Kedves Olvasó! Ha erre az oldalra látogattál, akkor szinte biztos, hogy a Csoszon-kor királyi udvarának színpompája, a ruhák, a zene, az ének és a tánc sehol a világon fel nem lelhető különös világa már megcsípte a fantáziádat! Vajon hogyan is szólhatott a gayagum húrja élőben? Hogyan suhoghattak füledben a fényes selyem hanbok hullámai a táncban, és milyen tüzet gyújthattak benned a dobok fanatizáló ritmusai? Igen, ezúttal nem kellett évszázadokat és kontinenseket átszelned mindezért, mert pár órára ott lehettél egy hajdan volt világban, Csoszon földjén, s átadhattad magad a hihetetlen csodának.

Vendégeink, akik vendéglátóink lettek

A Koreai Kulturális Központ szervezésében érkeztek Budapestre Daejeon (ejtsd: Dedzsan) városából - azaz a valaha volt Pekcse (Baekje) királyság földjéről, - hogy 2018. április 24-én koncertet adjanak a koreai kultúra magyar rajongói számára. A Daejeon székhelyű Yeonjeong Együttes 1981-ben alakult meg hivatalosan, s költözött be kulturális fellegvárába, és azóta sikerült kivívnia Dél-Korea egyik legelismertebb hagyományőrző társulatának címét, amit számos nemzetközi és hazai elismerés és kitüntetés fémjelez. Évente legalább száz előadást jegyeznek hazai földön és messzi határokon át, ám elkötelezettségük és szeretetük a hagyományok iránt ezzel nem fejeződik be. Folyamatosan kutatják és gyűjtik maguk köré az ifjú tehetségeket, így biztosítják, hogy Korea hagyományos művészete életben maradjon, méghozzá a lehető leghitelesebb módon.

A Yeonjeong Együttes motorja, művészeti vezetője Kong Woo-young -  aki 2015 óta a szó legszorosabb értelmében karmestere és lelke a csapatnak - csupán a prospektusok lapjain látható reflektorfényben. Ám a MOM Kulturális Központ néhány szemfüles nézője felfedezhette, hogy valójában a színfalak mögött, a hangkeverő pult stábjával szerényen elvegyülve vezényeli, igazgatja csapatát és drukkol „gyerekei” minden lélegzetvételéért. Nem volt könnyű feladata, hiszen egy közel nyolcvan főből álló csapat művészi teljesítményét kellett óramű pontossággal megkomponálni és összehangolni, s végül elvarázsolni bennünket.

A varázslatos utazás elkezdődik

A várakozással teli csend és a hangszereik mellett földön ülő zenészek sötét háttérből lassan kibontakozó sziluettje megteszik az első hatást: valahol máris messzi földön járunk, ahol a színpad nem színpad többé, hanem Őfelsége belső udvara, ahol a ceremóniamester bambuszpálcájának háromszori összeütésével megnyitja az előadást. A Csoszon-dinasztia idején kialakult udvari zene óriási tablójával találkozhattunk rögtön bevezetésképpen, amely zenét általában a király és kíséretének országjáró utazásainak alkalmával adtak elő. A chwita (csvitá) muzsika egy másik formája a paloták kapujának megnyitásakor és zárásakor hangzott fel, ami egyébként a mai napig felcsendül nagyobb ünnepeken, például a szöuli Gyeongbok Palota első őrségváltásánál. Itt a Csoszon-kor szinte valamennyi hangszere egyszerre szólal meg, s a nyugati zenéhez szokott fül csak fokról-fokra haladva képes átvenni ezt a ritmust és hangzásvilágot. Ne feledjük, hogy a koreai népzene nem ütemet számol, hanem lélegzetvételt, és a pentatónia alaphangjait számos módon támadhatja meg, alulról és felülről rezegtetve azokat. A különös, szinte disszonáns hangok soha nem hallott harmóniában egyesülnek, s mire a szám végére érünk, már régen elhagytuk Európa földjét…

Sarangga…szerelem, szerelem…

A koreai romantikus sorozatokban persze a jól végződő szerelmi történeteket szeretjük, hiszen úgy véljük, úgy szeretnénk hinni, hogy az igaz szerelem legyőzhetetlen. De sajnos a valódi Csoszon nem arról volt híres, hogy a házasságokat a szerelem fűzze össze, s így az e korban született szerelmi tragédiáknak se szeri, se száma nem volt. Többek között az ilyen történetek énekben, táncban elmesélt formája született meg a népi zenélésben, a pansoriban, azaz a koreai opera igencsak sajátos formájában. A színpadon megjelenő pár mintha csak egy vérbeli koreai sorozat gyönyörű szereplői lettek volna, szépek voltak és boldogok, ahogy egymásra találtak. Csakis a történetet szívbe markoló énekkel és szenvedélyes, fájdalmas mozdulatokkal kísérő pansori énekes megrázó előadásából érthettük meg, hogy a szerelmesek történetének nincs jó vége…    

Színek, báj és kellem. Ez is Csoszon, bár a játék, amit a korabeli, káprázatos ruhába öltözött hölgyek elbűvölő mókázása idézett meg, a Korjó királyság idejére (918-1392) nyúlik vissza. Egyszerű és ugyanakkor ügyességet kívánó női játék volt a Pogurak, ahol vagy virágot kaptál, vagy fekete festett pöttyöt az arcodra, attól függően, hogy sikerült-e a kicsiny labdát bedobni a kijelölt helyre, avagy elügyetlenkedted. A királyi udvar különféle rangú hölgyei bizony így múlathatták idejüket, s talán szívből vágytak arra néha, hogy a messzi hegyekben és a kristálytiszta folyók partjainál találjanak igazi békét.

Saengso, a saenghwang (szenghváng; koreai szájorgona) és danso (dánszo; bambuszfurulya) kettőse

Nekünk ez a virtuális utazás is megadatott, mert a Saengso „Vízi sárkány dalának” egymásba fonódó és egymást átívelő, különös, a buddhista kolostorok énekére emlékeztető duettje olyan volt, mintha már-már a Gyémánt-hegyen járnánk, ahol semmi mást nem hallunk, csak saját lelkünk és az Égi hatalmak párbeszédének csendesülő visszhangját. 

A varázslatos utazás folytatódik

Minden együttesnek – legyen az népzene vagy hard rock - megvannak azok a biztos slágerei, amivel nem lehet nagyot tévedni egy koncerten. A koreai táncok közül ilyen a legyezőtánc, amit a legtöbb tánccsoport igyekszik műsorra tűzni, merthogy igencsak látványos. A buktató éppen ebben a népszerűségben rejlik, mert bizony egy gyengébb koreográfiával lehet ezt mutatósan, ámde giccsbe hajlóan is előadni. Nos, akik voltak olyan szerencsések, hogy megnézhették a Yeonjeong együttes „Legyezőtáncát” ezen az estén, egészen biztos, hogy örök emlékükbe égett az előadás, mert áthatotta az igaz szívvel megtöltött profizmus és báj. Hihetetlenül ütős koreográfia, a tökéletességig kifinomult, elegáns, összecsiszolt mozdulatok és csodaszép, törékeny táncosnők az ő soha nem rezdülő távol-keleti mosolyukkal.

A közönség most már valóban együtt repült az előadókkal, az egyes mozdulatsorokat, mint a kimerevített képeslapokat, már a tánc kellős közepétől kitörő tapssal ünnepelte, s ráérzett az egyszerre történő levegővétel ízére.

Már-már úgy éreztük, hogy ezt a hangulatot és életérzést nem is lehet fokozni, amikor öt hétköznapi, falusi zenészruhát viselő alak egyetlen arcrezdülés nélkül helyet foglalt a színpadon, s gyengéden maga elé helyezte a hangszerét, a janggu-t, a homokóra alakú dobot. Azt tudtuk, hogy Ázsiában, a Távol-Keleten a dobzene különösen fontos szerepet tölt be, köszönhetően talán a harcokban és később a harcművészetekben tanúsított hergelő hatásának. Hogy ez a formáció mekkora energiákat képes pillanatok alatt benyelni, ugyanakkor kiszabadítani, s szerteszét küldeni a világban, arra talán kevesen számítottak. Lehet a bennünk doboló szívet kihangosítani? Lehet a bennünk lüktető vért kirobbanó áramlásra serkenteni? Lehet 500 lelket egy ütemre megérinteni? Igen, ezen az estén minden lehetséges volt. Köszönjük a láthatatlan meghívólevelet Csoszonba és ezt a fantasztikus utazást, Yeonjeong együttes!      

Choe Kyoo-sik nagykövet úr gratulál a Seoljanggu együttes vezetőjének

A beszámolót írta: Csajka Edit

Képek forrása: Koreai Kulturális Központ