Néha a legnagyszerűbb dolgok mellett is képesek vagyunk elsiklani, s látványuk legtöbbször fel sem tűnik. S mivel figyelmünket valami más köti le - például egy televíziós sorozat királyi lakomájának izgalmas eseménye - szinte természetesnek találjuk a törtarany-sárgán csillogó edények sokaságát, melyekben az udvari fenségeknek szánt étkeket felszolgálják. Ám Koreában ugyanezen edények nagy becsben tartott utódait a mai napig használják, például az eltávozott ősök tiszteletére rendezett rituálékon (차례, 제사 ejtsd: csárje, cseszá). Mi a titka vajon e kortalan túlélésnek?
A réz- és bronzművesség, illetve a finomkovácsolás kezdeteit a Koreai-félszigeten egyesek a Bronzkorra teszik, ám a mesterség valódi, kézzel fogható bizonyítékai a Silla-királyság (később ’Három Királyság’ idejéből (i.e.57 – i.sz. 935) származnak. Sillában jött létre ugyanis az első és leghíresebb bronzkovács hivatal és közösség, a Cheolyujeon, amely összefogta a királyság műhelyeit, s egyfajta céhmesteri szövetséggé tömörítette őket. A bronzműves céh a korhoz képest a legmagasabb szinten állította elő termékeit, melyek az egyik legkeresettebb exportcikknek számítottak az egész félszigeten, sőt jóval annak határain túl. A céhmesterek szövetségének tevékenysége később még a Koryeo dinisztia korába is átnyúlt (918-1392). A királyi udvar igényeinek megfelelően étkészletek, a rituálékhoz illatszerfüstölők és az akkoriban elterjedt buddhista vallás kellékei, mint például a hangtálak, szintén e céhek műhelyeiben készültek.
A híres aranyozott bronz buddhista illatszerfüstölő a 6.sz-i Baekje-királyságból. A kehely alját lótuszszirmok, a fedelét az emberfejű, állattestű zenészistenségek, a tetejét pedig a széttárt szárnyú, feltámadó főnixmadár díszíti
A Joseon-kor első évtizedeiben főleg a ma is bangjja (방짜, ejtsd: bángdzshá) néven ismert étkészletek és evőeszközök váltak népszerűvé, mondani sem kell, hogy elsősorban a királyi palotákban és a yangbanok (nemesek) udvarházaiban. A 18. században azután a bangjja a köznép köreiben is használati tárggyá vált, ők leginkább nagyobb ünnepekre és az ősök tiszteletére tartott rituálékra tartogatták a becses portékát. Használata egészen az 1950-es évekig általános volt a Koreai-félszigeten, ám az ipari forradalom új olcsó tömegtermékei, mint például az alumínium és műanyag, majd a rozsdamentes acél kezdték kiszorítani a kamrákból. Az is megingatta népszerűségét, hogy az egyre elterjedtebb szénfűtés során keletkezett füst miatt gyorsan elszíneződött az amúgy is oxidálódásra hajlamos bronzedény, és tisztítása kezdett terhes lenni a gyorsuló világban. Csak egy hajszálon múlt, hogy a valaha fényes napokat élt és büszke koreai bronzedény a többi bronzból készült használati tárggyal egyetemben nem került örökre a süllyesztőbe, de legalábbis végleg a múzeumba. 
De miért is olyan különlegesen értékes a koreai bronzedény? Nos, ehhez tudnunk kell, hogy a koreai fémműves mesterek az efféle portéka előállításához alapvetően három módszert alkalmaztak, így a kezük közül kikerülő termékeket is három csoportra oszthatjuk. Az első ilyen termék a jumul yugi, a viszonylag egyszerű és a világ minden részén használt módszerrel készült, és röviden „öntött”-nek hívhatjuk. Ennek lényege, hogy a megolvasztott rézötvözetet előre elkészített és megmunkált öntvény-formába öntötték, majd a szokásos kovács módszerekkel edzették, hűtötték.
A második termék, ami immár tipikusan a Koreai-félsziget kovácsműhelyeiből került ki, a bangjji yugi („kovácsolt”) volt, melynek előállítása igazi férfierőt, óriási szakértelmet és legalább annyi művészi érzéket kívánt meg. Az eljárás hosszadalmas és fáradságos. Ennek során ugyanis egy darab meglágyított ötvözetet speciális kalapácsok és szerszámok segítségével órákon át kitartóan kell kalapálni a kohó mellett, míg az a kívánt formát és mintázatot el nem éri, mindezt úgy, hogy a fém ne hűljön le, de ne is hevüljön túl. Ez a módszer egyúttal egyedivé is tette a mester portékáját, amelyet a Koreai-félszigeten a bronzedények királyának is tartottak, tegyük hozzá: méltán. Mindezeken túl, a bangjja yugi tudott még valamit, amit más nem: ha mérgező anyaggal érintkezett – legyen az valamilyen baktérium, avagy ételbe rejtett méreg – sajátosan elszíneződött. E képességüket többek között annak a csak Koreában alkalmazott öntvény aránynak is köszönhették, amelyben a mesterek a rezet és az ónt 78, illetve 22%-ban keverték. Nem csoda tehát, hogy a Joseon-kori paloták népének és a gazdag nemességnek igencsak ínyére volt, hogy az edények, amiben az ételt számukra felszolgálták, nem csak különlegesen mívesek és metálfényben csillogók, hanem biztonságosak is voltak.
A teljesség kedvéért, tegyünk említést a harmadik fajta bronzedényről, a ban-bangjja yugi-ról is („fél-kovácsolt”), amelynek előállítási folyamata lényegében az előbbi két módszer ötvözete.
Lee Bongju bronzból készült meditációs hangtálai
Pár bekezdéssel korábban arról olvashattunk, hogy a koreai bronzedények kis híján végérvényesen csupán a múzeumok megbecsült és megcsodált kiállítási darabjai lettek. Ez is szép sors lehet egy edénynek, de igazán akkor él teljes életet, ha használják, és szerencsére Koreában mindig akad valaki, aki lehajol az elveszni látszó régi értékekért.
Korea ma is leghíresebb „yugijang”-ja, azaz yugi-mestere, Lee Bongju 1926-ban született a ma már Észak-Korea területén található Napcheongban (납청, ejtsd: nápcsang), ami több száz éven át a koreai bronzművesség fellegvárának számított. Itt annak idején szinte minden második család ebben az iparágban dolgozott, ám Lee apja szegény parasztember volt, aki pár marék rizsért túrta mások földjét. Legidősebb fiúgyermekként Lee nem fejezhette be tanulmányait, s még záróvizsga előtt ki is maradt az iskolapadból, hogy munkát keressen. Órákig álldogált a kovácsműhelyek előtt, először is azért, hogy hátha felveszi valaki inasnak, másodszor pedig azért, mert lenyűgözte a kohók, az izzó fém és titokzatos szerszámok világa. De a szülőföldön nem akadt számára munka, így 1948-ban elindult délre szerencsét próbálni, s hamarosan Szöulban kötött ki.
Lee Bongju mester munka közben
A szálak itt összeértek, s nem lehetett véletlen, hogy Lee útja errefelé vezetett. Hamarosan belebotlott egy földijébe, aki akkor már a főváros jól menő bronzműves műhelyében dolgozott, s beprotezsálta a fiatalembert. Akkoriban bizony az inasok kosztért és kvártélyért robotoltak, de Lee olyan szorgalmas, s legfőképp tehetséges volt, hogy hamarosan rizst is kapott bónuszként, amit íziben haza is küldött nélkülöző családjának északra, akiktől azonban a Koreai háború alatt elszakadt. Ettől a fájdalomtól eltekintve, - amit soha nem tudott kiheverni – a karrierje úgy ívelt felfelé, akár a mesében. Alig 10 évvel azután, hogy mezítlábasan megérkezett Szöulba, már saját kis műhelye volt, ami egyre növekedett, s egyre nagyobb hírnévre tett szert a fővárosban, majd az egész országban.
Több mint 60 éve áll az 1300 fokos kohó mellett, keze alól, meg az általa vezetett műhelyből valóságos csodák kerültek, s kerülnek ki ma is, amelyek napjaink leghíresebb és legértékesebb bronzműves darabjainak számítanak. Természetesen legidősebb fia is bronzkovácsként dolgozik a családi vállalkozásban, így lesz, aki továbbvigye az öreg mester tudományát. Munkásságát a legmagasabb szinten is elismerték, 1982-ben elnyerte a Hagyományos kézművesség szemléjének nagydíját, és miniszterelnöki dicséretben részesült, majd egy évvel később személyét a nemzeti szellemi örökség részévé nyilvánították. Sajnos ugyanebben az évben munka közben elvesztette egyik szeme világát, de hite és a szíve továbbvitte őt: pár hónap múlva kikovácsolta a világ leghatalmasabb bronzgongját, ami 161 cm átmérőjű és 98 kg-ot nyom. A 2007-ben Daeguban megnyíló Bangjja Yugi Múzeum részére 1400 munkáját adományozta, de mindennapi használatra is változatlan buzgalommal kalapálja kincseit. Azt mondja, nincs kedvesebb melegség a földön, mint az, ami a kohóból árad öreg csontjaira, s szebb csillogás annál, ahogy a szabad tűz lángja opálos fénybe öltözteti a szelídsárga fémet.
A cikket írta: Csajka Edit
Forrás: Antiquealive, joongang.co.kr, Napcheong Bangjja
Képek forrása: Antiquealive, KTO, Napcheong Bangjja, pinterest
