2016. november 28. írta: Koreai Kulturális Központ

Merni újat mondani

Harc a konvenciókkal

Napjaink fő témája az iránykeresés. Fejlődő világunk olyan problémákkal állítja szembe társadalmunkat, melyek korábban nem léteztek, vagy akár nem jelentettek problémát. Például egy aprónak számító ország művészei képesek-e újat alkotni, mely mégis képet ad önnön valójukról, ami adott esetben nemzeti büszkeséggel és tradíciókkal terhes?

Létezik-e olyan történet, amelyet még nem írtak meg? Ennyi erővel azt is kérhetném, hogy gondoljon egy színre, amit még nem látott. Finomítsunk a kérdésen! Létezik-e olyan történet, amelyet még nem írhattak meg? A lehetőségek tárháza nyílik ki varázsütésre, mintha csak Ali baba barlangjának bejáratában állnánk. Persze, hogy léteznek ilyen történetek! Az apró családi legendáriumoktól (melyek olykor felülmúlhatnák Márquez 100 év magányát), a valóság szülte James Bond-ot megszégyenítő kalandregényeken át, a technika által hamarosan valóra váló „200 éves emberig”. Következő kérdés ismét nehezebb: Létezik-e olyan történet, ami örökké fennmarad? Erre nehéz nem szélsőségekkel válaszolni… Igazítsunk rajta ismét: Léteznie kell-e egy olyan történetnek, ami fenn marad örökké?

Szókratész rávezető filozófiája segítheti a hétköznapjainkat? Konfuciusz bölcseletei kihúznak minket a bajból, ha kirabolnak bennünket? Ha mindkét filozófus életműve éppen abban a pillanatban nálunk van, akkor olyan 1-2 kg ( talán 19 newton?) erőt kölcsönözhetünk tőlük a tolvaj megállítására.

Vagyis hogyan is várhatnánk el, hogy mini Michelangelók legyenek a modern szobrászat nagyjai, vagy apró asztalok mellett Yi Jaegwan (이재관) műveit másolgassák szorgalmasan eperfa papírra kortárs festőink? Pláne úgy, hogy rengeteg új anyag áll rendelkezésükre.

Az 1960-as évektől Koreában elfogadottá vált a nyugati behatás a művészetben, ámbár folyamatos távolságot tartva attól, sőt kifejezetten „koreai”-vá alakították. Ekkoriban főleg olyan művek kaptak nagyobb figyelmet, melyek a modern művészet eszközeit használták fel a kulturális hagyományok az akkori társadalomban. Majd 1970-es évek monochrome festészeti mozgalma a 단색화 (dansaekhwa) immár egy tudatos fejlesztése a tradicionális esztétikának. Így például Yun Hyong-keun hagyományos eperfa papíron dolgozott, melyen hagyta a festéket átszivárogni. Vagy Chung Sang-hwa, aki a vászonból kiemelkedő végtelenített mintát hozott létre, mintha csak egy darabka Joseon porcelán felszínét örökítette volna meg.

A 80-as, 90-es években, mikor a koreai művészekre elkezdett a nemzetközi közönség is felfigyelni, saját tradícióikat kezdték kritizálni. A képi világ, immár illúzióvá és megkérdőjelezendő fogalommá vált éppen úgy mint a társadalmi berendezkedés, mindezt a technika nyújtotta lehetőségekkel kifejezve. A 21. század első évtizede a kísérletezésé volt, immáron a művek kiléptek saját dimenzióikból és az alkotók képzeletének immár csak az anyagi korlátok szabhattak határt.

Így a 2008-as gazdasági válság hepehupái után is töretlen a nemzetközi színpadon a koreai művészek előre nyomulása. A 2015-ös Velencei Biennálén Im Heung-Soon „Factory complex” című dokumentumfilmje ezüst oroszlánt kapott, a Financial Times pedig „Korea driven” címmel jelentetett meg cikket. Ebben korea kortárs művészetét Ázsia egyik vezető kreatív erőművének nevezték, mely végre elismerésben részesül.

Így tehát a Joeson vázák felületét idéző festményektől eljutottunk Moon Beom tájkép illúzióin át olyan kortárs művészekig, mint Choi Jeong-hwa (최정화), aki gyermekien játékos színes installációival tölti meg a teret, vagy Suh Do Ho (서도호), aki viszont maga alkotja meg a teret átlátszó poliészterből.