Nemrég olvashattunk egy Budapesten élő, koreai anyukával készült interjút arról, milyen kulturális érdekességeket, helyi furcsaságokat tapasztal a mindennapokban, hazánk fővárosában élve. Rengetegen érdeklődtetek a téma iránt és osztottátok meg saját tapasztalataitokat a koreai és magyar hétköznapok különbözőségei kapcsán. Innen jött az ötlet, hogy nem várok tovább és folytatom a tavaly júniusban beharangozott cikksorozatot azokról a kisebb vagy nagyobb jelentőségű, külföldiek számára általában különösnek értékelt hagyományokról, szokásokról és alapvető kulturális szabályokról, melyek hosszabb koreai tartózkodás során biztosan feltűnnek a nem Koreában nevelkedett emberek számára.

A kultúrsokk kifejezés sokszor negatív, szorongató érzést kelt bennünk. Fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy ezek a kulturális furcsaságokat érdemes értékmentesen szemlélni. Szakemberek sokszor hasonlítják egy másik kultúrába való belecsöppenést a párkapcsolatok kezdeti szakaszaihoz. Először csodálattal, kíváncsisággal tölt el az, hogy a partnerünk bizonyos dolgokról máshogy gondolkodik, máshogyan tesz, és még inkább vonzódunk hozzá. Aztán az idő előrehaladtával kiütköznek azok a megszokások, amelyek furcsának, zavarónak, néha kifejezetten idegesítőnek érzünk. Ha az ember úgy dönt, hogy ezeken felülemelkedik, benne marad a kapcsolatban, akkor meg kell küzdenie, időnként kompromisszumot kell kötnie a békés együttélés érdekében. Ehhez előfeltétel, hogy ne jó és rossz kategóriákba soroljuk a különbözőségeket, hanem tudjuk kimondani, hogy a másik egyszerűen másmilyen. Így van ez kultúrák találkozópontján is, amikor például magyarként huzamosabb időt a világ másik felén, például Koreában töltünk, vagy munkánkból fakadóan más kultúrából érkezőkkel közösen töltjük el munkaidőnk jelentős részét.

Érintés más mértékben és máshogyan, mint amit megszoktunk

Sokan tudják, hogy az ázsiai népek visszafogottabbak, tartózkodóbbak az érzelmeik kifejezésében. Igaz ez a mimikájukra és a testi érintés megnyilvánulásaira is. Kevésbé jellemző, hogy szerelmesek például kézen fogva sétálnak egy parkban, vagy az, hogy egy anyuka megpuszilja kisgyermekét nyilvános helyen vagy idegenek előtt. Ugyanakkor az életkorban közel álló, azonos neműek a számunkra megszokottnál jóval gyakrabban érintik meg egymást, ami a koreai kultúrát nem ismerők számára furcsa lehet. Ezek az érintések, ölelések teljes mértékben barátiak, sőt, testvériek. Szó sincs arról, hogy szexuális töltetük lenne. Gyakori, hogy azonos korú lányok kart karba öltve sétálnak, fiúk pedig iszogatás közben jó nagyot csapnak egymás hátára, vagy épp megölelik egymást, ahogy töltögetik egymás poharát. Ha külföldiként szoros barátságba kerülünk azonos nemű koreaiakkal, akkor mi is bekerülünk ebbe a belső körbe és előfordulhat, hogy minket is többször érintenek meg annál, mint amit itthon megszoktunk.

Másik példa lehet az, amikor pusztán europid vonásaink miatt kerülünk a figyelem középpontjába. Megtörtént eset, hogy egy koreai szaunában idős hölgyek sereglettek körém és kezdeti zavarukat leküzdve megkérdezték, hogy megérinthetik-e az arcomat, mert annyira szépnek tűnik a bőröm és még sosem láttak élőben külföldit. Én ezeket az eseteket a különleges és szép élményeim közé sorolom, de ha valakit ez nagyon zavar, akkor nyugodtan jelezze, hogy számára ez inkább kellemetlen.

Főtt étel reggelire (is)

Mindenki mást szokott meg a saját családjában kisgyerekként, másmilyen reggeli rutint alakított ki az életmódjának megfelelően, de nem ritka, hogy nálunk valamilyen édes dolog (zabkása, műzli, kakaó és kalács, lekvároskenyér ,stb.) vagy valamilyen sós szendvics, esetleg bundáskenyér, rántotta, időnként csak egy nagy bögre kávé adja a reggeli alapján. Koreában az anyukák nem ritkán órákkal korábban kelnek, hogy elkészítsék a reggelit, mivel náluk jóval többről van szó, mint előpakolni a hűtőből a vajat, felvágottakat. Bár manapság már kiváló rizsfőzők könnyítik meg a folyamatot, amit akár előző este is bekészíthetnek, gyakori, hogy az ebédhez hasonlóan leves, valamilyen húsféle, számos köret (side dish) és természetesen a gőzölgő, finom, főtt rizs várja az ébredező családtagokat az asztalnál.

Az a tapasztalatom, hogy ha külföldit látnak vendégül, nagyon szeretnék őt minden jóval ellátni, így általában felkínálják a lehetőséget, hogy készítenek pirítóst, joghurtot, kávét, narancslevet, bármit, amit amúgy reggelire fogyasztanánk. A bátrabbaknak javaslom, hogy válasszák a koreai hagyományos menüsort (amit ők is esznek), hiszen így ismerhetjük meg legjobban ezt a varázslatos világot, ha már egyszer ott vagyunk és adott a lehetőség.

A „külföldiek nem tudnak koreaiul” hiedelem

Nem is kell Koreáig elutaznunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk ezt a jelenséget. Bevallom, még 2012-ben, amikor a nyelvtanulás első hónapjainak lelkesedése áthatotta minden porcikámat, gyakran szólítottam meg az utcán koreainak kinéző turistákat, és igyekeztem minden nyelvtudásomat megvillogtatni az egyetemünkön felbukkanó dél-koreai cserediákoknak. A reakció általános sokk és ámuldozás volt. Ezt a részét érthetőnek tartom, mi magyarként feltehetően ugyanennyire meglepődnénk, ha mondjuk Afrika közepén egy teljes bizonyossággal nem magyarnak kinéző, kedves idegen magyarul köszönne ránk...

Másik kérdés, hogy ezt rendszerint a következő szituáció követte. A 와 한국말을 하시네요! (Wow, hángukmárül hásinejó! magyarul: "Azta, hát tud koreaiul!") mondatot követően rendszerint átváltottak angolra, s hiába mondtam, hogy nyugodtan folytassuk a beszélgetést koreaiul, mert értem, azok is, akik nyilvánvalóan törték az angolt, és iszonyatosan nehéz volt kibogarásznom, hogy miről beszélnek, nem voltak hajlandóak koreaira váltani. Feltételezhetően nem álltam még a nyelvi tudás magaslatán, tehát lehetséges, hogy ők ugyanannyira nem értették, mit hablatyolok koreaiul, mint ahogy én az ő angoljukat. Azonban észrevettem, hogy ez a reakció általános maradt akkor is, amikor már műfordító ösztöndíjasként jártam Szöul utcáit, vagy hivatalos tolmácsként vettem részt egy-egy rendezvényen.

Első koreai utazásomat izgatottan vártam, hiszen gondoltam, végre koreai felségterületen leszek, gyakorolhatom 0-24 órában a nyelvet! Itt szembesültem először azzal az érzéssel, hogy van olyan ország, ahol én vagyok az idegen, a külföldi, akinek a testalkata, a bőrszíne, az arcvonásai, a szeme állása messziről hirdeti, hogy más. Ezt a genetikailag kódolt jelzést nem tudta felülírni az, hogy elméletileg annyira jól beszéltem már és anyanyelvi szintű volt a kiejtésem, hogy telefonon beszélgetve nem jöttek rá, hogy külföldi vagyok, személyes találkozásokkor azonban ismét kezdődött az ördögi kör: „wow, hihetetlen, hogy ilyen szépen beszél koreaiul” és aztán a váltás angolra.

Hozzá kell tennem, hogy nem jutottam volna erre a nyelvi szintre a koreai barátaim, munkatársaim és főnökeim nélkül, akik egy idő után mertek hozzám koreaiul beszélni. Nekik köszönhetem, hogy ezt a jelenséget tudom könnyedséggel kezelni, kivárni a pillanatot, amikor a beszélgetőpartnerem túljut a csodálkozásán, a hitetlenkedésén és mer a saját anyanyelvén társalogni egy „idegennel”.

Tekints fel, hogy megtaláld, amit keresel!

Egy kevésbé zavaró, inkább új dolog volt számomra az, hogy a koreai városokban sétálva meg kellett szoknom, hogy a tájékozódáshoz időnként fel kell néznem jó magasra, vagy épp az utca másik oldaláról könnyebben észreveszem, hogy hová is tartok, mint a keresett épület előtt állva. Dél-Korea 85%-a magas hegyvidék, s miközben az ország területe Magyarországéval lényegében megegyezik, közel ötször annyian laknak az országban, mint nálunk itthon. Képzeljük csak el, hogy csak Szöul agglomerációjában annyian élnek, mint Magyarország teljes lakossága! Ez a legfőbb oka annak, hogy a koreaiak kénytelenek voltak felfelé terjeszkedni, így a nagyobb városok, különösképpen Szöul és vonzáskörzete hemzseg a felhőkarcolóktól, toronyházaktól, sok tízemeletes apartmanoktól. Ráadásul nálunk bevett szokás, hogy van házszám, utcatábla a házakon, az adott épületben lévő boltok cégtáblája ott virít a bejárati kapu körül.

Szöulban meg kellett szoknom, hogy amikor egy lakóházat keresek, sokkal jobban eligazodom, ha felnézek és az égbenyúló épület közepe vagy teteje felé felfestett gigantikus számokat keresem, mintsem gyalogolok sok-sok száz métert találomra, amíg megtalálom egyáltalán a bejáratot, és ott vagy van, vagy nincs házszám. Ráadásul az éttermek, kávézók, üzletek cégérei is rendszerint a házak falán, ablakaiban található, így érdemes az utcákat járva szemünkkel fent keresgélni a magasban.

A cikket írta: Kovács Janka

Képek forrása: korea.net, kpopmap.com, a szerző saját felvételei