A Covid-19 járvány kitörése, szélsebes terjedése és alattomossága a legtöbb emberben félelmet és zavart kelt az egész világon. A 21. század országai becsukják kapuikat, karanténba zárják a lakosokat, és korunk embere, aki képes volt a Holdon sétálni, aktuális védőoltás híján egyelőre kemény defenzívába szorult, mondhatni, puszta karddal csapkod szemmel láthatatlan ellensége felé. De hogy védekeztek régen a fertőző betegségek ellen? Nem volt gyorsteszt, kontaktkövető applikáció, részecskeszűrő maszk, sem lélegeztetőgép. Pedig pusztító ragályok mindig rátámadtak az emberre, bizony, még a világtól sokáig szinte teljesen elzárkózó koreai Csoszon királyságban is. 

Engeszteljük ki „Őfelségét, a Királynőt” 

Egy, a 18. században élt nemesember, bizonyos Gu Sang-deok évtizedeken át naplót vezetett, melyet Seungchongmyeongnok-nak („Biztosabb, mint a memóriám”) nevezett el. Ebben arról számol be, hogy az ő idejében bizony egyetlen év sem múlt úgy el úgy, hogy ne tombolt volna ilyen-olyan fertőző dögvész. A járvány, ami 1732 nyarán és telén, Yeongjo király regnálása alatt osztotta a halált Csoszon-szerte, kiváltképp kegyetlen volt. Gu Sang-deok nagyúr december 29-én a következőképpen tudósít erről:

„Júniustól hosszú és forró aszály sújtotta birodalmunkat, ezért különösen veszélyes és nagyon falánk szárnyas rovarok hatalmas hordái kerültek elő, végig garázdálkodták földjeinket és elpusztították, röggel egyenlővé tették rizs- és gabonaültetvényeinket. Most három halálos nyavalya dúl és öli az embereket. Az esős évszak elmaradása, a ránk törő szörnyű hidegek miatt vagy megfagynak, vagy éhen vesznek, vagy elviszi őket a vész, úgyhogy az utcákon mindenhol nagy halmokban hevernek az egymásra rakott holttestek. Aztán a szomszéd házak népei időnként előjönnek, szalmakötelet kötnek a holtak lába köré, és elvonszolják a testeket a városon kívülre, ahol egy nagy közös gödörbe dobálják őket.”

Baloldali kép: „Mámá, azaz Őfelsége, a Királynő”, a haragos istennő és földi segítői (fotó: Gahoe Múzeum)

Jobboldali kép: Csoszon híres tudósa, Oh Myeong-hang /1673-1728/ portréja, akit a festő realista módon, gyerekkorból származó himlőhegekkel ábrázolt (fotó: Gyeonggi Tartományi Múzeum) 

A Csoszon-kor két legrettegettebb járványa a himlő és a kanyaró volt, melyeket közös nevükön úgy hívtak: Mámá, azaz, ahogyan a Királynő Őfelségét kellett akkoriban megszólítani. Attól függően, hogy a vörös pörsenések, a gennyes sebek és a megmaradó gödrös hegek mekkorák voltak, vagy „kis mámá” vagy „nagy mámá” néven emlegették a betegséget - nem tudván más egyéb tudományos elnevezésükről. Mivel sem megelőzni, sem gyógyítani nem tudták mámát, maradt hát a sámánista gyökerekből táplálkozó ima, varázslat vagy ráolvasás. Ilyenkor az volt a cél, hogy az izgága és haragvó természetű Mámá istennő, akiről úgy hitték, hogy nyugat felől, Indián és Kínán keresztül érkezett hozzájuk, végre elhagyja házukat. Csakhogy nem volt ám mindegy, hogy milyen hangulatban távozik ez az ellenséges, lobbanékony istennő, mert ha haraggal kel útra, könnyen bosszút esküdhet és visszatérhet. Szelíden kellett tehát hozzá beszélni és imádkozni, s a szájuktól elvont, amúgy is kevés falatokkal megvendégelni őt, azaz kipakolni a traktát a ház elé, hogy Mámának ne kelljen befáradnia a házba többé, és békével utazhasson tovább.  

A híres, gyógyító lévé vált csípős, sűrű, zöldséges marhahúsleves, a jukgaejang (육개장, ejtsd:jukkecsáng)

Nem mindenki maradt azonban ilyen elkötelezett Mámá istennő irányában. Feljegyezték, hogy a tehetős Hong nemesi klán egyik idősödő nagyurát nagy boldogság érte, három fia is született. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert valamennyi gyermek elkapta a himlőt, s őszülő atyjuk nem győzött elég szertartást rendezni a haragvó istennőnek. Mindhiába, mert először az elsőszülöttet, majd a második fiúörököst is elragadta a halál. Megírták, hogy Hong nagyúr éktelen haragra gerjedt, és elhíresztelte, hogy minden csak ámítás, és ő többé nem hisz az istennőben, mert azt nem lehet megbékíteni, vagy egyáltalán nincs is. Levágott hát bánatában egy hízott ökröt és hatalmas lakomát csapott. Életben maradt egyetlen fiacskája is jóllakott a mindenféle zöldséggel megrakott csípős marhahúslevesből (육개장), és láss csodát: meg is gyógyult! Így terjedt el aztán szájról szájra, házról, házra, klánról klánra, hogy a sűrű, bármilyen húsból készült húslevesnek gyógyító ereje van. S ha azt nézzük, van abban valami, hogy a jó és egészséges, tápláló étel igencsak jó kezdet lehet a betegségből való felépüléshez, vagy akár a megelőzéshez is. Yi Ik tudós írt is egy Silhak című könyvet („Praktikus tudás”), melyben leírja a csirkehúsleves receptjét, s nem kevesebbet állít, hogy ez a főzet (orvosság) hatékony a himlő és a kanyaró kezelésében.      

Közösségi távolságtartás és karantén-intézkedések

Baloldali kép: csoszon-kori patika (fotó: Koreai Nemzeti Múzeum)

Jobboldali kép: Minden helyhatósági területen kötelező volt egy szertartási oltár felállítása. A képen a Jeolla tartományban található Mujang-hyeon falu térképe, ahol pirossal bekarikázva a rituáléra kijelölt helyszín látható (fotó: Koreai Nemzeti Múzeum)

Természetesen a járványkezelésnek praktikusabb módszerei is léteztek a Csoszon-korban, bár ezek akkoriban először az „elvonulás” gyakorlatában merültek ki leginkább. Azok a vagyonosabb családfők, akiknek ehhez megvolt a kellő anyagi bázisuk, felpakolták a famíliát, no meg pár zsák rizst, egyéb gabonát, szárított halat, húst, gyümölcsöt, gyógyfüvet, és menedéket kerestek vagy egy hegyi buddhista kolostorban, vagy távolabbi családtagjaiknál, akik felől nem érkezett rossz hír a járványról. Egy-egy család fertőzött tagjait egy külön szobában helyezték el, ha túl sok volt a beteg egy településen, az elöljárók akár az egész falut is lezárták, akkor pedig se ki, se be. A Csoszon-kori főváros, Hanyang (mai Szöul) városfalain kívül hatósági ispotályokat állítottak fel, hol látogatás csak fővesztés terhe mellett történhetett. Persze nem történt, mert Csoszon népének babonás többsége igencsak tartott az ártó szellemektől, de főleg a morc egyenruhásoktól.

Amikor Jeongjo király uralkodásának idején, 1786-ban hatalmas és súlyos kanyarójárvány tört ki Hanyangban, a központi hatalom speciális egészségügyi eljárásrendet dolgozott ki. A fővárost először is két szekcióra osztották: egyik a Palota Egészségügyi kerület (Jeonuigam), a másik a Népegészségügyi kerület (Hyeminseo) volt, előbbihez a nyugati, északi és középső negyedek, utóbbihoz pedig a keleti és déli kerületek tartoztak. Három-három doktor feladata volt a körzetéhez tartozó betegek ellátása. A súlyos betegeket személyesen keresték fel, míg az enyhébb tüneteket produkálóknak gyógykészítmény-recepteket írtak fel. Hogy minél gyorsabban tudják körbejárni körzetüket, a legjobb, legsebesebb postalovakat használhatták. 

Himlő kezelésére használatos eszközök és orvosi táska a Csoszonban

A gyógyszerek költségét az államkincstár állta, a két területi vezető pedig ötnaponta köteles volt jelentést tenni őfelségének a gyógyszerfogyasztásról, valamint a betegek számának alakulásáról. Talán nem kell mondani, hogy a Palota Egészségügyi kerületben valahogy jóval több gyógytea fogyott, s a másikba kevesebb jutott. 

A halálos ragálytól való szörnyű rettegést persze a megfelelő ismeretek hiánya csak továbbtáplálta és fűtötte. A nyomor sújtotta egyszerű nép fiai és leányai el sem tudták képzelni, hogy gyógyszerhez juthatnak szerencsétlen életükben, ez nem az ő kiváltságuk volt. Hogy szembenézzenek a fertőző betegségekkel, az egyetlen luxus, amit nagy szerencsével néhanapján megengedhettek maguknak, az a jó sokáig, lassan forralt marha- vagy csirkehúsleves volt. A királyi udvarnak a kezelésen és a karantén-intézkedéseken kívül a nép feldúlt lelkét és tudatát is meg kellett valahogy nyugtatni. Vegyük figyelembe, hogy ekkor még szilárdan tartotta magát az a hiedelem, hogy a háborúban elesettek vagy politikai lázadásért kivégzettek lelkei ártó szellemként visszatérnek, és ezek terjesztik a ragályt, meg a halálos dögvészt, hogy revánsot vegyenek a még élőkön. Az ilyen nyugtalan és bosszúszomjas démonok megbékítésére – így a nép megnyugtatására - a királyi elöljárók időről időre áldozati szertartásokat mutattak be, hisz egy pánikoló tömeg könnyen lázadó tömeggé válhat.  

Realista megoldás: a lakosság átoltottsága

Hisszük vagy sem, a régi Csoszonban is voltak jó páran, akik nem hajtottak fejet a babonaságnak tartott módszerek előtt, hanem sokkal józanabb megoldásokat kerestek. Ők a kiutat a védőoltások kifejlesztésében és a lakosság átoltottságában keresték, és már akkor is a tudósok és doktorok soraiból kerültek elő. Közülük is kiemelkedik Jeong Yak-yong (1762-1836), aki egész életét a vakcinakutatásnak szentelte Csoszonban, még száműzetésben, kegyveszettként is, ám az ő drámai története már egy külön fejezetet érdemel.      

Legjobban az ismeretlentől félünk, és erre sokak ösztönös reakciója az, hogy amit nem látunk, az nincs, tehát nem is kell tőle tartani. Ám ez is csak egy mélyről fakadó aggodalomból táplálkozó védekezési mechanizmus, tiltakozás, és tudnunk kell, hogy a baj tagadásával a baj nem szűnik, csupán „ráolvasunk” korunk „Mámájára”.    

A cikket írta: Csajka Edit (Kim Ho, a Gyeongin Állami Tanárképző Egyetem történelemprofesszorának tanulmánya alapján)

Képek forrása: Gyeonggi Tartományi Múzeum, Gahoe Múzeum, Koreai Nemzeti Múzeum, Koreai Néprajzi Múzeum