„A fényképnek igazat kell mesélnie”
2016. május 09. írta: Koreai Kulturális Központ

„A fényképnek igazat kell mesélnie”

Szabálytalan portré egy fotóművészről – Cho Daeyeon

Minden országról, miden népről él bennünk valamilyen kép, ráadásul a vizuális híreket a legmodernebb technikákkal ömlesztik ránk a világ legtávolabbi pontjáról is. A média minden lehető eszközét beveti, hogy alakítsa, formálja tudati és képi világunkat. De vajon a valóságot látjuk általa? Gyaníthatóan nem, hiszen a tömegmédia soha nem lesz alkalmas arra, hogy olyan képet közvetítsen, ami a dolgok belső, emberi érzelemmel és lélekkel megtöltött lényegét jelenti. Erre csak egy olyan „közvetítő” lehet alkalmas, mint a hazáját szerető, féltő, vagy épp érte haragvó Ember, aki sajátos ösztönnel érez rá arra az egy igaz pillanatra, amit meg kell örökítenie. Ő: a fotográfus.

cho.jpg

NÉVJEGY

Cho Daeyeon fotóművész 1962-ben született. A koreai Chungan, majd az amerikai Ohio egyetemen végezte tanulmányait fotográfia és multimédia szakon. Jelenleg Gwangjuban, Korea hagyományokat őrző, lassúbb életvitelű déli részén él és dolgozik. Közvetlen, nyugodt mozdulatú, mosolygós.

Művész úr, kérem, idézze fel eddigi pályája legmeghatározóbb állomásait!

Természetesen az egyetemi évek nagyon fontosak voltak. Aztán sokat tanultam és sok mindent megtapasztaltam egy napilapnál fotóriporterként eltöltött időszakom alatt. Majd jött az első szöuli kiállításom, az „első nagy élmény” 1998-ban, ahol képeimmel „Korea természetfotói” c. tárlaton mutatkoztam be. Nem sokkal később a nemzetközi porondra is kiléphettem, amikor is Berlinben volt egy „Szöul” című kiállítás, s fotóim jelentős sikert arattak. Aztán egyszer csak eljött a nap, amikor valahogy a csendesebb, lassabb élet és a vidéki környék kezdett vonzani, ezért Korea provinciális, déli részére költöztem.  Már itt születtek a Seomjin-gang és Sae-mangeum sorozataim, amelyekben egy különös, elszigetelt világ sajátos kultúráját és az itt élők igaz, tiszta történetét meséltem el, s ezen iparkodom a mai napig.

Az Ohio egyetem hallgatója is volt. Mik a tapasztalatai az amerikai fotózási módszerekről, a fotóművészet ottani megközelítésről?  Mennyire tér el a koreaitól?  

Szembeszökően nagy a különbség. Talán hihetetlen, de igaz, hogy az amerikai fotóművészet alapja a rendszerben és a kategóriákban való gondolkodás, s ez számunkra túlságosan is szisztematikus, mondhatni merev. Koreában a szellemi és gondolati útmutatáson túl a fantázia és ösztönösség szabadjára engedése jellemző. Sőt, kötelező! És tudja mit? A fotózás európai és a koreai felfogása sokkal közelebb áll egymáshoz, mint azt valaha is hittük volna.  Amerikában viszont a fényképezés technikájának oktatása nagyon magas színvonalú, úgyhogy ennek valóban nagy hasznát látom.   

2_700.jpg

Művész úr, Ön Budapestre egy buddhista kolostorbeli lélegzetelállító hangulatot hozott el nekünk.  Ez hogy született? S vajon mi ihlette gyűjteménye címét: „Kolostorok, lélegzet”?

Azt mondja „lélegzetelállító”? Valóban, a buddhista meditáció központi eleme a lélegzetre való figyelés, mert áramlása nem mást jelent, mint a legbelsőbb én, a lélek áramlását, amit néha kicsit éppen lelassítani kell, s máskor viszont valóban visszatartani, vagy, ahogy Ön mondta „elállítani”. Lélegzés nélkül nincs élet, s élet nélkül nincs lélegzet. Lélegzetvétel nélkül nincs semmi a világon, s körforgása ugyanúgy nem szűnhet meg, mint maga az élet örök áramlása.

Tudja, erre a képeimen is látható szerzetesek tanítottak meg, akik mind a barátaim (Cho Daeyeon mosolya ennél a mondatnál még lágyabbá válik).

Igen, pont ez az, amit érezni lehet a fotóit nézve. Hogy bensőséges viszonyban vannak, olyan, mintha Ön is ott állna a képen, csak éppen láthatatlan. A jelenléte mégis tisztán tapintható…

3_700_copy.jpg

Gyakran meglátogatom őket a kolostoraikban. Olyankor velük étkezem, alszom, kelek és imádkozom, velük élek, mintha közülük való lennék. Vagyis, velük együtt lélegzem.  Nézze, ez itt az egyik kedvenc képem. Ő itt egy szerzetesnő, fiatal, mindössze harminckét éves és nagyon okos, sokat tud a világról, a Harvardon végzett, de nemcsak ezért. A kép tavaly ősszel készült, jók voltak a fényviszonyok, szépek a színek. Ő várja az anyját, vagyis a nevelőanyját, magányos…  

Meséljen még valamelyik kedvenc képéről, kérem!

4_700_1.jpg

Például ez itt. Nézze, ez a szerzetes doboláshoz készül éppen! Örülök, hogy sikerült megfognom ezt a pillanatot, amit úgy neveznék: ERŐ. Koncentrált és nagyon erős, és nem okvetlenül fizikailag, hanem a lelkében.

_cho_daeyeon_baekryunsa_temple_2015.jpg

Aztán itt van ez a másik, a kéz a piros virággal. Öreg, piszkos, agyondolgozott kéz, ahogy gyengéden tartja a törékeny kis növénykét.  Ez a kéz maga a megtestesült SZERETET.    

Magának melyik kép tetszik legjobban?

Nem hízelgésképpen mondom, de mindegyik fotóját imádom. Ha mégis arra kér, hogy válasszak, akkor talán a szerzetes, azzal a hatalmas dobbal.

_cho_daeyeon_songgwangsa.jpg

Merthogy?

Mert olyan, mintha ebben a percben átfogná az egész világot, s ezt tisztelettel teszi.

(Cho Daeyeon mosolyogva bólint, és én  borzasztóan büszke vagyok, hogy ott állhatok ez előtt a kép előtt magával az alkotóval)

Van még olyan téma, amit szívesen fotóz?

Természetesen. De mindig a hétköznapi emberek átlagos életéről kell szólni. Nem szívesen fényképezek pusztán tájképeket vagy épületeket, a legnagyobb örömöt az okozza, ha sikerül azt az egy bizonyos és soha nem megismételhető pillanatot megfognom az emberi életből, ami a legfontosabb, ami a legtöbbet mondja el, és ami tovább gondolható, ha úgy tetszik: tovább mesélhető.  

Az „Imaging Korea” még hat országba vándorol tovább. Önök is utaznak a képekkel?

Nem, csak Budapestre jöttünk el, vagyis az első állomásra, és nagyon örülök, hogy ez így történt. Pár nap múlva hazautazom a kollégáimmal együtt. Tudja, a Gwangju Egyetemen professzoraként is dolgozom a fotográfia tanszéken, úgyhogy vár a munka, a tanítás. Még nagyon sok mondanivalóm van a diákjaim és a fotóim nézői számára.

Ezek közül mit tart a legfontosabbnak, ha lehet ilyet kérdeznem?

Egy szóban úgy tudnám megfogalmazni: az Igazságot. Ahogy az előbb is mondtam, meg kell találnom, türelemmel ki kell várnom azt a bizonyos másodpercet, amiben minden benne van, és pont azt elcsípni. Azt, ami soha többé nem tér vissza, ezért egyszerre múlt, jelen és jövő. Ilyenkor minden rajtam múlik, mert általam, rajtam keresztül tükröződik és olvasható. A felelősségem óriási.  Soha nem állítom be a képeimet, a rajtuk szereplő figurákat, az ilyesmit nem szeretem. Csalni nem szabad.

7_700.jpg

8_700.jpg

„ A fotós nem hazudhat a világnak. Képe mindig, mindenkinek csak igaz meséket mondjon mindenről. A fotós meséje csak így lehet hihető és igaz.”

9_700.jpg

Cho Daeyeon és hat művésztársa fotói augusztus 28-ig láthatóak a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeumban.

 

Az interjút készítette: Csajka Edit

Képek forrása: Cho Daeyeon, Koreai Kulturális Központ, Csajka Edit

A bejegyzés trackback címe:

https://koreainhungary.blog.hu/api/trackback/id/tr438698100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kata58 2016.06.06. 09:19:28

Öröm volt olvasni az interjú minden szavát...és a képek önmagukért beszélnek...".lélegzetelállítóan"
KÖSZÖNÖM!
süti beállítások módosítása