Udzsin (So Ji-sub) kisfiával, Dzsihóval (Kim Ji-hwan) gyászolja feleségét, Szuát (Son Ye-jin), aki halála előtt megígérte, hogy egy évvel később visszatér az esős évszak alatt. Csodával határos módon, az esős évszak beköszöntével apa és fia újra találkozik Szuával, aki azonban egyáltalán nem emlékszik hőn szeretett férjére és gyermekére.

A Veled vagyok a japán Icsikava Takudzsi azonos című regénye alapján készült szívszorító, de gyönyörű mese a gyászról és az anyai szeretetről (a könyvből 2004-ben készült egy japán filmadaptáció is). A történet kiindulási pontja borzasztóan szomorú: adott egy csonka család, egy fiatal, gyenge egészségű, gyászoló apával és egy élettel teli kisfiúval, aki biztosra veszi azt, hogy elhunyt édesanyja visszatér az égből, hogy újra együtt lehessenek – legalább is a következő esős évszak végéig. Nézőként tudjuk, hogy ha Szua visszatérésével a csoda be is teljesül, a család csak egy pillanatnyi boldogságot élhet át, mielőtt újra el kell siratni a feleséget, az anyát, vagyis hőseink szívének ismét meg kell szakadnia. Ezt még az ellenségének sem kívánja az ember, nemhogy egy jóravaló fiatalembernek és egy cuki kisfiúnak.

Természetesen, mivel a Veled vagyok egy igazi távol keleti produkció (mondhatni, a japán és a koreai világfájdalom elegye), a történet nem áll meg annyinál, hogy csak egyszer forgassa meg a tőrt a néző szívében. Szua visszatér, de nem emlékszik sem a fiára, sem a férjére. Dzsiho és Udzsin ezért felelevenítik a közös életet és az emlékeket, így Szuával együtt megismerhetjük a kis család múltját és jelenét.

A két idősík külön-külön történetként/filmként is megállná a helyét, viszont okosan összefésülve egy olyan harmadik történetet adnak, ki, ami duplán is segíti a közönség azonosulását a főhősökkel. A jelen és a múlt egymás mellé helyezésével meghatványozódik az az izgalom, amit nézőként érezhetünk Szua, Udzsin és természetesen Dzsiho boldogságának beteljesüléséért. Párhuzamosan drukkolunk a múlt és a jelen szerelmespárjának, hogy mielőbb egymásra találjanak, hiszen a sors igencsak rövidre szabta a közösen eltölthető idejüket.

A szereplőkkel való együttérzést alaposan megkönnyíti a nagyszerűen összeállított színészi gárda. A merész színészválasztás helyett a készítők az egyes figurák élő archetípusait válogatták össze. A Szua és Udzsin figuráját alakító Son Ye-jin és So Ji-sub között működik a kémia, amit Dzsiho szerepében a kis Kim Ji-hwan játéka koronáz meg. Igazából elég csak ránézni ezekre a színészekre, hogy felismerjük az arcuk mögötti életet, történetet és jellemet. Az archetípusok közül a leginkább nyilvánvaló példa a bolondos nagybácsi, Honggu karaktere. A nagybácsit alakító Ko Chang-seok egy igazi, megelevenedett rajzfilmfigura a maga kedves bárgyúságával, vicces ötleteivel és eltúlzott gesztusaival. Ha egy vicces (és egyúttal ciki) nagybácsira gondolunk, tipikusan a Ko féle emberek jutnak az eszünkbe. És ugyanez a helyzet a szép anyukával, a kedves apukával és a cuki kisfiúval is, akik pontosan olyanok, amilyennek egy mesében elképzelnénk őket. Ez a klisé kifejezetten jól áll a Veled vagyoknak, hiszen a történet amúgy is egy igazi tündérmese.

A történet mesebeliségét a nyitójelenet, valamint a képi világ is erősíti. Az anya mesekönyvben írta meg fogadalmát, miszerint visszatér fiához. Ez a cuki kis pingvines történet elevenedik meg a nyitó képsorokban rajzfilmként. A történet „valóságban” játszódó része pedig megidézi ezt a mesekönyvet, mind színvilágban, mind a véletlenszerűen felbukkanó pingvines motívumokban.

A Veled vagyok a cukiság és a szomorúság csúcsra járatása. A történet idősíkokkal való játszadozása miatt minden érzelemből duplán kapunk, vagyis kétszerannyi könnyet morzsolhatunk el örömünkben és bánatunkban is. A film végi nagyszerű csavar – amit kár lenne előre elsütni – pedig harmadszorra is megforgatja azt a bizonyos tőrt a szívünkben.

A cikket írta: Szilágyi Miklós

Képek forrása: scmp.com, asianwiki.com, screenanarchy.com