Kettős szerepre készülve indultam május 4-én délután a Várkert Bazár felé. Egyrészt izgatottan vártam a találkozást Ahn Sungsoo koreográfussal, akinek művészi világáról előzetesen már sokat olvashattam, készülve arra, hogy tolmácsolom majd a színpadon a produkciót követő beszélgetés során. Másrészt igyekeztem fejben tartani, hogy az estéről később írnom kell majd egy beszámolót, hogy azok is részesülhessenek az élményből, akik talán személyesen nem vehettek részt rajta.
„Talán jó ötlet lenne rátérni arra, hogy Ahn úr a Kavalkádra rekviemként tekint. Hiszen a koreai rég- és közelmúlt tragikus eseményei inspirálták a darab megalkotására...” – hangzott el a kulisszák mögötti megbeszélésen javaslatként. „Az én részem a koreográfia megalkotásával véget ért. Szívesen válaszolok majd, ha a közönségből kapok egy erre vonatkozó kérdést, de szeretném meghagyni a nézők szabadságát, hogy egyszerűen csak befogadják a darabot. Ha lehet, kerüljünk minden olyan célzást, ami meg akarja magyarázni, hogy miről szól a Kavalkád.” – felelt a kifinomult úriemberekre jellemző nyugodt, udvarias, mégis határozottságot sugárzó módon a Művész.
Az előadás kezdetekor helyemet elfoglalva Ahn úr szavait követve elengedtem minden görcsös ragaszkodásomat ahhoz, hogy „megértsem a rejtett utalásokat” vagy megtaláljam az általános iskolából berögzült „Mire gondolt a költő...?” kérdésre a választ. Rádöbbentem, hogy egy vagyok. Egy darab ember a több száz közül. Mindegy, hogy honnan jövök, ismerem-e a koreai kultúrát, tudom-e, hogy épp egy Csoszon-korabeli udvari viseletben látom az első táncost a színpadra lépni. Hátradőltem a széken és egyszerűen csak hagytam magam „jelen lenni”.
Kíváncsi vagyok, a többi nézőre hogyan hatott az, ahogy a táncos szótlanul, zenei kíséret nélkül jött egyre közelebb hozzánk. Semmi más nesz nem hallatszott azon kívül, ahogy a ruhájának szegélye a padlóhoz ért. Lélekre ható tekintete, mozdulatainak fenségessége egyszerre kötötte le a figyelmem és engedte szabadjára a képzeletem. Térben és időben egyaránt utazásra invitált.
Kínos csend – szoktuk használni a kifejezést olyan helyzetekben, amikor kevésbé ismert emberek társaságában hirtelen kifogyunk a szavakból, vagy olyan témát érintünk, amivel hirtelen nem tudunk mit kezdeni. Mintha ránkszakadna a szavakon túli kommunikáció máskor tudattalan működésének súlya, ahogy értelmet nyer a kettőnk közötti távolság, a testtartásunk, a tekintetünk, a mimikánk, a testünk egyéb hangjainak üzenete. Érdekes, hogy amikor egyedül vagyunk, vagy számunkra közeli emberek, családtagok, barátok vagy kedvesünk társaságában, szinte sosem zavar a csend. Ilyenkor az egyedüllét elmélyültségében vagy az intimitás mély megélésének pillanataiban természetesnek vesszük használni első anyanyelvünket: a testünket.
A Kavalkád tíz jelenetét a csend indította útjára és zárta le. Úgy éreztem, ezzel időt és teret kaptam a megérkezésre, az önreflexió lehetőségére, és olyan érzelmekkel való találkozásra, amit egyébként hajlamos lennék elkergetni magamtól: fájdalom, nyugtalanság, frusztráció, szomorúság, düh, gyász. Ha merjük közel engedni magunkhoz ezeket az érzelmeket, megtapasztaljuk, hogy valójában a megküzdést, a gyógyulást és a változást szolgálják. Ahn Sungsoo koreográfiái mindezen úgy vezettek végig, hogy egy pillanatra sem éreztem azt, hogy rámerőltetnek egy történetet vagy „élményt”. Talán ez a legértékesebb művészi kincsek egyik legfőbb jellemzője. S ezzel az észrevétellel nem voltam egyedül.
A jól megérdemelt vastapsot követően a közönségnek lehetősége volt beszélgetnie a koreográfussal és ezzel a páratlan lehetőséggel számomra is meglepően sokan éltek. A magyarokról szokás mondani, hogy nehezen aktivizálhatóak hasonló helyzetekben. Nos, ezt a sztereotípiát sikerült teljes mértékben megdöntenie a lelkes kérdezőknek.
Hogyan választja ki a táncosait? Volt-e valami különös üzenete a meztelenség használatával? Tapasztalt-e különbséget a különböző országokba utazva a darab fogadtatásában? Mi alapján választ zenét a táncokhoz? Milyen forrásokból merít mozdulatszótárához? Mit gondol a zene és tánc kapcsolatáról? Miért emelte be a sírást mint elemet a darabba?
Ahn úr kedvesen és időnként meglepő indokokkal adott válaszolt a kérdésekre, s az est végére különösen bensőséges hangulat teremtődött közönség és művészek, házigazdák és vendégek, szervezők és látogatók, magyar, koreai és ki tudja még hány másik kultúrából érkező „idegen” között.
Minden résztvevő nevében köszönöm Ahn Sungsoonak, a Koreai Nemzeti Kortárs Táncegyesület ideutazó tagjainak, a Koreai Kulturális Központ munkatársainak és mindenkinek, aki valamilyen módon hozzájárult az előadás létrejöttéhez, valamint a lehetőséget arra, hogy részesei lehettünk ennek a különleges estének.
A beszámolót írta: Kovács Janka Tímea
Képek forrása: Koreai Kulturális Központ
