszeres részévé is tették, békeidőben pedig, többek között ez is szerepelt a militáris haderő edzéstervében. 

Nagy Szedzsong király (r. 1418-1450) sok korszakalkotó tettel írta be nevét a történelembe, ám azt valószínűleg kevesen tudják, hogy ő maga önkéntesekből is szervezett kőcsata-harcosokat. A hivatásos kővető katonai osztagokat persze keményebb módszerekkel képezték ki, és éles csatákban vetették be, míg a szórakoztató sportjáték céljából Szedzsong király parancsára önkéntes civileket toboroztak. A játékszabály egyszerű: addig kellett kövekkel hajigálni a másik csapat játékosait, amíg valamelyik társaság nyúlcipőt nem kötött, hátrahagyva vagy magával vonszolva a sebesülteket. Noha nem kis veszélynek tették ki magukat, mégis tömegek jelentkeztek a játékra, hiszen akár közszolgálati posztot és anyagi előnyöket is jelenthetett az efféle civil kurázsi Szedzsong udvarában. Maga az uralkodó is nagy kedvelője volt a kőhajigáló csatának, persze csak tisztes és biztonságos távolból. Uralkodásának idején a mai Szöul egyik legizgalmasabb útja, a Jongno-gu (Dzsongnogu, az akkori főváros főutcája) adta a helyszínt, a király és kísérete pedig az egyik városkapu tornyából élvezte a véres játékot. A kőcsata befejeztével maga őfelsége osztogatott jutalmakat a győztes csapatnak, sőt udvari doktorait bocsátotta a sebesültek rendelkezésére. Azt is feljegyezték, hogy amikor észak felől barbár hordák törtek be, őfelsége Szedzsong király maga küldte éles csatába a saját alakulatának tekintett kőhajigáló civil rohamegységet.  

A seokjeon nem csak a fővárosi királyi csapatok és a hivatásos katonák virtusa volt. A falvak vagány férfiemberei is alig győzték kivárni, hogy összecsaphassanak a szomszéd falvak kőhajító válogatottjával, amire rendszerint a Dano fesztiválok idején került sor. A csatákat legtöbbször egy völgyben, vagy egy folyó két szemközti partján vívták a falusi legények, míg a feltüzelt közönség a domboldalakról szurkolt, és kötött fogadásokat a csapatokra. A küzdelmek hosszú órákig, sőt napokig is eltarthattak, mivel nemcsak a falu jó híre, de ősi hitük szerint a lakóinak szerencséje is ezen a győzelmen vagy bukáson múlott. 

A japánok gyarmatosító hódítása (1910-1945) aztán véget vetett a barbárnak titulált játéknak, végérvényesen betiltották. Nem mintha náluk nem lettek volna hasonlóan kemény és véres halállal végződő szórakoztató játékok, de ez valami más volt: egy leigázott nép nacionalista lázadásának kikiáltása, s mint ilyen, egy meghódított ország ősi kultúrájának kitörlésére irányuló törekvés.   

Pillanatig se higgyük, hogy ez a kemény játék napjainkra eltűnt! Gimhaeseokjeonnori (김해석전놀이, ejtsd: kimheszakdzsannori) néven ugyan hol másutt is éleszthetnék újra minden egyes Dano ünnepen ezt az ősi sportot, mint a valaha volt Gaya szívében, Gimhae-ben (김해, ejtsd: Kimhe), amely az egyik legnagyobb és legdicsőbb Kim klánt adta Koreának!

Speciális ajánlat sorozatrajongóknak: ha egyszer már eljutottál Puszánig, ezt a kis kitérőt ne spórold meg, hiszen onnan Gimhae-be alig egy órán belül eljuthatsz vonattal, földalattival, busszal (és persze taxival)!

A cikket írta: Csajka Edit

Forrás: KoreaTimes, folkency.nfm.go.kr, gimhae.go.kr, ijkh.history.org, kpopjacketlady.com

Képek forrása: pexels.com, pixabay.com, folkency.nfm.go.kr, gimhae.go.kr