Ismeretlen arcok – sokszor akkor érzünk magunkhoz közel egy távoli országot, ha látjuk a lakóit. Munkába siető emberek a szöuli reggeli csúcsban, árusok egy puszani piacon, iskolából hazafelé tartó diákok, idősek beszélgetnek a parkban, munkások dolgoznak egy építkezésen, valaki csak napfürdőzik egy padon. Megannyi élethelyzet, mind az utcai fotózás, a streetfotó tökéletes alanya lehetne, és Dél-Koreában járva mi is lekapnánk ezeket emlékül. Csakhogy már a képek elkészítésével is büntetést kockáztatnánk, ráadásul még a saját közösségi média felületünkön sem megoszthatók az ilyen fotók.
Nagy térben, főleg városban fotózva persze nem könnyű emberek nélkül fényképezni, annak pedig gyakorlati korlátja van, hogy mindenkitől hozzájárulást kérjünk, aki mondjuk egy szelfink hátterében felbukkan. Jó eséllyel ugyan senki sem foglalkozik azzal, hogy magánemberként mit fényképezünk Szöulban, de bármikor oda is sétálhat hozzánk valaki, hogy látszik-e a fotónkon, és kéri a kép azonnali törlését. Ha pedig ezt a fényképet nyilvánosan – akár a közösségi médiában – felhasználjuk az érintett hozzájárulása nélkül, bajba is kerülhetünk, mert a bíróságok a legtöbb esetben annak adnak igazat, akinek sérült a képmásához való joga.
A helyi közvélekedést példázza az Emily Párizsban című sorozat, amiben a főhős fényképeket készít a párizsiakról és feltölti azokat az Instagramra. A jelenet láttán azonban sok koreai néző felháborodott, mert szerintük ez olyan, mintha tudtuk nélkül, rejtett kamerával fotózta volna a lakosokat. (Dél-Koreában a rejtett kamerák használata komoly problémát jelent.) Ugyanakkor a dél-koreai híradások arról is beszámoltak már, hogy amikor koreai utazók járnak Európában, ők is gond nélkül készítenek emlékbe a helyiekről képeket, pedig odahaza elképzelni sem tudják, hogy ilyet tegyenek ismeretlenekkel.
A közel kétmillió köztéri biztonsági kamera országában – Szöul a világ második legjobban bekamerázott városa – érzékeny kérdés a képmáshoz való jog. Fő szabály szerint az illető beleegyezése nélkül senkiről sem készíthetünk semmilyen felvételt, még turistaként, privát felhasználásra sem. Ezt pedig olyan szigorúan veszik, hogy még a kép hátterében sem tűnhet fel senki, ha azon beazonosítható.
Mindez még az elismert steetfotóst, a K. Chae művésznév alatt dolgozó Cshe Gjongvant is kihívás elé állítja. Bár a világ több mint 80 országát végigfotózta már, Szöulban főleg a színekre fókuszál – ha már az arcokra nem lehet. „Not Seoul” című kiállításának plakátján is úgy szerepelnek a járókelők, hogy a hangsúly a színes esernyőkön van, maguk az emberek felismerhetetlenek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Bár ő nem hivatkozik a helyi szabályozásra, az biztosan nem könnyíti meg a munkáját, munkamódszerét pedig odahaza értelemszerűen ellehetetleníti. „Soha nem állítom be a képeimet. Nem kérem meg az embereket, hogy pózoljanak, és nem fizetek az embereknek a képekért. Igyekszem mindent megtenni, hogy ne zavarjam a jelenetet. A pillanat része akarok lenni, nem pedig akadálya” – mondta. Az emberek és a táj egyaránt fontosak a munkáiban, de Szöulban – érthető módon – nagyobb hangsúlyt kap a városi táj, pedig utcai fotósként szereti megörökíteni az emberek spontán pillanatait. Ha azonban ehhez előzetesen engedélyt kér, oda a kép spontaneitása, utólag elárulni pedig, hogy képet készített valakiről, máris jogi útra terelhető.
Kiállítási tapasztalataival a háta mögött ugyanakkor egy különleges helyi sajátosságra hívja fel a figyelmet: „Nem tudom, miért, de a koreaiak nem szeretik, ha idegenek jelennek meg a képkeretben. Jobban szeretik az emberi elemektől mentes, természetes tájakat.”
A streetfotó azonban csak a jéghegy csúcsa, a dél-koreai médiának is alkalmazkodnia kell ahhoz a helyzethez, hogy előzetes engedély nélkül nem használható fel senki képmása. Ebbe ráadásul egy nagyvárosban, akár itthon is bármikor belefuthatunk mi is. Pár éve Budapest egyik forgalmas terén épp forgatócsoport dolgozott, a riporter a mikrofonjával az utca emberét faggatta. Már messziről feltűntek, így mivel nem akartam kamera- és mikrofonvégre kerülni, inkább kikerültem őket. Amit nem tudhattam, hogy nemcsak megszólaltatták a járókelőket, de vágóképet is vettek a térről, így az esti híradóban viszontláttam magam a látványos kikerülő manőveremmel együtt. A bejátszásban az akkor épp halmozódó lottónyeremény kapcsán érdeklődtek, hogy ki mire költené – én viszont csak képernyőidőt nyertem, igaz, akaratomon kívül. (Bár tényleg egy teljesen ártatlan, színes kis hírről volt szó.) Amiről itthon nem kérdezik meg a járókelőt és senki sem foglalkozik vele, az Dél-Koreában elképzelhetetlen lenne, mert ott jó eséllyel csupán egy homályos pacaként kerülhettem volna adásba és képernyőre.
Ennek oka, hogy az országban elvileg nagyon komolyan és szigorúan veszik ezt a magánélethez való jogot (프라이버시권). A bírósági gyakorlat alapján még köztereken, nyilvános helyeken is, ha egy személy egyértelműen azonosítható és nem adta beleegyezését a felvétel elkészítéséhez, akkor hivatkozhat arra, hogy megsértették a magánéletét. Ez a felfogás jelentősen eltér számos más országétól, így a helyi média legtöbbször nem kockáztat, és egy ártatlan őszi utcai fényképen is minden egyes embernek elhomályosítják az arcát, a híradófelvételeken pedig – ha már több ember is feltűnik a képernyőn – gyakran inkább blurözéssel mindenkit kitakarnak. Még akár az ártatlan, időjárással kapcsolatos híreknél is. Az alábbiakban a KBS hírcsatorna „Szombatig eső – Mikor lesz ősz?” című bejátszásában a járókelők mindannyian jótékony blur filter mögé kerültek:
Ez a szigor olyan kreatív megoldásokhoz vezet, hogy például tüntetések esetén főleg nagy távolságból, a tömegről készítenek a fotókat, ahol az egyén már nem beazonosítható, vagy a tüntetőkkel vonulva, hátulról veszik őket. Valamivel lazábban kezeli a kérdést a média a turistalátványosságok, például a szöuli királyi paloták területén, ahol ugyanazon bejátszáson belül is van, akinek a háttérben kitakarják az arcát, és van, akinek nem, miközben a külföldi turistákat rendszerint teljesen kihagyják az egész cécóból.
Ez a gyakorlat azonban nem következetes, akár ugyanazon csatornánál is egymást követhetik az olyan bejátszások, ahol az egyikben mindenkinek ki van takarva az arca, az utána jövőben pedig senkié sincs. Például a már november elején, korán megérkezett télről minden csatorna készített anyagot. Ha megfigyeljük, az MBC és a JTBC híradásaiban közös, hogy amikor a tévébemondó mögött, még csak kivetített fénykép/állókép formájában jelennek meg a járókelők, az arcuk vagy gondosan ki van takarva, vagy épp kapucni miatt nem látszik – majd a rögtön induló videós beszámolóban már semmiféle takarást nem használnak. Aztán átkapcsolunk az SBS-re, ahol megint mindenki el van homályosítva a videóban, hogy aztán az SBS következő saját anyagában ismét látszik mindenki arca.
Érdekes, hogy ez a kettősség és következetlenség nemcsak a tévében, de az online hírportálok esetében is él, a kívülálló számára gyakran látszólag minden logika nélkül hol takarnak, hol nem.
A bizonytalanságot az okozza, hogy a koreai jogban nincs konkrét meghatározása a személyiségi jogoknak. Korábbi bírósági ítéletek azonban már körvonalazták azzal, hogy elismerték azt a jogi garanciát, amely megakadályozza, hogy valakit az engedélye nélkül lefényképezzenek, és ezt a képet aztán közzétegyék. Ha pedig valaki úgy érzi, megsértették a személyiségi jogait, a polgári törvénykönyv 750. és 751. cikke alapján kártérítésért perelhet. „Aki egy másik embert személyében, szabadságában vagy jó hírében megsértett, vagy másnak lelki fájdalmat okozott, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni”. Ezért az előforduló becsületsértési, illetve rágalmazási pereket elkerülendő inkább sokszor akkor is a takarás mellett döntenek a tévécsatornák és a hírportálok, ha egyébként nem sérült senki jó híre.
Az újságíró Cson Mingju szerint a személyiségi jogok védelme fontos, de egyúttal sajnálatos, hogy napjaink koreai átlagembere emiatt kitakarva marad meg a történelmi feljegyzésekben. „Hogyan fognak emlékezni ránk a jövő nemzedékei, ha a mai fényképeken csak elhomályosítva jelennek meg az arcok?”
A cikket írta: Kocsis G. János
Fotó: Unsplash
Források: The Korea Times (koreatimes.co.kr, koreatimes.co.kr), The JoongAng
