Erős, tiszta és az örökkévalóságot sugározza – a legtöbben így jellemzik a koreai kalligráfiát a látott művek alapján. S még valamit hozzátesznek: pontosan azt tükrözi, amit olyan sok ember gondosan takargat, vagyis az alkotó jellemét, pillanatnyi érzelmeit, hangulatának rezdüléseit. Négy legjobb barátja segítségével a kalligráfus tehát a művészi élménynyújtáson túl, önként és önzetlenül leplezi le saját legbelsőbb énjét, és adja át annak, aki megérti, hogy milyen rejtjeles üzenetet is küldenek a betűk és a karakterek.

Mi is a kalligráfia?

Maga a szó görög eredetű. A görög „kallosz” szépséget, míg a „grafosz” írást jelent, így a kalligráfia azt jelenti: szép írás, vagyis szép kézírás.

Az európai kalligráfia az ókori Hellaszból indult útjára, hogy aztán a Római birodalom írnokai és kalligráfusai megalkossák az egész nyugati világban elterjedt latin betűs írást. A Középkor szerzetesei szinte művészi szintre emeleték ezt, az Olvasó előtt bizonyára ismertek a korban született gyönyörű iniciálék, amelyeket a szorgos barátok a Szentírás másolásakor alkalmaztak.

Míg a nyugati kultúra bölcsője az ókori Görögország volt, a távol-keleti kultúra szülőanyja az ősi Kína. Igaz ez az írásra, vagyis az egyre inkább önálló életre kelt kalligráfiára is, hisz egy nyugati ember avatatlan szeme nem igazán fedez fel különbséget a kínai, a koreai és a japán írás között. Pedig már az elnevezések is különböznek, a kínai kalligráfia a hanzi, a japán a kandzsi nevű írást használja, míg Koreában két írásmód is létezik: a hanja (e:hándzsá) és a hangul (e.hángül), s ezek között bizony vannak lényeges különbségek.

Latin és kínai kalligrafikus írás

A távol-keleti és nyugati írás jegyei - így a kalligráfia is – azonban nemcsak a karakterek szembeszökő különbségében testesül meg.     

Ázsiában, ha valaki egy általa megírt kalligráfiai írást ajándékoz, azzal a legmélyebb tiszteletét és szívének legjobb érzéseit fejezi ki. Ez azért van, mert az ázsiai kultúrákban a kalligráfia nem csupán a szépírás technikai gyakorlása, hanem a tudat edzése és fegyelmezése is. Az ősi távol-keleti kalligráfia a vizuális művészet egy olyan ága, amelyben a nyugatival ellentétben ecsettel írnak a mai napig. Míg a nyugati írásművészek a betűket az esztétikai örömszerzés forrásának tartják – vagyis a szemet kívánják gyönyörködtetni (ezért nagy figyelmet fordítanak a betűk tökéletes szépségére), a Távol-Kelet országainak kalligráfusa a karakterek formálásában a saját érzelmeit jeleníti meg.

Mi teszi mássá a koreai kalligráfiát?

A Koreai-félszigetre úgy a 2., 3. évszázadban került be a kínai írás, ám a mai napig jelentős és sajátságos utat tett és tesz meg.

A koreai kifejezés „seoye” annyit tesz: a betűírás művészete. Köszönhetően a félszigeten használatos, különböző méretű, meglehetősen puha ecseteknek, a koreai kalligráfus óriási szabadságot élvez, hiszen az írás tempójának, ritmusának, valamint a megírt vonalak vastagságának változtatásával szinte mindenki egyéni stílusban kalligrafálhat. Ezt persze csak akkor engedheti meg magának, ha már túl van a több éven, sőt évtizeden át is tartó kemény „ujjgyakorlatokon”, hiszen az alapszabályokat áthágni nem szabad.

Az első, Nagy Sejong korában nyomtatott hangul- írásos könyv

A 15. századig kizárólag a hanját, vagyis a kínai karaktereken alapuló írást alkalmazták Koreában. Nagy Sejong (세종, e.szedzsong) király (1397-1450), Joseon 4. uralkodója azonban úgy vélte, hogy a hanja, mint idegen eredetű írás, nem alkalmas arra, hogy tökéletesen kifejezze a koreai nyelv sajátosságait és szépségét. Létrehozott tehát egy nyelvészekből és írástudó bölcsekből álló csapatatot, amelynek feladata egy olyan, kifejezetten koreai írásmód megalkotása volt, mely tudományos alapokon áll, ugyanakkor az egyszerű ember számára is könnyen elsajátítható. Így született meg tehát 1443-ban a hangul, melynek jelentése: „koreai betű”.  

A hangul fontos eleme, hogy különálló betűkből – azaz magán- és mássalhangzókból - megépített karakterekből áll, s ezek a betűk sehol máshol a világon nem találhatók, hiszen Koreában, a 15. századi Joseonban születtek meg. Ezzel Korea végképp letért a korábbi útról, hiszen immár saját ábécével és írással rendelkezett. Bár a koreai ábécé egyszerű és könnyen elsajátítható, mégsem vált elterjedtté a Joseonban, jelentősége csak a 20. században nőtt meg, amikor 1910-ben Japán annektálta, majd gyarmatává tette Koreát. Ahogy nőtt a koreaiak dühe és elszántsága a japán megszállókkal szemben, úgy vált egyre népszerűbbé a hangul, mint egyik fontos kifejezője a nemzeti ellenállásnak és öntudatnak.  

A kalligráfus négy barátja     

Van egy régi koreai mondás: 문방사우 (e. munpángszávu), amelynek jelentése: „a dolgozószoba négy kincse”, amelyek anno egyetlen művelt, tehetős család otthonából sem hiányozhattak. Ez a mondás egyben a kalligráfus négy legjobb barátjára, az ecsetre, a papírra, a tuskőre és a tusrúdra utal, s velük a kalligráfia lényegét ismerhetjük meg.

Első nekifutásra az ecset és a papír tökéletes evidenciának tűnik, ám a tusrúd és a tuskő nem kis misztériumot rejt a nyugati szemlélődő számára. Az Olvasó bizonyára látott már koreai kalligráfust, amint elmélyült arccal dörzsöl egy kis fekete rudacskát egy kis négyszögletű kővályú vízzel nedvesített aljához. Az odaadó kitartás eredménye a sűrűn cseppenő koromfekete tus…  

No, de miből készül a „kis fekete rúd”, azaz a tusrúd?     

Nos, a több évszázados eljárás erre alkalmas fenyőfa és különböző olajok (pl. szójaolaj, teamag olaj) lassú, oxigénmentes, legalább 10 napig tartó égetésével kezdődik, melynek eredménye a korom. Ezt azután különböző állati bőrökből, csontokból kinyert enyvvel gyúrják össze, erre kiképzett kis formákba alaposan begyömöszölik és minimum 2 hónapig (sőt akár 5 évig!) szép lassan kiszárítják, így kapják meg a tusrudat.  

A kinyert sűrű fekete tinta a tuskőben gyűlik össze. A valamire való tuskövek a legkeményebb kövekből vannak kifaragva. A jó tuskő a dörzsöléskor nem kopik, és nem szárad ki egyhamar. A gazdagabb családok, no és a királyi ház tagjai díszesen faragott, sőt porcelánból és bronzból készült tusköveket is használtak.  

Ha vagy olyan szerencsés, és beszabadulsz egy kis koreai kalligráfia boltba, sem a látványtól, sem a kínálattól nem tudsz elszakadni. A látványt pedig nem más uralja, mint az ázsiai kalligráfia íróeszköze, az ecset.

A koreai ecset feje állati, elsősorban fehér kecske szőréből készül, és nem kevesebb, mint 150-200 kézzel végzett mozdulat szükségeltetik hozzá! A legpuhább, leghajlékonyabb ecsetek a kecske hasaalján vagy „hónalján” található hosszú szőrszálakból készülnek. Ha keményebb, tömörebb ecsetre van szükség, ezt leggyakrabban lószőrrel egészítik ki, a nyél pedig régen bambuszból, ma már sokszor műanyagból készül.

A negyedik jó barát az enyhén sárgás árnyalatú, különleges koreai papír, a hanji. (a hófehér kalligráfia papír, az bizony nem hanji!) A hanjit az „1000 éves papír” megtisztelő címmel illetik, ami tartósságára, hosszú életére utal. A 4. században kifejlesztett metódussal készített papír hamarosan Ázsia legdrágább, legértékesebb papírja lett, s ennek bizonyítéka az a régi Silla területén található Bulguk kolostorban fellelt Dharani Sutra, amely 571-ben íródott.

A hanji alapanyaga a Koreai-félszigeten bőségesen fellelhető fehér eperfa belső kérge. Erről a fáról tudni kell, hogy kérge olyan erős, hogy a fa akár egy évig is a vízben állhat, mégsem indul korhadásnak.

A hanji előállítása hosszadalmas és fárasztó folyamat. A belső kérget legalább nyolcórás, szüntelen kevergetés mellett főzik, ezután szétválasztják a keményebb kérgeket az értékes rostoktól, amit aztán hatalmas furkósbotokkal tovább puhítanak. Újabb mosás, szárítás, mosás, szárítás következik. A hanjit nehéz eltépni, ami annak is köszönhető, hogy rostjai megcsavarodnak, keresztül-kasul futnak, s így a papír nemcsak tartós, de rendkívül jó nedvszívó képességgel is bír.

Művészet és filozófia

A kalligráfus ismeri jól négy barátját és mély tisztelettel érinti meg őket. A tusrúd állhatatos, hallgatag dörzsölése ráhangolja és lecsendesíti lelkét, és tudja jól, hogyha ecsetével meghúzza az első koromfekete vonást, tükörképet ír –hiszen az ecsetvonás csak egyszeri és soha többé nem megismételhető. Így válik tehát a kalligráfia sajátos, szubjektív művészetté, amelyet ezért is neveznek többek között a „szó hallgatag útjának”. Ezen az úton a koreai kalligráfia önmaga, különleges ösvényét járja. Lényegét megszívlelendő szavakkal fogalmazta meg a budapesti Koreai Kulturális Központ tanítója, Moon mester:

A cikket írta: Csajka Edit

Források: Koreanet, Koreajoong Daily, Wikipedia

Képek forrása: Koreanet, Wikipedia, Csajka Edit