Mindig kétkedéssel vegyített csodálkozással olvasom a színház-, a film-, az opera-, a képzőművészet vagy a tánc profi kritikusainak bátor és magabiztos kinyilatkoztatásait, amikor lehúznak, vagy éppen megkoronáznak egy-egy alkotást.  Jó, persze tudom, a táncosnak nem szabad elbotlani, az operaénekesnek meg disztonálni, de azt gondolom, a művészet a legszabadabb, leginkább szubjektív jelenség. Én mindössze egy átlagos néző vagyok, aki csak simán engedi, hogy egy mű érzelmeket ébresszen benne, és erről nehéz írni. Ezen az előadáson szeretetem a Koreai Nemzeti Táncszínház produkciója iránt pillanatról pillanatra nőtt, és ennek személyes okai is vannak: szeretem a hanji papír fehérségét, a koromfekete tus illatát, a kecskeszőr ecsetet és azokat az örökké változó meséket, melyek velük a világra születnek.   

Számomra a háttéren és a színpadon egybefolyóan megjelenített, minimál díszlet négy, vakítóan fehér papírtekercset idézett meg, s amikor a prológusban feltűntek rajtuk a fehér-fekete ruhás férfiak, hajlékony, de határozott táncmozdulataikkal, még a lélegzetem is elállt. Igen, ez itt most maga a megelevenedett kalligráfia és festészet, a papír, a tus és az ecset első, ígéretes találkozása: most már barátjukká tettek, jöhetnek a csodák.

Velem együtt bizonyára sokan voltak a nézőtéren, akik már elég hagyományos koreai táncelőadást láttak, de abban biztos vagyok, hogy itt most egészen más élményt kaptak ők is, akik még soha nem próbáltak kecskeszőr ecsettel betűt vetni, és azok is, akik már igen. A hat képből álló produkció a világ egyetlen, lényegi körforgását szimbolizáló négy évszakot „a négy nemes növény” segítségével tárja elénk a koreai tánc kiművelt, rafinált és nagyon elegáns eszközeivel. Ez szinte minden hagyományos koreai kalligráfiai alkotásnak és festészetnek is az alaptémája, de legalábbis filozófiája. A Koreai Nemzeti Táncszínház produkciója teszi ezt úgy, hogy a bőrünkön érezzük az illatokat, a zsenge lány ártatlan kacérságát, a ki nem mondott szerelem izzását, a férfi minden küzdelmes és győzedelmes pillanatát, a női magány fájdalmát és bölcsességét, végül pedig a mélységesen keleti hitvallást és bölcsességet, hogy a világ örök elmúlásban és megújulásban van, és ez így is van jól.

A koncepció nagyon szimpla és nagyon távol-keleti: a „tavasz-nyár-ősz-tél…és megint tavasz”, ahogy azt a Négy nemes úr (= virág, illetve növény) testesíti meg.

A prológusban a fehér-fekete ruhás férfiak tánca tudatja velem, hogy most festeni/írni fogunk, nem is akármit - lenyűgöző a koreográfiának az a fogása, ahogy a táncosok nagyon lassan végighordozzák tekintetüket a közönségen, szinte kinek-kinek a szemébe nézve. Ez bizony a korábbi hagyományos koreai tánckoreográfiáknak nem igazán része.

Koreában a tavasz első hírnökei a szilvafa virágai. A színpadon a szemünk láttára pattannak ki sorban a bimbók a légies női táncosok által, valami hihetetlen összhangban a pansoriból a lányok fokozatosan kibontakozó, egymásba fonódó, már-már éteri énekkórusával. Minden a világra való rácsodálkozásról és az új megismerése után ácsingózó kíváncsiságról szól.

És eljön az orchidea, vagyis a kibomlott szerelem és a vágy beteljesülésének ideje – ez már a nyár, a delelőn lévő Nap órája. A sűrű, sötétzöld erdő mélyén kinyíló virág beleszerelmesedik szépséges környezetébe, aki kacéran kényezteti, de neki más pár rendeltetett, így a vándor továbbindul kijelölt útján. Rendben, utazzunk tovább, hagyom.  

Az ősz a fagyokat is viszonylag jól elviselő sárga krizantém meséje, és ennél jóval több is. Ez a virág még nyílik, de a régi szép napokon túl van, és már csak fájdalmasan kedves emlékeibe igyekszik megkapaszkodni. Egy koreai barátnőm mondása jutott hirtelen eszembe: „a régi Koreában a nő 50-en túl már nem nő, hanem egyszerűen csak ember." A táncosok krizantém-képeket megidéző szomorú és mégis belső erőt sugárzó mozdulatait nézve elgondoltam: vajon ilyesmit jelenthetett ez?

És a bambusszal ellentmondást nem tűrően megérkezik a szilaj, vad tél, amit a férfitáncosok elképesztő, akrobatikus képességeket követelő rúdugrásokkal és csontig hatolóan csattanó ütésekkel tesznek egyértelművé. A szürke, a fehér és a fekete uralta, éles határokkal szegett képek és a kegyetlenül pattogó hangok megborzongatnak, és fázósan összeguborodsz a székeden.      

A leegyszerűsített, minimalista háttér és a lényeges kifejezésére elkötelezett - szerintem döbbenetes szépségű - koreográfia semmilyen „belemagyarázást” nem tűr, mert nyelvezete, s kommunikációja világos, nemesi és mérhetetlenül elegáns. Semmi tolakodó nincs benne, mégis felbolygatja a lelkemet. Ugyanakkor azt is tudja, hogy hogyan nyugtasson meg és adjon derűs, mélyről feltörő hitet. A kísérőzene végig úgy forr össze az álomszerűen változó és eltáncolt képekkel, ahogy csonthoz hozzánő a hús.

© Hrotkó Bálint / BTF  

Szubjektív vallomás:

Amikor beléptem a MÜPA csodásan kivilágított épületébe, odakint szépek voltak az alkonyi fények, Duna-illat áradt mindenfelé, bátortalanul, de zöldelltek a fák: tavasz volt. Aztán egy varázslatosan nagy utazást tettem, találkoztam a tus érintésével, a nyár forróságával, éreztem a szerelmet, az ősz megborzongató magányát és a tél mindent befedő, hófehér jótékonyságát. Mikor kijöttem, mintha egy elvarázsolt kastélyban vagy templomban lettem volna korábban. Hálát éreztem az élményért és beleszippantottam a Duna-szagba. Odakint békés tavaszi este volt… megint tavasz.   

A cikket írta: Csajka Edit

Képek forrása: Hong Kong Arts Festival Plus 2018, Yonhap, Koreai Kulturális Központ, Hrotkó Bálint / BTF