A kegyetlen és erőszakos rajzfilmjeiről (Disznók királya, 2011, The Fake, 2013) ismert animációs rendező, Yeon Sang-ho kipróbálta magát az élőszereplős filmek világában, és a végeredmény, a Train to Busan pedig minden idők egyik legjobb zombifilmje lett!
Az elvált Seok-woo (Gong Yoo) belefásult pénzügyi munkájába, és szinte minden emberi érzést kiölt magából. Kislánya (Kim Soo-ahn) a születésnapjára csak annyit kér, hogy látogassák meg a Puszanban különélő édesanyját. A vonaton Seok-woonak nem csak az önmagában lévő szörnyeteggel kell megbirkóznia, hanem az időközben kitört zombi invázióval is. A férfi igyekszik megvédeni lányát a fenevadaktól, de rá kell jönnie, hogy az őhozzá hasonló, önző üzletemberek legalább ugyanannyira kegyetlenek, mint a vérengző zombik.
A Train to Busan az alaptörténete alapján akár egy családi drámaként is működhetne, és ez nem is lenne teljesen idegen az alapvetően az érzelmekkel foglalkozó koreai tömegfilmektől. Azonban a rendező Yeon Sang-ho alkotói hozzáállása ezúttal teljesen más, az érzelmek helyett a szűnni nem akaró feszültségre, a realista akcióra és a lehengerlő látványra tette a hangsúlyt. De ez nagyon jót tesz a filmnek!
A film a vonat indulásával robogni kezd, és még akkor sincs üresjárat, amikor a mozdony itt-ott megáll. Lelkizésre, elérzékenyülésre nincs idő, különben hőseink hamar az étlapon találhatják (vagy éppen tálalhatják) magukat. A folyamatos feszültség olyan kimerítő, mintha a film hosszúságával megegyező kardioedzést végeznénk. A KTX vonat sebessége és a néző pulzusszáma is csak ritkán megy 180 alá.
Az akcióábrázolás a mai zombifilmektől kis mértékben eltér. A koreai filmekre sokkal inkább jellemző a fizikai, test-test elleni akció, mint a lőfegyverhasználat, ami (a koreaiak esetében) szinte kizárólag csak a háborús filmekre érvényes. Amíg a vérengzős nyugati zombifilmekben a szörnyeket szitává lövik, agyukat kiloccsantják (és még sorolhatnánk a további gyomorforgató módszereket), addig a Train to Busanban hősei csak olyan tárgyakkal harcolhatnak, ami éppen a kezük ügyébe kerül (még szerencse, hogy a vonaton utazik egy középiskolás baseball csapat is). Bár maga a film így is éppen eléggé erőszakos, sokkal visszafogottabb nyugati társainál.
A feszültség és az akció mellett a Train to Busan legnagyobb erénye a látvány. Yeon Sang-ho rendező eredetileg animációs alkotó. A rajzfilmjeire jellemző vizuális látásmódját igyekezett átültetni az élőszereplős vászonra is. Yeon képeire a viszonylag hosszabb snittek és ezzel együtt a jól felépített mozgáskoreográfia, valamint a naturalizmus jellemző. Mondhatni, Yeon vizualitását a jó Isten is a zombifilm-készítésre teremtette. A rendező az animációs háttere ellenére sem esett abba a hibába, hogy minden trükköt számítógéppel rajzoltasson meg, habár ezek a CGI képek is igen szépre sikerültek (pl. a nyitójelenet zombi őzikéje). Ehelyett Yeon inkább az olyan „kézműves” technikák felé fordult, mint a smink, a bábok és a gyönyörűen megkomponált mozgáskultúra és tömegkoreográfia. A rendező biztos kézzel irányítja az olykor kb. 100 fősre duzzadó tömegjelenetek mozgását, de a legnagyobb bravúrja mégis a kiváló koreai break dance-esek zombiként való leigazolása. A K-pop hazájában eleve adottak az olyan jobbnál jobb hip-hop táncosok, akik már szinte nem is emberi mozgásra képesek. Yeon ezt a mozgáskultúrát házasította össze a zombikkal, és ettől olyan természetellenes és hátborzongatóan gyönyörű vonaglásokat láthatunk, ami tényleg túlvilágivá teszi ezeket a lényeket. Az olcsó ijesztgetések helyett a néző a földön fetrengő zombik láttán fog felsikoltani.
Bár sokan a Train to Busant csak a Z világháború (2013) és a Snowpiercer – Túlélők viadala (2013) elegyének egyszerűsítik le, a film bőven túlnő a két másik produkción mind izgalomban, mind akcióban, mind pedig látványban. Akiknek tetszik a film, és kíváncsiak a rendező animációs alkotásaira is, érdemes megtekinteni a Train to Busan rajzfilmes előzményfilmjét, a Seoul Stationt (2016) is.
A cikket írta: Szilágyi Miklós
Képek forrása: asianwiki.com
