Kétségtelen, hogy napjaink médiahíreinek sztárja a koronavírus. Negatív, félelmetes és utálatos antihős ugyan, de szinte mindenki róla beszél, ír vagy posztol. Korea sem kivétel, természetesen. Mindenkinek megvan a véleménye, beleértve a legtöbb orvost, kutatót is, s ezek a vélemények olykor igencsak eltérőek, avagy épp homlokegyenest ellentétesek. A felfokozott hangulatban csak úgy izzanak a szenvedélyes viták, sőt, néhányan odáig is elmennek, hogy hiteltelenséggel, szélhámossággal vádolják egymást. Nincs új a nap alatt, s ez pontosan így működött a történelmi korokban is, legalábbis Joseonban (Csoszon) biztosan.
Egy J. Bernard Busteed nevű amerikai misszionárius orvos, aki az 1890-es években járta Koreát, makacsul kötötte az ebet a karóhoz, hogy a nyugati orvoslás alkalmazása az igazi és az egyetlen üdvözítő megoldás. A hagyományos koreai/kínai medicinának bizonyos elemeire elnéző mosollyal ugyan, de rábólintott, általában azonban kóklerségnek titulálta és kigúnyolta.
Busteed feljegyzései szerint Koreában akkoriban kétféle gyógyító tevékenykedett, az alacsony sorba, illetve a nemesség kasztjába tartozók. Az előbbi csoportba soroltak semmiféle hivatalos képesítéssel nem rendelkeztek, hisz ők – születésüknél fogva – eleve ki voltak zárva az intézményi oktatásból. Azt írja, „tudásukat itt-ott szedegetik föl, gyógyszernek nevezett füveiket, főzeteiket saját belátásuk szerint adogatják, váltogatják, próbálgatják, egészen addig, amíg páciensük vagy kigyógyul, vagy kimúlik ”. Ilyenből anno Szöulban is nagyon sokat talált az amerikai doktor, és azt is feljegyezte, hogy képzettebb kollégáik semmibe vették, lenézték őket, nemhogy gyógyítónak, de még embernek sem tekintették őket.
A magasabb kaszthoz tartozó orvosok ezzel szemben évekig tanulták a medicina tudományát, legtöbbször családi, vagy klánbeli hagyományokat követve, apáról fiúra adva az ismereteket. A szakiskolákban a legújabb tanokat hallgatták, ahol gyakorolhattak is, s így jó pár híres udvari doktor került ki ezekből a körökből.
Heo Jun utolsó vizitje Seonjo király halottaságyánál (dioráma, Heo Jun Múzeum, Szöul)
Busteed arra is felhívja a figyelmet, hogy Amerikához hasonlóan a joseon-kori Koreában is jól teszi az ember, ha alaposan megnézi, kire is bízza a „drága egészségét, avagy rút betegségét”. A gyógyító hírneve – legyen jó, vagy rossz - gyorsan terjedt, pedig hol volt még akkoriban internet, meg mobiltelefon! Annak sem ártott utánajárni, hogy az illető melyik intézményben kapta a képzést, s „mely nyavalyák kikezelésében jeleskedett különösképpen”.
Horace N. Allen (1858-1922, az első protestáns amerikai misszionárius orvos Koreában) szintén nagy kritikusa volt a tradicionális keleti orvoslásnak. Azt állította, hogy „minden, akármilyen iskolát végzett koreai úgy képzeli, hogy konyít a gyógyításhoz, és habozás nélkül gyakorolja az akupunktúrát. A legtöbbször fertőtlenítés nélküli, piszkos tűket ördögi módon böködik, sokszor több kárt okozva, mint hasznot hajtva”. Feljegyzéseiben Allen számos elrémisztő esetet is felhoz, többek közt egy koreai barátjáét is.
„Volt neki egy 21 éves fia, hét generáció utolsó férfisarja, jóképű, erős fiatalember. Egy nap heves, a koponyája hátsó részében hasogató fájdalomra panaszkodott. Egy barátja, aki éppen ott volt látogatóban, felajánlotta, hogy tűszúrással próbálkozna. Az anya biztatta, hisz bízott a gazdag, tanult ifjú tudományában. A beteg belegyezett, barátja pedig nagy bátran beledöfte a tűt a nyakszirt felső részébe, mellyel egyenesen a gerincvelőbe hatolt. Fél perc sem telt bele, a szerencsétlen habzó szájjal arccal a földre bukott és meghalt.”
ÉRDEMES-E PÁLCÁT TÖRNI EGYIK VAGY MÁSIK FELETT?
A fenti eset bizony szomorú történet, ám csak arra bizonyíték, hogy emberéletbe kerülhet, ha a gyógyító eszközt rosszul, vagy nem megfelelő tudással alkalmazzuk, arra azonban nem, hogy az egész tudományt (fenti esetben a keleti orvoslást) úgy kellene kihajítani, ahogy van. Hisz gondoljunk arra, hogy a nyugati medicinában is történt nagyon sok súlyos, esetenként tömeges baklövés még a 19. század második felében is, például dr. Semmelweis Ignác fertőtlenítős kézmosásának felfedezéséig szülőanyák ezrei haltak bele éppen a doktori kéz által okozott gyermekágyi lázba. S hiába a legmodernebb diagnosztikai eszközök garmadája még napjainkban is, ha egyetlen rosszul fertőtlenített orvosi eszköz gyilkos kórt adhat át.
Ezen túlmenően is, bizony a nyugati gyógyászatot érő kritikák egy része jogos. A röntgenképeken, ultrahang, CT, PET és MRI felvételeken ugyan gyönyörűen látszanak a csontok és a szervek, de erre a sok részletre figyelve az orvosok nem ritkán szem elől tévesztik a nagy egészet, magát az embert, ezt a csodálatos organizmust, mellyel kapcsolatban minden mindennel összefügg.
A modern medicina arra is kezd ráébredni, hogy eddig túlságosan a testre, a test gyógyítására helyezte a hangsúlyt, és elhanyagolta a lelki működéseket, amik hasonlóan fontosak.
A teljesség igénye nélkül: a keleti orvoslás azon az elképzelésen alapszik, hogy az ember mélyen és elválaszthatatlanul kapcsolódik a környezetéhez, és sokat segít, ha megértjük, hogy a külső környezet milyen hatással van a test belső világára. A kívülről érkező hatások mellett bizonyos betegségek belülről támadják meg a szervezetet, melyek kialakulásáért a belső faktorok, többek között az érzelmek is felelőssé tehetők. Öt pusztító hatású érzelmet neveznek meg a keleti orvostudósok, ezek az aggodalom, düh, félelem, szomorúság és a túláradó öröm, vagy a mánia. A keleti filozófia szerint ezek az érzelmek mind hatással vannak valamelyik szervünkre és a test energiáira.
A HALÁSZ ÉS A HALÁRUS
A MindBodyGreen nevű oldalon elgondolkodtató példázatról olvashatunk a halászról és a halárusról, mellyel a kétféle orvoslás közötti különbséget igyekszik megvilágítani. Mindkettő tevékenységének középpontjában a hal van, mindkettő annak legjobb hasznosítására törekszik, és mindkettőjük számára hivatás, szakma és persze, megélhetési forrás.
A halász sokszor napokat, olykor éjszakákat tölt a tengeren, szinte ott él, csakúgy, mint a fogás, amire les és vár. Ismeri az óceáni áramlatokat, szeleket, s azt is, hogy melyik milyen halrajt ígér. Emberöltőkön át szedi össze tapasztalati tudását várható zsákmányáról: tudja, sőt zsigerből érzi, hogy merre visz vonulásuk, milyen szokásaik vannak, magányosak, vagy rajban haladnak, lassan, vagy gyorsan, riadtak, vagy komótosak, ragadozók közelítenek, vagy áldozatok. Ő szinte ugyanabban a közegben mozog, mint zsákmánya, csak hát feljebb van a táplálékláncban. Halfogási manővereit tehát minden elem figyelembevételével választja meg, módszere komplex, vagy ha így jobban tetszik: holisztikus.
A halárus tevékenysége éppoly csodálatra méltó, csak hát ő másban jó. Az árus távolabb él a hal természetes közegétől, mondhatni, mit sem törődik az óceáni mélységekkel, áramlatokkal, szelek erejével, meg hasonlókkal. Az ő munkahelye steril, a felmosó és tisztító kémiai vegyszerek a modern áruházi pultoknál már többnyire elnyomják a természetes tenger- és halszagot. Fehér kezeslábast visel, az éles kés a legfontosabb eszköze, tudását a hal anatómiájáról először iskolában, elméleti szinten szedi össze. Pillanatok alatt tisztít, boncol, készre vág. Amikor a hal a kezei közé kerül, már nem, vagy csak alig mozog, így ő vajmi keveset törődik azzal, hogy mit evett, merre úszott, és hogy kifogása előtt éppen boldogan ficánkolt-e. Nem is kell, a halárusnak nem az a dolga, hanem az, hogy készre, gusztusosra szeletelje, eladja, s a hal végre beteljesítse sorsát, amiért a világra jött. Mindketten mesterei ők a szakmának, igyekeznek tökéletesen dolgozni, csak éppen máshogy viszonyulnak a halhoz.
Persze ez is, mint minden hasonlat, igencsak sántít, de pár perc elgondolkodást megér.
LIVE UP TO YOUR NAME
Avagy: „Légy méltó a nevedhez”
S ha már pár percig elgondolkodtunk, akkor témába vágó módon szeretnék ajánlani egy jópofa, szívmelengető, romantikus sorozatot, melynek két olyan szereplője is van, akik valóban éltek, sőt, mindketten a koreai hagyományos orvoslás meghatározó alakjainak számítanak ma is. Bár a híres és a modern nyugati orvoslásban is szívesen forgatott koreai orvosi könyv, a Donguibogam (동의보감, ejtsd: dongüibogám) szerzője és a királyi udvar orvosa, Heo Jun (1539-1615) csak rövid időre bukkan fel a képernyőn, kortársa, a szintén tudós orvos, Heo Im (1570-1647), alakja olyannyira megihlette a sorozat szerzőit, hogy főszereplőt faragtak belőle. A 16 részes sorozat hőse (Kim Namgil sokszínű, fergeteges alakításában) az akupunktúra mestere (a valóságban is az volt), izgalmában mégis elbaltázza a király kezelését, amiért meg kell halnia, ámde nyilakkal a mellkasában Joseon fővárosának folyójába pottyanva a mai Szöulban, a belvárosi Cheonggycheon-patakban találja magát. Ezzel máris elérkeztünk a sokak által kedvelt időutazásos sorozatok műfajához. S persze, tudós, Joseon-kori gyógyítónk összeakad egy szöuli elitkórház sebész doktornőjével, akinek - szemben az ő akupunktúrás tűkészletével – a szike a leghatásosabb fegyvere. Bonyolítja a helyzetet, hogy amikor Heo Im-nek megint meg kell halnia, mindketten Joseonban találják magukat, mivel épp együtt voltak. Hogy sikerül-e összebékíteni az akupunktúrás tűt a szikével, s hogy miként alakul a két doktor logikailag halálra ítélt románca, azt nem árulhatom el. Ám hőseink egymás módszereiről szerzett tapasztalatai ismét csak arra tanítanak, hogy a gyógyítás egyetemes, végtelenül tiszteletreméltó, csodálatos hivatás, s mindegy melyik korról van szó, az orvosok mindig az élet megmentésért küzdenek.
A cikket írta: Csajka Edit
Források: koreatimes.co.kr, napidoktor.hu, medibank.com.au
spanishwax.blog.hu, mindbodygreen.com
Képek forrása: Koreatimes, Pinterest, Soompi
