2017. március 28. írta: KKK admin

A sötétség leple a kortárs dél-koreai filmművészetben

Változó világ, változó igények

A technika hihetetlen szintű fejlődésének következtében ma már egy átlagember is megengedheti magának, hogy olyan kommunikációs és adatrögzítő eszközöket (pl. mobiltelefon, kamera) vásároljon, melyekkel könnyedén 21. századi „wannabe‟ művésszé, filmessé avanzsálhatja magát. Az internet pedig végtelen teret enged a megszületett tartalmak terjesztésére, a feltöltés és megosztás világában a határok megszűntek. Ahogy a cenzúra eltűnt, vagy legalábbis meglágyult, megjelentek az eddig tiltott tartalmak.

Kim Ki Duk a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz c. filmben

Az erőszak, a vér csupán egy kattintásra került tőlünk. Olyan magas lett az ingerküszöbünk a 21. századra, hogy a végleteken is túl kell keresni azt a tartalmat, ami megragadja a figyelmünket? Vagy a másik irányból megközelítve, annyira romlott világot teremtettünk, hogy kifejezetten igény van ezekre a tartalmakra? Talán kicsit mindkettő és egyik sem. Mindenesetre ezeknek eredményeként kinyílt egy kapu, a szélsőségek kapuja, melynek a küszöbét hatalmas ugrással lépték át – fej-fej mellett haladva más kelet-ázsiai országokkal − a koreaiak, ezzel megteremtve a dél-koreai mozi egy markáns szféráját. Vegyítve a nyers, az emberi tűrőképesség határait feszegető tartalmat a művészi megfogalmazással. És bár egy szűk szféráról beszélünk, mégis vitathatatlanul részese lett a globális filmkultúra meghatározó darabjainak. Az elmúlt évtizedekben a maga friss és markáns filmművészetével Dél-Korea egyértelműen felkerült a mozgóképes történelem örökzöld térképére. Mind mennyiségileg, mind minőségileg magas szinten, szinte futószalagon gyártják a belföldi és nemzetközi sikereket egyaránt sorra halmozó mozikat.

KIM KI DUK

Kim Ki Duk (김기덕, ejtsd: Kim Gidok) kétségtelenül korunk egyik legtermékenyebb művészfilmese. Éves szinten hozza ki újabb és újabb, sorra nemzetközi filmfesztiválokon bemutatott mozijait. Nyugaton rendszerint azonosítják nevét a új dél-koreai film fogalmával.

Kim Ki Duk rendező Jo Min Soo és Lee Jung Jin oldalán a Pietà c. film (2012) tiszteletére rendezett eseményen

1960. december 20-án született az Észak-Kjongszang tartománybéli Ponghvában. 1990 és 1993 között szépművészetet tanult Párizsban, festészettel is foglalkozott. A filmezést soha nem tanulta, felrúgva az íratlan szabályokat, zsigerből alkot.

Filmjeire jellemző a végletek egymással való ütköztetése; egyszerre van jelen pl. a buddhista filozófia és a perverzitás. Harmóniát nyugtalanság követ, és fordítva. A morbid tartalmú, szürreális képzelgések ellenére filmjei mégis a legéletszagúbb alkotások, mert a mi emberi érzelmeinkről szólnak. Az ő filmjeiben azonosulunk a szereplőkkel. Nincsenek filmjeiből idézhető bölcs mondatok, szavak helyett tekintetek és képek mesélnek, méghozzá nem is akárhogyan. A dialógusok, a beszéd mellőzése nem csupán egy trükkös bravúr a nemzetközi pályán való terjeszkedésre. Egyetlen tekintettel legalább annyit tud mesélni, mint egy jól megírt monológgal. A szótlanságért cserébe nem gondolatközvetítő groteszk arcjátékokat kapunk, annál sokkal mélyebb, zsigeri nyelven beszélnek filmjei. A néma arcok mögött gyilkos indulatok, vad fájdalmak vagy éppen szerelmes lelkek bújnak meg. A néző is koncentráltabban tud fókuszálni a „lényegre”, az embert próbáló képi világra és nem mellesleg a remekül megrendezett színészi játékra. Kim Ki Duk filmjeiben a nyers és gyomorforgató képi tartalom mellett a csend, és a szimbólumokkal való játék is egyaránt visszatérő motívum.