Dél-Koreát ma úgy nevezik, és mi is talán így szeretjük a legjobban: „a reggeli nyugalom földje”. Szinte nem is hisszük el, hogy a nyugati emberek első csoportjait, akik úgy az 1880-as évek elejétől fogva kezdtek nagyobb számban szállingózni a félszigetre, itt sok minden fogadta, csak éppen nyugalom nem. Betegségek, visszahúzódó, de nyugtalan szegénység, bizalmatlanság és szinte minden ismeretlentől való félelem. S a félelmek legtetején is ott trónolt a szellemektől és a démonoktól való rettegés, a múlt sötét árnyai és kísértetei ott lapultak mindenütt. Vagy még ma is fel-felbukkannak?

A Cheonggye-chon patak

"A forrás réme"

A kristálytiszta vizű patak, a Cheonggye-chon ma a Belváros üde és megnyugtató színfoltja, amely nappal kellemes séták színhelye, romantikus, sejtelmes esti fényei pedig randizókat és andalgó szerelmesek tömegeit csalogatják ide. Ám nem volt ez mindig így.

A Cheonggye-chong 1910-ben

Még a 20.század elején is a Cheonggye patakot, vagyis egyik félreeső forrását (ami pedig tiszta ivóvízzel is ellátta a környékbelieket) a nőknek semmiképp nem volt ajánlatos felkeresni, még ha szomjazott is a család. Pláne sötétedés után!  Az a hír járta ugyanis, hogy egy ijesztő férfialak leszólítja a vízért igyekvő asszonyokat és innivalóért könyörög borzasztó hangon. De hogyan is lehetett volna rajta segíteni, amikor örök szomjúságra volt ítélve a szerencsétlen, hiszen nem volt feje! Úgy hitték, hogy a bolyongó alak nem volt más, mint a király egyik ártatlanul lefejezett testőre, akinek lelke nem tudott nyugodni…

Ma a forrást már szépen gondozott, sűrű bokrok takarják, ahol madarak fészkelnek, vigadoznak, és senki sem kerülgeti borzongással vegyes kíváncsisággal.

Lidércek tánca a Diadalív alatt

Dongnimmun kapu, 1910

A koreai történelem kedvelői bizonyára kívülről tudják, hogy 1894-1985 az első kínai-japán háború kora volt, amelyben a két nagy birodalom egymással kívánt birkózni, csakhogy Korea éppen „útba esett”, és így nagyon sokat szenvedett. A japánok végül visszavonultak, és ennek emlékére Szöulban 1896-ban megépítették a Dongnimmun kaput, amit a Függetlenség Diadalívének is neveznek.

A Függetlenség diadalíve, 2013

Alighogy felhúzták a 15 méter magas és 12 méter széles büszke építményt, a helybéliek máris nagyívben elkerülték még a környékét is. A rettegést pedig nem mások, mint a tokgabi-k, váltották ki, akik a legtöbbször villódzó fényben felbukkanó lidércek voltak, akik nyilván a legyilkolt áldozatok szellemeiként jelentek meg. Egyébként a régi koreaiak hite szerint a tokgabik tulajdonképpen vigéckedő, pajkos lidércek, de ha felmérgesítik őket, akkor borzasztóan veszélyesek tudnak lenni. Megtévesztőek, mert először úgy néznek ki, mintha emberek lennének, csak akkor kezdenek eltorzulni, ha vércsepp kerül rájuk. Így aztán magától értődő, hogy főleg vesztőhelyeken, régi csatatereken, gyilkosságok helyszínein bukkannak fel. A legtöbb viháncoló tokgabi cselekedetei nyugati szemmel nézve meglehetősen gyerekesnek tűnhet, de nem úgy a koreai emberek elméjében! A tokgabi előszeretettel ráncigálta a sangto-kat (a férfiak fején található búb), sőt sokszor egyszerűen le is nyisszantotta azt, ami nagyon nagy szégyennek számított, mert a sangto szimbolizálta a férfias érettséget, vagyis magát a férfiasságot. 

Ezt megakadályozandó, aki tehette ezüsttűvel szúrta át a kontyát, mert ki ne tudta volna, hogy a tokgabi semmitől nem fél annyira, mint éppen az ezüsttől. A sihederfiúk, vagy nőtlen legények még nem búbolhatták fel a hajukat teljesen, ezért mindenféle fityegőt tűzködtek a frizurájukba, amit leginkább villámsújtotta fákból kellett kifaragniuk. Ez azért volt fontos, mert még a bolond is tudta, hogy a villámlás elűzi a tokgabit.

Az otthonokat is ajánlatos volt védeni az ártó szellemektől, ezért az ajtókat és ablakokat nagy vörös ruhadarabokkal kellett elfedni, mert ettől a színtől a tokgabi lidérc bizony világgá futott!

Idegen ragadozók 

Fiatal lány fényképe, 1900-1910

Nem mindegyik szellem volt azonban koreai, éppúgy félni kellett a „Yobosang”-tól és a „Fehérarcútól” is.

Yobosang volt a neve annak a japán kísértetnek, amelyiket Szöul sötét utcáin látták száguldozni, és leginkább fiatal lányokra és asszonyokra csapott le. Így aztán a nők ruhájuk alá mind gyakrabban rejtettek egy-egy zacskó őrölt erős pirospaprikát, mert köztudott volt, hogy a japán sok mindent el tud viselni, de a pirospaprika átható szagát végképp nem.

Volt a Jeongdong környékén egy hatalmas, öreg szilfa, amiről úgy tartották, hogy a japánok ültették még a 16.századbeli megszállás idején. 1885-ben egy hatalmas orkán földre teperte, s talán villám is sújtotta a famatuzsálemet, de onnantól kísértetek tanyájává vált a környék. Azt is mondják, hogy senki koreai emberfia nem mert a hatalmas fához nyúlni, pedig a hideg télben nagy szükség lett volna a tüzelőre, de attól tartottak, hogy a japán gonosz elkapja őket hirtelen hatalmasra nyúlt karjaival.    

Csak azt ne higgyük, hogy „nyugati” típusú szellem nem kísértett Szöul-szerte! Híre ment, hogy a legfélelmetesebb földöntúli lények egyikének „fehér arca, sárga haja, kék szeme” van és óvatlan koreai gyermekekre leselkedik. Sokan csak „A vendég” néven emlegették. Egy 1888-ból való feljegyzés szerint még az is „előfordult”, hogy az elrabolt gyerekeket gyógyszerként megette, hogy arca ne legyen olyan betegesen fakó, és vaksi szemével lásson.

Jelenet a The Evil Twin (2006) c. filmből

Persze, mindezen lehet mosolyogni, de azért elgondolkodni is érdemes rajta. E félsziget lakóira az ország vérzivataros történelme során hányszor, de hányszor támadtak idegen erők, leölve, legázolva, megalázva férfit, nőt és gyereket egyaránt.  Természetes, hogy a betolakodókkal szembeni bizalmatlanságnak mély gyökerei egybefonódnak a sámánizmus és az ősi rituálék évszázadok óta kódolt elemeivel. Ezért válik érthetőbbé, hogy miért terem a koreai film- és drámairodalomban olyan megszámlálhatatlanul sok misztikus, horrorisztikus elemekkel is átszőtt alkotás, vagy kísértethistória, hogy csak néhányat említsünk: The Evil Twin  (2006), vagy  a The Priests (2015), ami éppen most is vezeti a koreai filmek listáját a mozikban.

Ha esetleg nem szeretnél egy ilyen mozira beülni, igazi élményt jelenthet egy kirándulás a Namsan hegyre az éjszakai kivilágításban pompázó Szöul toronyhoz. Micsoda szerencse, hogy még itt is egy kísértetbe lehet botlani! Igaz, hogy lézerrel vetített ez nyugtalanul szálldosó zöldfényű szellem, de azért mégis csak szellem! J

N Szöul Torony / N Seoul Tower

Az összeállítást Robert Neff, a The Korea Times történész-újságírójának cikksorozata nyomán Csajka Edit készítette.