Park Chan-Wookot Dél-Korea Quentin Tarantinojaként is emlegetik. 1963. augusztus 23-án született Szöulban, ott is nevelkedett. Mára egy nemzetközi szinten is elismert, sőt ünnepelt, friss, igazi 21. századi, szélsőséges igényeket kielégítő alkotóvá vált. B kategóriás filmek szakértőjeként induló karrierje erős hatást gyakorolt rendezői kvalitásaira. 

Alkotásaiban keveredik az erőszakos, véres, agresszív tartalom a groteszk módon tálalt, fekete humorral. Az érzelmeinket marionett bábuként irányító mester képes megteremteni azt a végletes, kettős pillanatot, melynek a néző egyik felében önfeledt nevetésben tör ki, majd egy hirtelen érvágás közepette rákényszerül annak elfojtására, tágra nyílt szemekkel, megszégyenülve szemléli a továbbiakat.

Nemet mond a műfaji korlátoknak, boldogan lépi át őket, újraértelmezve ezzel a zsánerfilm és művészfilm fogalmát. Az a fajta markáns, újraértelmezett, posztmodern film, amit ő is képvisel, a kortárs dél-koreai mozi sajátosságává vált.

Rendezői munkásságának és nemzetközi sztárrendezővé válásának egy meghatározó szegmense, az úgynevezett „bosszú-trilógia”, mely három nagyjátékfilmből áll (Mr. Vengeance – A bosszú ura [Boksuneun naui geot, 2002], Oldboy [Oldeuboi, 2003] és Lady Vengeance – A bosszú asszonya [Chinjeolhan geumjassi, 2005]). Park nem tervezett trilógiát készíteni, ezt a jelzőt a nemzetközi kritikusok aggatták rá filmjeire, ezzel összekapcsolva a három mozit. Persze nem véletlenül, mind a három film alapját az eredendő emberi erőszak, agresszió és elsősorban a bosszúvágy határozza meg.

VENGEANCE - A BOSSZÚ URA

A trilógia első darabja Dél-Koreában 2002-ben debütált A bosszú ura címmel. A film Ryu, egy fiatal, süket-néma férfi történetét meséli el, aki vesebeteg nővérének próbál megfelelő donort szerezni. Az alapból tisztességes életet élő fiú hamar a koreai alvilágban találja magát, ahonnan nincs menekvés. Megszűnik a jó és a rossz közötti határ, a cél érdekében nincs általános értelemben vett „jó döntés”. A kelet-ázsiai filmek előszeretettel alkalmazzák a „cél szentesíti az eszközt” eszmét. Vagy szűklátókörű belemagyarázásról van szó, vagy egyszerűen tényleg képesek meglátni a legrosszabban is a pozitív hatású következményeket. A jó és a rossz, a két ellentétes erő Möbius-szalagként fonódik össze, végtelen körforgást eredményezve. Ahogy a rosszat jó követ, úgy ez fordítva is így van. Nem létezik a felhőtlen boldogság, abban a pillanatban, hogy az kiteljesedni látszik, beüt a ménkű. Ez a végletes gondolkodásmód alapjaiban határozza meg az új koreai filmet. Az arany középút megteremtéséhez a boldogság és a szenvedés egyaránt elengedhetetlen. Park maga is az ellentétek embere. Rendezésében nincs szépelgés, nincs túldramatizálás, minden a maga nyersességében jelenik meg.

OLDBOY

Egy évvel A bosszú ura bemutatója után ki is jött a trilógia második darabja Oldboy címmel. A főhősünk, Oh Dae-Su részeges, pitiáner családapaként mutatkozik be nekünk. Egy nap arra ébred, hogy egy szálloda szobaszerű börtöncellában találja magát, minden előzmény nélkül.  Egyetlen információja a társadalomtól és a valóságtól elzárt világában egy televízió. Híradóból tudja meg, hogy szörnyű tragédia történt, és őt gyanúsítják tettesként.

A bosszú ura kronologikus történetvezetéséhez képest az Oldboy tele van ‟flashback‟-ekkel, csavaros fordulatokkal. A emlékezésnek fontos szerepe van a filmben, a válaszok ugyanis a múltban leledzenek. A hipnózis, az elme feltárása, sokszor visszaköszön a cselekményben, ezáltal sokkal misztikusabbá téve az Oldboyt elődjénél.

LADY VENGEANCE - A BOSSZÚ ASSZONYA

2005-ben debütált A bosszú asszonya a filmhármas záró részeként. Ahogy a cím is sejteti, Park a két előző résztől eltérően most egy női főhőst indít bosszúhadjáratára.

A történet elején Lee Geum-ja fiatalon teherbe esik, és elmenekül otthonról Egy nála jóval korosabb férfinél talál menedékre, volt tanára személyében. 

A trilógia vizuális és tartalmi világa is eltérő. A bosszú ura nyers, dokumentarista jellegével szemben az Oldboyra és A bosszú asszonyára sokkal inkább a mérnöki pontossággal megkomponált képek jellemzőek. Az első két film vad, véres, sokkal „férfiasabb”, míg a befejező rész lassú, érzékeny, sokkal líraibb, néha már-már túl érzéki, az ‟artgiccs‟ határait súrolja. A bosszú asszonyában tehát Park visszavett a brutalitásból, és sokkal inkább az erkölcsi kérdésekre fekteti a hangsúlyt, de persze véres jelenetekben itt sem lesz hiányunk.

Az biztos, hogy a trilógia mindhárom darabja nehéz és kegyetlen dráma, kétségbeesett véglényekkel. A társadalmunk szörnyetegeket szül, a legborzalmasabb tettekre késztetve őket. Nézőként elgondolkozunk, hogy vajon ezek a szörnyetegek valahol mélyen belül, ugyanolyan emberek-e mint mi, vagy pont hogy mi vagyunk azok, akikben ott szunnyad a kegyetlen vadállat?

A cikk szerzője: Derzsi Mátyás

Források:

Y. Lee, N: Üdvözlet a bosszú urának! Metropolis 15 (2011) no. 2. pp. 54-64. (fordította: Hagen, P.)
Teszár, D: Mr. Bosszú. Filmvilág, 2005/10, 22. old.
Vágvölgyi B., A: Koreai Vendetta, Filmvilág, 2005/02 54-55. old.

Képek forrása: kultscene.com, filmmakermagazine.com, flavorwire.files.wordpress.com, i.ytimg.com