A koreai kalligráfia és tradicionális festészet rajongói és követői szívét bizonyára megdobogtatja ennek a mesterműnek a látványa, hisz drámai hatású kvintesszenciája annak, amit a Csoszon-korban (1392-1910) e két művészeti ág tudott. Bár az alkotás központi eleme a kor, és talán minden idők legnagyobb koreai kalligráfusa, Kim Jeong-hui ecsete nyomán született, csak tavaly, egy nagyon hosszú és viszontagságos utazás után lelte meg végső és méltó otthonát a Szöuli Nemzeti Múzeumban.

Amikor 2006-ban elérkezett Kim születésének 150. évfordulója, az akkor még magántulajdonban lévő művet ugyan rövid ideig kiállították, ám tulajdonosa, bizonyos Son Chang-keun (ejtsd: Szon Csángkün) úr akkor úgy rendelkezett, hogy a Koreai Köztársaság 180. számú Nemzeti Kincsének nyilvánított Sehandot (세한도, ejtsd: Széhando) a rövid kiállítást követően a múzeum raktárában kell őrizni, amíg egyéb utasítást nem ad. 2020 őszén azonban az akkor már 91 éves műgyűjtő nemes döntést hozott, és a felbecsülhetetlen értékű műemléket a Nemzeti Múzeumnak adományozta. A Sehando, azaz a „Fagyos táj” (vagy „Téli táj”) néven is ismert remekmű igazi kuriózum. Legértékesebb része természetesen Kim „Chusa” kalligráfus mester festménye és írása, mely ugyan mindössze 70 cm hosszú, ám az egész műalkotás egy 15 méteres régi tekercsen jelenik meg teljes pompájában. Hogy ez miként lehetséges? Erre hamarosan választ kaptok, előbb azonban ismerjétek meg közelebbről e rendkívüli tudós-művész embert, valamint műve születésének csöppet sem vidám történetét!

A mester

Kim Jeong-jui tehetős, befolyásos és nagy hírű yangban családba született. A képen Yesanban (예산, ejtsd:Jeszan) található szülőháza, mely ma is látogatható emlékhely   

Kim Jeong-hui (김정희, ejtsd: Kim Dzsanghvi, 1786-1856) a késő Csoszon ünnepelt kalligráfus mestere, epigráfusa és tudós-tanítója volt - legalábbis amíg kegyvesztett nem lett az udvarnál. Mint a régi Silla-királyság hírneves és dúsgazdag Kim-klánjának leszármazottját, a csoszon-kori királyi dinasztiához is rokoni szálak fűzték, sőt az utolsó koreai uralkodó, Gojong király apjának még kalligráfiát is tanított egy rövid ideig. Híre ragyogott, fénykorában a királyi udvar hűséges bizalmi embere, bölcs tanítómestere volt. E mesterségnél szokás volt (ma is az), hogy a művészek írói álnevet vettek föl. Nos, neki nem egy, hanem több is volt, többek között: Wandang, Chusa, Yedang, Siam, Gwapa, Nogwa. Ezek közül kétségtelenül a Chusa (추사, ejtsd: Cshuszá) a legismertebb, melyről sajátságos, izgalmas kalligráfiai stílusa is kapta a nevét, melyet ma is Chusache-stílusként (추사체, ejtsd: cshuszácsé) ismerünk.  

A 18. század végén némely értelmiségi és tudóskörök megérezték az új eszmei irányzatok áramlatát, sőt, mintha óvatosan is el is indultak volna egyfajta modernizáció irányába. A praktikus tudományok egyre nagyobb teret hódítottak, az áporodott levegő megmozdulni látszott. Ugyanakkor a királyi udvar egyre nagyobb káoszba keveredett, a nemesi körök és a politikai frakciók birkóztak egymással, hol ez, hol az került közel a hatalomhoz, hol ezt a kiskorú gyermeket fosztották meg a tróntól, hol azt a koronaherceget gyilkolták meg, attól függően, hogy mely család ragadta átmenetileg magához a régensi hatalmat. A konzervatív udvari körök mereven elutasították a beszivárgó új eszméket (silhak, 실학, ejtsd: sirák*) és vallásokat, így a katolicizmust is, melyben valós vagy képzelt ellenséget véltek felfedezni, és a „régi jó rend” ádáz felforgatóinak tartották követőit.

1840-ben, 55 éves korában Kim „Chusa” ellenségei feljelentései miatt maga is e politikai zűrzavar áldozatává vált, sorsa megpecsételődött: száműzték Csoszon akkori legtávolabbi, legsivárabb elátkozott földjére, Jeju szigetére. A számára kijelölt, nyomorúságos viskó nyújtotta fedél alatt, otthonától, szeretteitől távol születtek meg a kor legkiemelkedőbb tanítójának és kalligráfia mesterének legszebb alkotásai. 

Száműzetésében Kim „Chusa” állandó honvággyal és különböző betegségekkel küszködött. Egyetlen ösztönös védekezése a kalligráfia és régi tanítványa, Yi Sang-jeok (1804-1865) hűséges kitartása volt, aki információkkal és könyvekkel is ellátta szeretett mesterét, mielőtt udvari tolmácsként Kínába utazott. 

A Sehando hosszú utazása

Kim „Chusa” ecsete alatt a Sehando ez idő tájt, 1844-ben született, amit emlékül, hálája jeleként ajándékozott tanítványának. A mű középpontjában Kim pusztaságban álló, stilizált kis kunyhója áll, amelyet göcsörtös törzsű fenyők és fázós ciprusbokrok vesznek körül. Az ún. „száraz” ecsethasználat egyértelmű, s talán tudatalatti kifejezése a sivárság küszöbén lebegő létnek. A végtelenségig leegyszerűsített, s pont ezért megrázó festmény bal oldalán olvashatjuk Kim „Chusa” jellegzetes betűkaraktereit, melyek Konfuciusz egy mondását idézik: „Csak mikor csikorgó hidegbe fordul az idő, akkor látjuk meg valóban, hogy a fenyő és a ciprus az, ami utolsónak veszíti el leveleit”. Hogy magát a szóösszetételt is boncolgassuk kicsit, a „Sehan” annak a csípős, fagyos időszaknak a neve, amivel a Holdújév környéki időt írják le a koreaiak, a „do” pedig általánosságban valamilyen művészetet, alkotást, nagy tettet jelent.

Yi, a tanítvány és híressé vált tolmács tehát magával vitte kedves mestere ajándékát Kínába. Amikor megérkezett a fővárosba, Yanjingba, (mai Peking) meg is mutatta azt tizenhét híres kalligráfus és bölcselő mesternek, kik közül tizenhatan megindíttatva a mű minimalista drámai szépségétől, maguk is hozzátették legszebb írásukkal a legszebb üzeneteiket. Az írások arról szólnak, hogy az igaz ember hű marad elveihez, és a nemes lélek a bajban is megingathatatlanul tart ki barátja mellett. Yi, a tanítvány tehát összedolgozta a becses írásokat, és megszületett Korea felbecsülhetetlen értékű, csoszon-kori kalligráfiai remeke, méghozzá egyetlen 15 méter hosszú hanji tekercsen.

A művet Yi tanítványa, majd annak fia örökölte, s még jó néhányszor gazdát cserélt, mígnem a japán megszállás alatt egy japán műértő tanítómester, bizonyos Chikashi Fujitsuka tulajdonába került, aki végre értékelni is tudta, s igen nagy becsben tartotta. Amikor Fujitsuka 1940-ben visszatért Japánba, természetesen magával vitte az értékes darabot, Kim „Chusa” több más alkotásával egyetemben. 

Az újkori kalligráfia műhely egyik képviselője és Kim „Chusa” életművének tanulmányozója, bizonyos Son Jae-hyeong (손재형, ejtsd: Szon Dzsehjang, 1903-1981) 1944-ben elutazott Japánba, ahol két hónapon át minden nap könyörgött a mű tulajdonosának, hogy adja el neki, kerül, amibe kerül. A tulaj végül beadta a derekát, ráadásul Son ingyen hazavihette a Sehandot, mivel kitartásával rászolgált a kincsre. Az időzítés sorsszerű volt: az amerikaiak egyik, 1945. márciusi szőnyegbombázása eltüntette a föld színéről Fujitsuka műkincsgyűjteményét.

Később Son gondosan rádolgozta a kissé megviselt művet egy szépséges selyembrokát tekercsre, amelyen tágas, üres helyeket is hagyott, talán arra gondolván, hogy további kalligrafikus írásokkal egészítik ki az arra vállalkozó mesterek. Ám a mai napig nem érezte senki úgy, hogy méltó lenne arra, hogy e régi nagy mesterek műveit ecsetjével illesse, s ez így is van rendjén.

1971-ben Son úgy döntött, hogy parlamenti képviselőnek jelölteti magát, s mivel ehhez tetemes mennyiségű pénzre volt szüksége, eladta a művet a ginzeng-üzleten megtollasodott, dúsgazdag Son családnak (a név ellenére nincs rokoni kapcsolat köztük). E család legidősebb fia volt tehát a cikk elején említett utolsó magántulajdonos, aki 91 évesen elég bölcs volt már ahhoz, hogy belássa: a nemzet kincsének legméltóbb tulajdonosa maga a nemzet. Aki Koreában jár, ki ne hagyja ezt a páratlan látványosságot, s a mű előtt meg-megállva talán Kim „Chusa” mester szomorú históriája is megelevenedik lelki szemei előtt.

A cikket írta: Csajka Edit

Cikk és képek forrása: Koreana Magazin

*A silhak neokonfuciánus irányzat volt a koreai Csoszonban. A fogalom a 'sil', azaz igaz, valódi és 'hak', azaz tudomány, illetve tanulás írásjegyekből áll. A silhak a gyakorlatiasabb, technikai tudásra helyezte a hangsúlyt a korábbi metafizikai tudással szemben. (Wikipedia)