A koreai kultúra iránti érdeklődésemet először dél-koreai sorozatok keltették fel. Pszichológus hallgatóként rendkívül megdöbbentett a koreaiak számomra addig nagyon kevéssé ismert viselkedésmódja. Egyre növekvő lelkesedéssel figyeltem a színészek által közvetített kulturális normákat, és elkezdett érdekelni a képernyőn látott világ mögötti miért. A különféle helyzetekben adott érzelmi reakcióik sokszor eltérnek a nyugaton megszokott társadalmi normáktól, legszembetűnőbben talán az érzelemkifejezés intenzitásában és a „mi számít nőiesnek / férfiasnak” kategóriák mentén. Ezen kívül „új”, általunk nem igazán gyakorolt érzelmeket is felfedezni véltem.

Az ősök tisztelete (ancestral worship) - a konfucianizmus öröksége

A nyugati ember számára talán különösnek számít az ősök tiszteletének szokásrendszere, melyre számos példát láthatunk különféle koreai sorozatokban és filmekben. A temetéshez kapcsolódó gyermeki tiszteletet (kínaiul: 孝, koreaiul: 효, angolul: filial piety) kifejező szokások, majd a gyászidő után is rendszeresen elvégzett „emlékező szertartások" (memorials) gyökerei már a sámánizmus gyakorlatában is felfedezhetőek. Az ősök tiszteletének szigorú szabályrendszere azonban csak a Három Királyság idején a Koreai-félszigetre érkező, majd a Csoszon korban államvallássá tett konfuciánus tanítás elterjedése után vált igazán „kidolgozottá”.

Az ősök tiszteletének elvét szimbolizáló kínai karakter festészeti-kalligrafikus ábrázolása (Hyojemunja-do)

(forrás: dwban22.egloos.com)

A szülők iránt tanúsított tisztelet Konfuciusz tanítása szerint „nem-változás. […] Szolgáld szüleidet éltükben az illemnek megfelelően. Amikor meghalnak, temesd el őket az illemnek megfelelően, azután tiszteld őket az illemnek megfelelően.” Ez a több évszázadon át gyakorolt tanítás olyan mértékben beleivódott a kultúrába, hogy a koreai mentalitás és viselkedéskultúra egyik legalapvetőbb különlegességének számít mind a mai napig.

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hogyan jelent ez meg a gyakorlatban a temetési szertartások kapcsán!

A konfuciánus elemekkel kiegészült temetés hagyományosan az elhunyt otthonában kezdődött. Viszont a nemek szigorú elkülönítése kizárta az ellenkező neműek jelenlétét a haldoklás ideje alatt, így például a férj nem lehetett a felesége mellett annak utolsó perceiben (és fordítva). A halál beálltakor a jelenlévők hangos jajgatásba kezdtek (곡, 哭 ejtsd: kok), mellyel nemcsak fájdalmukat, hanem azt a bűntudattal keveredett kétségüket is kifejezték, hogy a szeretett személy halálát talán épp az iránta kimutatott tiszteletben tanúsított mulasztásuk okozta (AsianInfo, 2000).

Gyászviselet A Silla királyság ékköve című sorozatban (forrás: MBC, 2008)

A családtagok kenderből (az előkelő réteg esetében selyemből) készült fehér gyászruhát öltöttek (상복, sangbok, ejtsd: szángbok), és ezt viselték a gyászidő teljes ideje alatt. A nők minden ékszerüket levették, és a fésülködéstől is tartózkodtak.  A halottat megmosdatták, felöltöztették, megfésülték, körmeit gondosan levágták. A kihullott hajat és a levágott körmöket összegyűjtötték, és öt kis tasakban a holttest mellé helyezték (AsianInfo, 2000). Az évszaktól függően 3, 5 vagy 7 napig tartott a ravatal, így még a temetés előtt a távolról érkező rokonok, barátok is leróhatták tiszteletüket az eltávozott felé.

A családfő temetési szertartása során a legidősebb fiú szerepe volt központi jelentőségű, hiszen ez volt a hatalomátvétel rítusa is egyben. A ravatalhoz érkezők az elhunyt iránti tiszteletüket akár többszöri „nagy meghajlással”, ajándékok átadásával (pl. pénz, virág) és füstölők meggyújtásával fejezték ki. Majd a legidősebb fiú előtt szintén meghajoltak, aki ezt szintén meghajlással viszonozta. Ezután a megterített asztalhoz ültek, és a speciálisan ilyenkor készített ételeket közösen elfogyasztották (Drjenovszky).

A ravatal utolsó napján került sor a temetésre. A koporsó szállítására az előkelő és gazdag családok ekkor már gazdagon díszített kocsit használtak. Az otthontól való végső búcsút a koporsót vivők háromszoros meghajlása jelképezte a küszöb átlépése előtt. A menetet egy gyászénekeket éneklő személy vezette. A család a halottaskocsi után haladt.

Az előre kiásott sírgödörbe csak a sámán által elvégzett tisztító szertartás után engedték le a koporsót. Ezután a legidősebb fiú (vagy másik férfi hozzátartozó) mélyen meghajolt, és egy marék földet dobott a sírgödörbe. Ezt még kétszer megismételte, majd példáját követte az egész gyászoló nép. A sír fölött kisebb-nagyobb (uralkodók esetében akár egész hatalmas) halmot alakítottak ki, melynek elejére kőtáblát helyeztek az elhunyt nevével. A családi házba visszatérve emléktáblácskát állítottak. (AsianInfo, 2000).

Uralkodói sírkert (forrás: korea.net)

Az első emlékezési szertartást a temetés utáni harmadik napon tartották meg a sírhelynél. Majd meghatározott időnként megismételték.

Az emlékezési szertartásoknak négy típusa van:

• az elhalálozás napjának évfordulója, melyet négy generációig visszamenőleg tartanak meg
• az évszakokhoz kapcsolódó szertartások
• két speciális ünnepnap az évben
• végül az évenkénti temetőlátogatás. Ilyenkor speciális ételeket készítenek, az elhunytat is megkínálják gyümölccsel, ételekkel, rizsborral, beszélgetnek a szellemével.

Ezek a megemlékezések a mai napig a családi élet legfontosabb, rendszeres eseményei a legtöbb koreai számára.

A cikket írta: Kovács Janka

Felhasznált irodalom:

AsianInfo (2000). Funeral rites.

Internetes forrás: http://www.asianinfo.org/asianinfo/korea/cel/funeral_rites.htm

Park Chang Won (2011). Cultural Blending in Korean Death Rites: New Interpretive Approaches. Continuum International Publishing Group, London.

Internetes forrás: http://books.google.hu/books?id=CHm_cYLHaNMC&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false

Borítókép forrása: junghwas.blogspot.com