A futárként dolgozó Dzsongszu (Yoo Ah-in) véletlenül belebotlik gyerekkori szomszédjába, a bájos Hemibe (Jeon Jong-seo). A lány megkéri Dzsongszut, hogy vigyázzon a macskájára, amíg ő távol van. Az utazásból már nem egyedül tér vissza, hanem újdonsült barátjával, a dúsgazdag és titokzatos Bennel (Steven Yeun), aki egy átmulatott délután során felfedi szokatlan hobbiját Dzsongszu előtt…

Vajon Dzsongszu jogosan gyanakszik Benre ?

Lee Chang-dong rendező életműve a társadalomból kivetett, vagy annak peremén tengődő karakterekről és azok szűk világáról szól. A kitaszított, szerencsétlen (és olykor visszataszító) figurák magánya visszatérő elem Lee filmjeiben, lásd: Mentolos cukorka (Peppermint Candy, 2000) ahol a főhős a társadalmi elvárások terhe alatt maga válik visszataszítóvá és magányossá. 2002-ben az Oázis (Oasis), Lee rendhagyó "szerelmesfilmje" szintén a társadalmilag kitaszítottak magányáról szól. A furcsa pár női tagja olyannyira egyedül érzi magát, hogy szerelembe esik az őt megerőszakoló bűnözővel. A 2010-es Poézis - Mégis szép az élet (Poetry) a magányosság és a magányos főhős szűk környezetén keresztüli világábrázolás kiteljesedése Lee munkásságában. A filmben egy nyugdíjas hölgy a költészeten keresztül próbálja meg feldolgozni Alzheimer-kórját, valamint unokájának borzasztó titkát.

A Gyújtogatók központi figurái sem különbek magányosságban. Dzsongszu egy félszeg outsider, kívülálló, passzív, szemlélődő karakter, ahogyan maga is megfogalmazza, nem érti a világ működését. A férfival ellentétben Hemi extrovertált, túlságosan is könnyen megnyílik mások előtt. Ennek ellenére ugyanolyan magányos, mint Dzsongszu, és szeretné megtalálni a helyét a világban. Végül ott van Ben, a szemérmetlenül gazdag playboy a koreai társadalomba éket verő szakadék ellenkező peremén. Ben nemcsak anyagilag más, ő az egyetlen, aki tudja, mit akar, és teljesen elégedett az életével. Sőt, olyan izgalmaknak él, amit ki nem mondva fogalmaz meg a Gyújtogatók.

Hemi (Jeon Jong-seo) pantomimjátéka a szubjektív valóság megkérdőjelezése

És ez a ki nem mondottság a film lényege. Lee Chang-dong Murakami Haruki Gyújtogató (Barn Burning, 1983) c. novelláját adaptálta filmre. A sokat - csak - sejtető történetet a sors is Leenek szánta. A rendező fogta az alapanyagot, hozzáadta a társadalomról, a magányról és a valóságról alkotott világképét, és az egészet bőven nyakon öntötte kétséggel és üldözési mániával. Már Murakami eredetijében is megvan a valóságba vetett hit megkérdőjelezése. A pantomimes nő eljátssza, hogy megpucolja és megeszi a gyümölcsöt. A gyümölcs persze nincs ott, de minden jel arra utal, hogy ott is lehetne, sőt! Ha olyan szögből látjuk a mozdulatsort, akár magabiztosan azt hihetnénk, a gyümölcs tényleg ott van. Ebbe a schrödingeri szuperpozícióba kerül Hemi is, ami - a nézőkkel együtt - nem hagyja nyugodni Dzsongszut. Az alapvetően passzív férfi a lány felszívódása miatt aktivizálódik, megpróbálja kideríteni, hová lett Hemi. A nyomozás eredménye pedig az, hogy semmiben sem lehet biztos: Hemi tényleg az-e, akinek mondja magát, Ben hobbija valóban a gyújtogatás-e, Dzsongszu következtetései helyesek-e, vagy csak a bolondját járatják vele, vagy tényleg bolond is?

A sejtelmes történetmesélést nagyban megerősíti a bravúros operatőri munka

Ez a rengeteg kétség és paranoia a főhősről rátelepszik a nézőre is. A minket ért hatások és információk alapján tudunk-e valós képet alkotni a minket körülvevő világról, illetve jogos-e, ha csak ez alapján ítélkezünk?

A cikket írta: Szilágyi Miklós

Képek forrása: IMdb, fims.kofic.or.kr