2018. július 20. írta: Koreai Kulturális Központ

Kultúrsokk Koreában

Egy kultúrába beleszerelmesedve hasonló folyamaton megyünk végig, mint egy egyre szorosabbra fűződő szerelem során. A másik „mássága” eleinte a vonzalom sava-borsa, éppen az nyűgöz le, milyen különleges, egzotikus, új élményekben lehet részünk, mintha új színeket fedeznénk fel a szivárványban. A rózsaszín felhő eloszlása után pedig kiütköznek a számunkra zavaró jelenségek, szokások, amikhez idővel talán hozzászokunk.

A kultúrsokk egy pszichológiai fogalom, épp ezt a jelenséget ragadja meg. A megtapasztalásához általában hosszabb időre van szükség, nem igazán jellemző egy-egy rövidebb külföldi utazás, kirándulás, nyaralás alatt. Az új kultúrával való találkozás első időszakára ugyanis a „nászút” vagy „mézeshetek” kifejezést szokták használni. Ekkor, ha fel is tűnnek bizonyos kulturális különbözőségek, azok a fent említett módon inkább pozitív irányban sülnek el, ekkor hangoznak el olyan mondatok, mint „Ez de érdekes! Milyen cuki!”. Az, hogy ez az időszak meddig tart, egyénenként és esetenként változik, attól is függ, mennyire ismertük már korábban a kultúrát, amibe most épp belecsöppentünk.

Lehet, hogy néhány nap, hét vagy akár hónap múlva egyszercsak észrevesszük, hogy az eddig érdekességnek, furcsaságnak titulált apró mozzanatok már inkább zavarnak, idegesítenek. Ekkorra tudatosodik bennünk szép lassan, hogy ezek a más dolgok mostantól az életünk részei lesznek, nem fognak változni. Ezért is jellemzőbb a kultúrsokk azokra, akik huzamosabb időt, legalább néhány hónapot töltenek egy másik országban.

Ebben a cikkben szeretném összefoglalni néhány olyan megfigyelésemet, ami a Koreában töltött hónapjaim során kultúrsokként értek.

Tömeg és tolongás

Talán ez az egyik olyan jellemző, amihez nem kell hónapoknak eltelnie, hogy feltűnjön. Magyarországon már az óvodában belénk nevelik, hogy legyünk udvariasak egymással. Elsősorban a fiúktól elvárják, hogy a lányokat engedjék előre, nem ritka, hogy teljesen idegenek előtt is kinyitjuk az ajtót, vagy épp tartjuk, ha többen megyünk át rajta. Az első nagyon kellemetlen élményem az volt, amikor csupa jól öltözött üzletemberrel vártam egy liftet, azt gondoltam sima ügyem van, az itthon megszokott hercegnő stílusban vártam a sorom (értsd: én leszek az első, aki belép, különösebb akadály nélkül). Nos, mikor kinyílt a lift, én csak azt éreztem, mintha hirtelen egy forgószélbe kerültem volna, néhány másodperc kellett, mire felfogtam, hogy én bizony ugyanott állok, ahol eddig, mindenki más pedig tart felfelé a lifttel. Bizony gyakori, hogy az utcán, közlekedés során meglökik egymást az emberek, és nagyon ritka, ha valaki ezért bocsánatot kér.

Egy másik alkalommal a tervezett célnál két megállóval később sikerült leverekednem magam a metróról. A megszokott, halk „Elnézést" segélynyöszörgés, ami itthon varázsszóként megnyitja a tömeget egy-egy zsúfolt szerelvényen, az Koreában bizonyosan nem elég, bármilyen nyelven mondjuk is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a koreaiak nem lennének egyébként udvariasak. Egyszerűen más normák uralkodnak a közlekedésben.

Nem eszünk egyedül

A koreai a kollektív társadalmak közé tartozik, és ez sok szokásban megnyilvánul. Többek között abban, hogy az emberek általában együtt esznek. Míg nyugaton teljesen normális, ha egy étterembe egyedül ülsz be, az kint több mint különösnek hat. Persze hozzá lehet szokni a fürkésző pillantásokhoz, ami az ajtón belépve neked szegezett első kérdésre („Hány fő számára…?") adott válaszodat („Egyedül vagyok") követi. Kell bátorság ahhoz, hogy külföldiként belépj egyedül egy koreai étterembe, ahol nagy valószínűséggel koreaiul kell rendelned. Én kifejezetten szerettem az ilyen kalandokat, és általában egész jól összebarátkoztam az éttermi kiszolgálókkal a végére.

Kultúrsokk kategóriában, ami fontos lehet az az, hogy bizonyos ételeket, akármenyire mosolyogsz, akármennyire cuki vagy, akármennyire beszélsz koreaiul, egyszerűen nem fognak egy személy számára kihozni. Ilyen a legtöbb helyen a sütögetett húsok kategóriája, vagy az asztalon-magadnak-főzős levesek és a pár éve nagy divattá váló csirke-sör kombó. Ha nem szeretnél fura pillantásokat kapni, akkor ezeket eleve ne is kérd ki egyedül.

Kiabálj, hogy észrevegyenek

Ha már az éttermeknél tartunk, másik érdekesség, ami időnként zavarba hozott az volt, hogy a számomra lényegesen komfortzónán kívüli módon asszertívnek kellett lennem, ha szerettem volna kérni. Ahogy belépsz az ajtón, körülzsonganak és nagyon kedvesen felveszik a rendelést. Viszont innentől kezdve lényegében láthatatlan vagy, ameddig rá nem veszed magad, hogy feltűnő kézlengetést kísérő kiabálással magadra vond a kiszolgálók figyelmét. Ha csak az itthon megszokott módon ülsz és várod, hogy arra járjon valaki, és ő kérdezze meg, hozhat-e még valamit, akkor talán órákat is elüldögélhetsz az asztalodnál. Viszont az óriási pozitívum, hogy a legtöbb étel újratöltős. Tehát ha elfogy a rizs, vagy bármelyik köreted, akkor nyugodtan kérhetsz még, nem számítanak fel érte külön pénzt.

Édes péksütemények

Nem vagyok egy nagy kenyérevő, és sosem gondoltam, hogy éppen a péktermékek fognak legjobban hiányozni a kint töltött idő alatt. Pedig így lett. És ami lényegében hiányzott, az nem a kenyér maga (Koreában többféle kenyérből és péksüteményből választhatsz, mint itthon), hanem a só íze. Egyszerűen mindent édesre csinálnak. Emlékszem, amikor végre felfedeztem egy nagyon európainak tűnő pékséget az egyik utcasarkon, kiválasztottam azt a bagettet, aminek még volt is a tetején külön só, és mikor beleharaptam, majdnem elsírtam magam. Ugyanaz az édeskés íze volt, mint a többi „kenyérnek”.

Nincs kuka az utcán

Ezt nem nagyon kell szerintem ragozni. Mindenki ismeri azt a kellemetlen helyzetet, amikor mondjuk egy agyonfújt papírzsebkendőt vagy egy megevett jégkrém papírját szorongatja órákig a kezében. A táskádba már nem akarod visszatenni, de egyszerűen kilométereket legyalogolva sem találsz egyetlen nyilvános kukát sem. Természetesen érthető, hogy egy olyan városban, ahol konkrétan többen laknak, mint Magyarország teljes népessége, eléggé nagy logisztikai fejtörőt okozna, hogy a lényegében végtelen mennyiségben keletkező szemetet ki, hova és hogyan vigye el. Csak hát kellemetlen és nehéz megszokni.

Ice americano

Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy sok, a neve alapján több évezredes hagyományokkal rendelkező nyugati étel/italkülönlegesség létezéséről sem tudtam, mielőtt Koreába látogattam. Ilyen az ice-americano. Tegye fel a kezét, aki ivott már 3-4 dl vízzel felhúzott eszpresszót, ráadásul fél kilónyi jégkockával! És igen! Először szörnyűnek hangzik, aztán az ember - többek között mivel ez a legolcsóbb kávéféleség, másrészt a társas nyomásnak engedelmeskedve (értsd 99%, hogy koreai barátaink ezt rendelik) - egyszerűen megszereti, és annyira ráfügg, hogy itthon is megcsinálja, a négy fal között, titokban, amikor senki más nem látja, főleg nem azok az ismerősei, akik büszkék barista tudásukra…