A dél-koreai Hallyu egyik prominens műfaja, a televíziós sorozat változatlan népszerűségnek örvend világszerte. Ám míg a külföldi rajongók figyelmét elsősorban a romantikus, modernkori, történelmi, vagy éppen e három elem boszorkányos keverésével megalkotott történelmi „fantasy” köti le, a hazai közönség érdeklődése egyre inkább a munkanélküli, vagy nagy nehézségekkel küzdő hátrányos helyzetű fiatalok sorsát feldolgozó történetek felé fordul.
Tagadhatatlan, hogy a koreai dráma hosszú, kalandos és kacskaringós ösvényen jár. Nemzetközi karrierjét olyan – ma már ikonikus – alkotásoknak köszönheti, mint pl. a nálunk is vetített „Dae Jang Geum” c. (2003) történelmi dráma, avagy a romantikus sorozatok koronázatlan királya, a 2002-ben piacra dobott „Winter Sonata”, ahol nem is egy, hanem két kispárnát is telesírhattunk – köszönhetően többek között a feledhetetlenül szívdöglesztő Bae Yong-joon alakításának.
Winter Sonata
S ki tagadná, hogy most is szívesen elmerül a „Scarlet Heart Ryeo” hős, és igencsak jóképű hercegeinek romantikus, véres küzdelmeiben a 21. századból Koryo-ba csöppent leány kegyeiért, vagy hogy alig várja, hogy Lee Min-ho újra felbukkanjon a „Legend of the Blue Sea”-ben? Nyilván van, aki a keményebb, akció-drámákat kedveli, bizony ők is dúskálhatnak kedvükre, gondolok itt például a jellemzően koreai „bosszú” drámákra („Bad Guy”, Endless Love”, stb.), vagy olyan akció-thrillerekre, mint pl. a „Signal”, hogy a mai társadalom politikai problémáit is érintő sorozatokról ne is beszéljek („Glamorous Temptation” és társai).
A Főnök és a „zöldfülű” (Misaeng)
A koreai közönség figyelmét azonban manapság másfajta sorozatok kötik le, s ezek egyre gyakrabban ütik fel fejüket a TV képernyőkön. Ezek a sorozatok pedig a Koreát mind súlyosabban égető, és a hétköznapok embereit foglalkoztató témát dolgozzák fel, ami nem más, mint a fiatalok egyre kétségbeesettebb útkeresése egy gyilkosan kemény társadalomban.
Teszik ezt persze kellő mennyiségű, és igencsak eredeti koreai humorral megsózva, hogy mindenki számára fogyasztható legyen.
Humor ide, humor oda, a tényeket persze nem lehet figyelmen kívül hagyni. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Hivatal legutóbbi adatai elég lesújtóak, ugyanis a fiatalok foglalkoztatási aránya a múlt évben mindössze 26.9%-os volt. Így aztán cseppet sem csodálkozhatunk, ha a hazai közönséget nagyon is lekötik az olyan sorozatok, amelyeknek „mintaképévé” a 2014-es „Misaeng” (미생) vált. Be is zsebelt egy csomó díjat („2015 legjobb sorozata”, „Legjobb rendező”, „Legjobb színész”, „Legjobb új színész, stb.)
A film főhőse a tiszta arcú, becsületes Jang Geu-rae (Siwan elképesztően jó alakítása), akinek kicsi gyerekkora óta szenvedélye a baduk, és arról álmodik, hogy egyszer ő lesz a világ legnagyobb baduk-játékosa. Édesapja halála azonban mindent megváltoztat, és leszegényedett édesanyjával a háta mögött kint találja magát a kegyetlen való világban. Amikor egy távoli rokon segítségével végre sikerül egy jól menő, nemzetközi kereskedelmet bonyolító cégnél zöldfülű gyakornokként ideiglenesen elhelyezkednie, anyukája az édesapa egyetlen használható öltönyét adja rá.
Kemény világ köszönt rá és társaira, akiket olyan rendkívül tehetséges fiatal színészek alakítanak, mint a bohócos figurát hozó Byun Yo-han, a „jól fésült” és okos Jang Baek-et alakító Kang Ha-neul, valamint az eszes és becsületes kolléganő szerepébe bújt Kang So-ra. Hol a végletekig muris, hol pedig a szívszorítóan megalázó és kemény szituációk egész sora kíséri első lépéseiket egy első munkahelyen, miközben barátkoznának egymással, legtöbbször egymás konkurenciájává is kell, hogy váljanak. És ott van velük a főnök, akit legszívesebben „Kis Nagyembernek” neveznék. (Lee Sung-min meg is kapta alakításáért a „Legjobb színész díjat”). Kemény mester ő, akinek nemcsak az esze van a helyén, hanem a szíve is, és éppoly törékeny, esendő, mint bárki más – egyszerűen nagyon emberi. Ez a történet nem krimi, nem akciófilm, a románc éppen csak meglegyinti, mégis végig odaszögezi a nézőt a képernyő elé. Aki persze felteszi a kérdést: tényleg ilyen nehéz a srácoknak Koreában? Bizony, pontosan ilyen nehéz, és ezért vált a „Misaeng” immár kultikus alkotássá.
Park Han-na a kezdő tanárnő szerepében (Drinking Solo)
A tvN csatornán nemrégiben befejezett „Drinking Solo” (혼술남녀) hősnője egy fiatal tanárnő, Park Han-na (Park Ha-sun alakításában), aki egy köztisztviselőket képző magánintézmény újonc oktatójaként küzd, hogy elnyerje a hallgatók figyelmét. (A tanárokat ugyanis aszerint minősítik a magániskolákban, hogy óráin kong-e az előadóterem, avagy zsúfolásig megtelt!!).
Az iskola nagyképű és kiváló sztároktatója (Ha Suk-jin alakításában) kicsit sem könnyíti meg az életét, lekezelő, fagyos viselkedése még inkább zsugorítja a szerény körülmények közül származó, amúgy is folyamatosan kisebbségi érzéssel küszködő új kolléganő önbizalmát.
Az igazgató és a két másik kolléga esetlen, balul elsült jó szándéka sem bizonyul segítségnek.
Han-na egyik férfikollégája (Min Jin-woong) azzal próbálja feldobni tanári tevékenységét, hogy különböző TV sorozatok szereplőinek bőrébe bújik. Egyik nap a nagysikerű „Descendants of The Sun” c. sorozat főhősét utánozva Ray Ban napszemüvegben és katonai egyenruhában érkezik tanítani, másnap pedig a „Signal”-ból jól ismert ősöreg adóvevőbe beszél, miközben az órájára igyekszik. A csinos angoltanárnő pedig bájait bevetve igyekszik meghódítani a diákokat.
A „kötelező közös csapatépítő” ivászatok mindenre jók, csak a közösség összekovácsolására nem, így aztán mindenki egyénileg is igyekszik oldani a benne felgyülemlett feszültséget – leginkább magányos alkoholizálással. A sztártanár persze nem vegyül, ő magában öblögeti a torkát – drága helyeken, drága ínyencfalatok társaságában, miközben kizárva a külvilágot, iPadról hallgatja a klasszikus zenét, és megmosolyogtató komolysággal méregeti a véralkohol szintjét.
És feltárul a előttünk a köztisztviselői vizsgára készülő néhány diák élete is. A társadalom keresztmetszetéből előtűnik a szegény sorból való fiú, aki nyomorúságos kis szobában próbál nagyon keményen készülni, hisz benne van családja egyetlen reménye. Amikor barátnője azért hagyja el, mert annak mamája szerint „sose lesz belőle semmi”, a maga „kis férfiember módján” omlik össze, de szerencsére ott vannak vele a barátai (Key és Gong Myung, akik egyébként népszerű K-pop sztárok is, és saját nevükön szerepelnek - mekkora jó ötlet!!!). Amikor odaadja nekik ütött-kopott, ócska mobilját, hogy nehogy felhívja a lányt, és az alig pár wont tartalmazó rongyos kis pénztárcáját, hogy nehogy taxiba üljön és elmenjen utána – a cimboráival együtt szorul el a torkunk és sajog tehetetlenül a szívünk. Igen, a társadalmi különbségek léteznek, és ebben a pillanatban is valahol Dél-Koreában valakiknek nagyon fájnak.
A sorozatban megjelenő elsöprő humor és reményt keltő románc-fonalak sem tudják azonban a nézővel feledtetni: bizony sivár lett az életünk, mert azzá tettük. Mindjárt az első rész egyik jelenetében fontos dolog hangzik el, amint a két fiatal srác (itt Gong Myung még nem diák, hanem csak tengő-lengő fiatal) az éjszaka közepén egy magas toronyház tetején bámulja Szöul reménytelenül egyforma bérházainak fényeit.
Gong Myung: „Bárki is tervezte ezeket az épületeket, azt hiszem, azért tette, hogy kínozza az embereket. Csak egy keskeny fal választja el a Paradicsomot a nyomortól. Ez a város tele van boldogsággal és bánattal…Hehe, ezt nem én találtam ki, egy webtone-ból vettem.”
Key: „Jó neked. Van időd webtonokat olvasgatni…nem tanulsz, fogalmad sincs, mi az!”
Gong Myung: „Tudod, azt hiszem, nektek diákoknak tényleg pont olyan gáz az életetek, mint amiket a TV-ben látok…Figyelj, de azt gondolom, hogy azért vagyunk a világon, hogy jobbá tegyük…Nem?”
A cikket írta: Csajka Edit
Képek forrása: KoreaNet
