Lee Jung-soo (Ha Jung-woo) éppen hazafelé tart kislánya szülinapját megünnepelni, amikor ráomlik az alagút, amin éppen keresztülhalad. Lee a kocsijába szorulva, több tonna vasbeton és egy fél hegy alatt várja a segítségére siető mentőalakulatot. A csoport lelkiismeretes vezetője (Oh Dal-su) mindent megtesz azért, hogy mihamarabb kiszabaduljon Lee, akinek két üveg vízzel, a kislányának vásárolt szülinapi tortával és mobiltelefonja segítségével kéne valahogy túlélnie a hosszú várakozást.
Valószínűleg ennél unalmasabb sztorit ritkán olvas az ember, jól tudja, mire kell számítani az ezeregyedik ugyanolyan katasztrófafilmnél: fejvesztve menekülő emberek, rengeteg sírás, a bajbajutottak visszaemlékezései az elbaltázott életükre, hősies önfeláldozás és az emberfeletti erővel rendelkező hősök csodatettei. Nos, minden bizonnyal a Tunnel készítői is ismerték ezeket a kliséket, ugyanis a fentebb felsoroltak közül szinte mindent elhagytak, hogy egy igazán friss, szokatlan, izgalmas és életszerű filmet hozzanak össze.
Mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy film nézése közben legszívesebben kiabálna a szereplővel, mert az elköveti ugyanazokat a hibákat, mint az összes hasonszőrű film hőse („Ne vedd fel a telefont!”, „Fordulj meg!”, „Ne fordulj meg!”, „Csókold már meg!”). A Tunnelben az effajta fogcsikorgatást felváltja az elismerő bólogatás, hiszen végre olyan jól megírt figurákat látunk, akik nem veszítik el a fejüket, nem csinálnak ökörséget, hanem végig higgadtak és józaneszűek maradnak. A szereplőkkel való szimpátiát nemcsak az okos forgatókönyv, hanem a kiváló színészek is segítik. Lee Jung-soo szerepében Ha Jung-woo (A bérgyilkosság [Assassination, 2015]; A szobalány [The Handmaiden, 2016]) tökéletes átlagember, igyekszik a körülményeknek megfelelően cselekedni, feltalálni magát. Lee feleségének kiválasztásával a készítők biztosra mentek, és Dél-Korea leg(el)ismertebb színésznőjére, Bae Doonára (Felhőatlasz [Cloud Atlas, 2012]; A Girl At My Door, 2014) bízták a feladatot. Bae még mellékszereplőként is uralja a vásznat. A film legszerethetőbb figurája mégis a mentőalakulat feje, Oh Dal-su (A bérgyilkosság [Assassination, 2015]; Csoszoni nyomozó: Az elveszett sziget titka [DetectiveK: Secret of the Lost Island, 2016]). A nagyszívű, kötelességtudó és humoros szerep nem áll messze Ohtól, igazából majd’ minden filmjében ezt a figurát kell hoznia, de ezt is várja el tőle a közönség. Ez a színészhármas egymaga is elvinné a hátán a filmet, de a történet felépítése is érdemel néhány jó szót.
A Tunnel hétköznapi katasztrófafilmként indul, a baljós előérzet után a főhősre rászakad az alagút. A főhős megmentésére tett első próbálkozások egy szocialista termelési film óraműpontosságával történnek, bemutatják, hogy a rendszer jól működik, az egyként összefogó társadalom mindenre képes. Bár már itt megszólal egy kritikusabb hang, elsősorban a médiával szemben (pl. rámenős riporterek), de a kőkemény társadalomkritika nagyjából a film felénél kezd felerősödni, már-már szatírába átcsapni. Minden csoda csak öt percig tart, a mentési művelet elhúzódásával a társadalom ki is hátrál Lee megmentése mögül. Valamint olyan szintű nemzeti alagútmutyira derül fény, hogy azt még itthon is megirigyelhetnék. A film végén még a miniszter asszony is jól megkapja a magáét (még ha véletlenül is), ami a mostani dél-koreai belpolitikai helyzet fényében különös pikantériával látja el a filmet.
A cikket írta: Szilágyi Miklós
Képek forrása: asianwiki.com, brunch.co.kr
