Amikor ez a cikk íródik, sajnos szinte kizárólag olyan dél-koreai, kelet-ázsiai fotókkal találkozhatunk, amelyen szájmaszkot hord kicsi és nagy csakúgy, mint a fogyó számú turista. Esőben, napsütésben, szélben, szinte éjjel-nappal. A COVID-19 vírustól való félelem megtette a hatását, ám a három távol-keleti országban a maszk viselésének gyökerei ennél sokkal mélyebbre és régebbre nyúlnak vissza.
A koreai kultúra-, film- és sorozatrajongók számára nem újdonság, hogy az arcmaszk és az „alakoskodás” századok óta hozzátartozott mind a népi, mind az udvari hagyományokhoz. Álarc mögé bújva szinte mindent el lehetett mondani, játszani, amiről egyébként nem beszéltek.
Az álarc legősibb koreai elnevezése a tal (탈, ejtsd: thál). A régi hitvilágban a tal istenek vagy egy bizonyos isten olyan szent szimbóluma volt, melyet különleges tisztelet és imádat övezett, és éppen ezért bizonyos félelemmel vegyes távolságtartással kezelték. A talnak bűvös ereje volt az akkoriak számára, varázserővel bírt, és képes volt arra, hogy elűzze a betegséget, a veszélyt, így hűséges védője volt a faluközösségeknek és családoknak.
Ki számára ne lennének ismerősök azok a különleges képességű, macskaügyességgel kúszó, többnyire feketébe öltözött és az éj leple alatt lesújtó, bámulatos kardforgatási tudománnyal bíró harcosok, akiknek csak a szeme villog ki a holdfényben a fekete arckendő takarásából?! Bizony, ezeknek az arcmaszkoknak régóta megvolt a maguk szerepe a koreai, japán vagy kínai történelem során, főleg a gerilla- vagy titkos küldetésű, éjszakai rajtacsapások során.
Az idén január 25-én beköszöntő kínai Holdújév a Patkány évét hozta, s ezzel együtt sajnos semmi olyan jót nem ebben a térségben, amivel hagyományosan előzőleg kecsegtetett. Az új koronavírusnak a kínai Vuhan tartományban való agresszív, gyilkos megjelenését nagyon sokan babonás félelemmel eltelve éppen a patkánnyal hozzák összefüggésbe (természetesen tudjuk, hogy jelen pillanatban tudósok csoportjai megfeszítve dolgoznak világszerte, hogy kiderítsék, melyik állattól származhatott a COVID-19). Hosszú századok óta beitta magát a világ köztudatába, hogy a középkori, rettenetes „fekete halál”, azaz a pestis járvány kitöréséért a patkányok felelnek, és az a hiedelem járja még most is, hogy ezek a csatornalakók hordták szét a parazitákat, melyek akkoriban milliók halálát okozták a középkori Európában és Ázsiában.
Az orvosi, vagy egyéb dizájnos szájmaszkok már jóval a jelenkori koronavírus előtt is feltűnően hódítottak a távol-keleti országokban. Tudjuk, hogy a szövet vagy műanyag orvosi szájmaszkok a levegőben terjengő, mikroszkopikus méretű vírusok, kórokozók ellen nem igazán nyújtanak biztos védelmet. Tudjuk, hogy ezeket a sebészdoktorok is azért használják elsősorban, hogy ők ne leheljenek ki esetlegesen fertőző, levegőben terjedő bacilust, baktériumot a betegre. Mégis, betegségmegelőző hasznosság ide vagy oda, az orvosi szájmaszk civil használata egyre elterjedtebbé válik, s nemcsak az ázsiai régióban, hanem lassan szerte a világban, ahol ázsiai populáció él.
Magától értődik, hogy a koreai sztárokat kivéve, akik nyilvános helyeken, reptereken előszeretettel rejtőzködnek az ilyen maszkok mögé, a titokzatoskodási funkció nemigen jöhet szóba. Akkor hát – leszámítva a mostani vészhelyzetet - miért és honnan jött ez a népszerűség a hétköznapoktól kezdve az esti bulik világáig?
A mai maszkokhoz leginkább hasonlatos száj- és orrfedőket először Japánban az 1918 márciusában kitörő spanyolnátha idején kezdték használni. Az egész világon végigsöprő, gyilkos influenza 20-40 millió embert ölt meg, többet, mint az I. Világháború összesen, mígnem kitombolta magát, és 1919 végére lecsillapodott.
Szájmaszkkal a szállópor ellen
A légszennyezettség ellen viselt szájmaszk is elsősorban Japánhoz köthető. Az 1923-as nagy kantói földrengés Japán történelmének legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése volt, mely szinte teljesen elpusztította Tokiót és Jokohamát, mintegy 600 ezer épület dőlt romba. A földrengést követően hatalmas tűzvész keletkezett a nagyvárosokban, majd 6-12 méter magas hullámokkal szökőár csapott le a partvidéki területekre. A rengéshullámok után az eget teljesen eltakaró füst, hamu és por szinte éjszakai sötétségbe borította az utcákat. Ismét eljött tehát a szájmaszkok ideje, ezúttal azonban légszűrőként működtek, és szinte mindenki ilyennel takarta el orrát-száját.
Az 1934-es globális influenzajárvány kitörésekor viselete már az egész Távol-Keleten általános jelenséggé vált, sőt, még influenzamentes, hideg téli napokon is szájmaszkot hord mindenki mind a mai napig.
A vallás és a filozófia szerepe
Influenzajárványok és szállópor által okozott megbetegedések a világ minden szegletében előfordulnak sajnos, de a szájmaszk viselése valahogy mégsem terjedt el oly mértékben, mint éppen ebben a három kelet-ázsiai országban. Tehát kell lennie legalább még egy tényezőnek, ami ezt a jelenséget befolyásolja. Nos, íme:
Korea, Kína és Japán történelemében a taoizmus tanai olyan erős befolyással bírnak, mint sehol máshol a világon, s adjuk ehhez hozzá a hagyományos távol-keleti orvoslás alapjait is. Ebben a lélegzés és a meditáció során gyakorolt levegővétel alapvető fontosságú, és az elmélet szerint óriási szerepe van az egészséges vérkeringés fenntartásában, így az emberi szervezet normális működésében.
A tao tanítás úgy tartja, hogy a világegyetem központi eleme a „qi”, amely általánosságban véve az energiához és a kilélegzés során keletkezett erőkhöz köthető. A kínai nyelvben a „qi”-nek számtalan jelentése van. A „kong qi” levegőt, a „qi fen” az atmoszférát, a „qi wei” a levegőben terjedő illatokat, a „li qi” az erőt, a „xie qi” pedig a levegőn át terjedő rosszat jelenti. Amikor a „testi qi” kimerült, vagy zilált állapotba kerül, akkor tör előre a fájdalom, és akkor tör előre a betegség. Ha beteg vagy, ne lélegezz ki beteg levegőt, s ha gonosz erők vannak körülötted, ne szívd be azokat. A hagyományos távol-keleti orvoslás szerint éppen a „feng”, azaz az ártó szél belélegzése, amely a megbetegedések „hat külső okainak” egyike. Ugye, máris közelebb kerültünk a maszk távol-keleti fetisizálásához?
A tan szerint a szélnek (mint a hevesen és gyorsan mozgó levegőnek) számtalan emberfölötti hatása van, beleértve a jó, tisztító szelet, mely kisöpri a gonoszan megülepedett ködöt és azt a fékezhetetlen orkánt is, amely vízözönt, vagy éppen tűzvészt gerjeszt és hord szerteszét. Átsöpör az ajtókon, erdőkön, hozza a jót és a rosszat egyaránt. Az „ajtó analógia” a hagyományos keleti orvoslás egyik legfontosabb tétele, miszerint a szél alapvetően befolyásolja az ember egészségét és közérzetét, gyengítheti ellenálló képességét, vagy éppen virgonccá, idegessé teheti. Ezen ősi, csakis Kelet-Ázsiára jellemző megfigyelések, hiedelmek és elméletek valószínűleg ma is nagy hatással vannak a levegő és a szél természetfölötti képességeinek fetisizálására. A modernitásáról, hihetetlen technikai fejlettségéről, felvilágosultságáról ismert Dél-Koreában például a mai napig rettegnek attól, hogy akár a legnagyobb hőségben is bekapcsolt légkondicionáló, vagy ventilátor mellet aludjanak, hisz az ilyenkor nyargaló légáramlatok akár halált is lehelhetnek a védtelen alvó szemére, szájára.
S ha egy kicsit is sikerült Olvasóinkat elgondolkodtatni arról, hogy milyen véghetetlenül széles is az ember és természet kapcsolatának értelmezése földkerekségünkön, talán közelebb kerülünk a Távol-Kelet maszk-kultúrájának megértéséhez.
A cikket írta: Csajka Edit
Források: qz.com
