Ha Koreára gondolunk, akkor hajlamosak vagyunk a felszínt meg sem piszkálva leragadni a csillogó ultramodern nagyvárosok, a kpop, a számtalan sorozat és a hihetetlenül szép/helyes idolok alkotta mesevilágban. Persze néha muszáj kicsit kitekinteni a nagyon-nagyon rózsaszín szemüveg felett, de valljuk be, ez a legritkább, amit megteszünk egy-egy epizód vagy mv végtelenített változatán olvadozás közben.
Pedig a valódi, történelemmel, az egyéni sorsokkal átitatott, ezernyi érzéstől lüktető, tüzes, ugyanakkor már-már misztikusan rejtélyes Korea ott él ezalatt a vékony, felszínes, képzelt burok alatt. Az Imaging Korea pedig pontosan ezt a burkot robbantja szét és mutatja meg a táj, a mindennapok embereinek és a kettő szerves összefonódásából létrejövő ország ezernyi színét, a csillogó felszín alatt megbúvó sorsokat, fájdalmat, örömöt, az ide vezető út minden nehézségét a maga keresetlen őszinteségével. A művészek a mesteri fotókon olyan pillanatokat örökítettek meg, melyeket egy magunkfajta turistának – több okból kifolyólag – esélye sincs meglátni. Azonban itt, ezeken a képeken megelevenedik a koreai lét esszenciája: a mindent átitató történelem, tradíciók, a múlt büszkeségei, fájdalma, az elképzelhetetlen szívósság, a túlélés, az élni akarás a legreménytelenebb helyzetben is, a béke, az érintetlen tájak megkapó szépségének finom összhangja.
Már többször látogattam el a kiállításra, és mindig sikerült valami újat felfedeznem a képeken, azonban csak július 30-án sikerült részt vennem a tárlatvezetésen. Ez alkalommal rendhagyó módon Csong An Szunim, az Eredeti Fény templomának zen tanítója "Koreai kortárs fotó egy buddhista szerzetes szemével" címmel tartotta vezetést, nem mindennapi élményt nyújtva a hallgatóságának.
A nagyjából 20-30 fős csoport összetétele a már-már megszokott, döntően hölgyek, és néhány úriember felállást hozta, melyet Szunim is megemlített, kedvesen megemlékezve a párjukat hősiesen kísérő urakról. A kedélyes indulást követően mindenki kíváncsian várta a tárlatvezetés kezdetét, hiszen nem túl gyakran nyílik lehetőség egy buddhista szerzetes szemszögén keresztül (újra)felfedezni egy kiállítást. Nem szakmabeli lévén, nagy örömömre viszonylag hamar kiderült, hogy ma nem a képek megkomponálásának szakmai hátterének feszegetése lesz a cél. Természetesen érdekes téma (lenne) ez is, de bevallom, sokkal jobban érdekelt Szunim véleménye, mint a képek vitathatatlan profizmusának fejtegetése. Azt kell mondjam, a tárlatvezetés felülmúlta minden elképzelésemet. Az első üdvözlő mondatok elhangzásától kezdődően teljes mértékben elfeledkeztem az idő múlásáról, de még arról is, hogy egy múzeumban vagyok. Az oldott hangulat, a személyes élményeken alapuló beszámolók révén, valamint rövid, de tartalmas háttérinformációknak és a közönség bevonásának köszönhetően inkább hasonlított egy lebilincselően érdekes kötetlen baráti beszélgetésre, mintsem a megszokott száraz, puszta információközlésre szorítkozó múzeumi tárlatvezetésekre. Már az első teremben, a koreai én- és közösségtudat boncolgatása közben számos eddig homályos pont vált világossá, a képek pedig a mögöttes tartalmukkal még lenyűgözőbbnek tűntek. Pedig azt hittem, nagyobb hatást már nem tudnak gyakorolni, már nincsen titkuk előttem. Tévedtem. Egy-egy rejtett, azelőtt jelentéktelennek tűnő részlet hirtelen egészen új értelmet adtak a fotóknak. Az egyik ilyen, talán a legszolidabbnak ható fekete-fehér kép, melyen egy szerzetes (már ezt is tudom) javítja a tetőt. Ugyanis eddig elkerülte a figyelmemet, hogy a tető íve a háttérben fekvő hegyoldalak körvonalait mintázza. Ez a fajta harmóniára törekvés, a természet ilyen mértékű tisztelete teljesen letaglózott, egészen új megvilágításba helyezte a képet és annak mondanivalóját. Ehhez hasonlóan szinte minden teremben akadt olyan részlet, amin elsiklott a tekintetem, vagy épp az ismeretek hiányában nem tudtam értelmezni; azonban vezetőnk történeteit, magyarázatait hallgatva szépen a helyére került minden. Ezeknek az „apróságoknak” köszönhetően Csong An Szunim tárlatvezetése során az egész kiállítás egy óriási érzelmi hullámvasúttá vált, ahol a képeken keresztül megjártuk a mélységeket és a békés tetőpontot is sikerült meglátnunk.
Az emberi sorsok szemléletes, nyers ábrázolásától indulva a sámánizmus utolsó pillanatainak bemutatásával és a múlt megidézésével elgondolkodtatott, igyekezett felkészíteni érzékeinket, érzéseinket a DMZ hátborzongatóan gyönyörű képei mögött megbújó fájdalomra, már-már groteszk szépségükre. Ezek a fotók egytől egyig gondolkodásra kényszerítettek; saját szerencsénk, sorunk önkéntelen összevetésére a nálunk ezerszer keményebben küzdő ismeretlenekével a képekről. Ebből a mélyből a buddhista szerzetesek mindennapjait megörökítő bensőséges hangvételű képek húztak ki. Elég végignézni a fotók során, és már múlik is az előzőek okozta szorító érzés a torokból. A meleg színek, a szinte kézzelfogható békesség, valamint a fotók lényegét elmesélő magyarázatok rövid idő leforgása alatt segítenek túltenni magunkat a korábban látottakon, majd pedig az utolsó képek békés csendje, részlet- és színgazdagsága mindenkit meggyőz arról, hogy a sok probléma és bánat ellenére, mégis csak szép a világ, főleg, ha mi is annak akarjuk látni.
Még augusztus 28-ig megtekinthető a kiállítás a Hopp Ferenc Múzeumban. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen 7 nagy fotográfus olyan munkáit tekinthetik meg az érdeklődők, melyek sallangok nélkül, őszintén mutatják be hazájuk, a valódi Korea ezer arcának minden kis ráncát, melyet a történelem vésett rá.
A cikket írta: Szabó Dóra
Képek forrása: Park Jongwoo, Lee Gapchul
