Bár nem tartom valószínűnek, hogy a magyar közönség valaha is hallott volna Kim Dzsunghjokról, a koreai irodalom iránt érdeklődők számára ajánlom, hogy jegyezzék meg a nevet. A negyvenes évei közepén járó novellista, regényíró és animációs filmekkel is foglalkozó - nem teljesen mellékesen jóvágású - fiatalember írásaiban sorra olyan dimenziók felfedezésére indul, melyek létezéséről mi, egyszerű földi haladók jószerével nem is tudtunk. Kifinomult humorával, pimasz flegmaságával és még a sokat tapasztalt idős korosztályt is meghökkentő ötleteinek köszönhetően valami olyan frissességgel tört be az utóbbi években a kortárs irodalom bestseller listáira, ami egyszerűen kellett és kell a koreai könyvesboltok polcaira.

Kim Dzsunghjok (김중혁, angolos átírásban Kim Jung-hyuk) saját elmondása szerint kötelező katonai szolgálata teljesítése idején gondolkodott el először komolyan arról, hogy írásra adja a fejét. A női nem képviselőinek teljes hiánya miatti elvonási tünetektől meggyötört bajtársai ugyanis előszeretettel adták kézről kézre titokban lejegyzett, erotikus töltetű részletekben gazdag, pajzán történeteit.

*A vele készült interjúk során számos rádiós interjúvezető felvetette az ötletet, az egykor bizonyos körben nagy sikernek örvendő irományokat azonban a továbbiakban sem tervezi megjelentetni. Feltehetően egy kuka mélyén lapulnak valahol, és szerinte ezzel el is nyerték méltó helyüket az idők végezetéig. >.<

Az igazi modernkori polihisztor dolgozott már turisztikai, zenei, sőt gasztronómiai rovatok újságírójaként, grafikusként, illusztrátorként, irodalmi kritikusként is. Hobbiként rajzfilmeket készít és előszeretettel áll ki a fiatal generációk körében múzeumokba illő, őskövületnek titulált analóg technikák mellett azok aktív használójaként. Írói karrierje a 2000-ben megjelent Penguin News novelláskötettel indult, a szakma elismerésének jeleként pedig 2008-ban a Kim Judzson Irodalmi Díjat, 2010-ben a Fiatal Írótehetség Nagydíjat, majd 2011-ben a Korunk Fiatal Művésze díjat zsebelte be.

A 2008-ban megjelenő, majd 2015-ben újranyomott Hangszerek tára (악기들의 도서관) című novelláskötet nyolc, valamilyen módon a zenéhez kapcsolódó írást fog össze. A könyv utolsó oldalain három rajzot találunk mintegy mellékletként ’A szerző megjegyzése’ felirattal. A Kim Dzsunghjok saját kezével rajzolt magnókazetta borítóján álló szöveg egy különleges felfedezőútra invitál, melyben elmosódik a határ irodalom és zene között.

Ez a novelláskötet valójában egy magnókazetta, amit kifejezetten az Önök számára készítettem. A kazettán összesen nyolc dal került rögzítésre. Számomra különlegesen kedves dalok. Eszembe jut erről egy másik magnókazetta, amit egy jóbarátom születésnapjára készítettem. Meg még egy, amin az én kedvenc dalaim vannak összegyűjtve. Úgy lehetett az ilyen „élő idejű” hangfelvételeket készíteni, hogy elindítottam a hanglemezt vagy CD-t és utána megnyomtam a kazettás magnón a piros felvétel gombot. Akkor azt hittem, hogy ilyen módon rögzítve időtlenné válnak a hangok. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos. Mondhatjuk egyáltalán azt, hogy a hangok születnek és tovatűnnek? Ha márpedig azt mondjuk, hogy igen, akkor mégis honnan születnek és hová tűnnek? És mondhatjuk azt, hogy a zene létezik, ha nincs, aki meghallgatná? Ezen a magnókazettán most olyan hangokat bocsátok közre, melyeket az elmúlt öt év alatt rögzítettem. A szalag meghallgatásával megismerhetik az ízlésem, a szívem és az én válaszaimat.

Kérem, most tegyék be a magnójukba a kazettát, nyomják be a kék lejátszás gombot és hallgassák meg ezeket az általam felvett hangokat.

Kim Dzsunghjok

A kazetta első dalaként közrebocsátott Automatazongora (자동피아노) című novellában egy nagy jövő előtt álló zongoraművész teljesen átértelmezi a zene és a játék fogalmait miután megismerkedik egy titokzatos olasz zongoraművésszel, aki - amellett hogy a neve egy hírhedt olasz maffiózóra emlékeztet -, rejtélyes módon sosem mutatja meg az arcát és soha nem ad koncertet. Hogy miért nem, azt a vele készített dokumentumfilmben elhangzott sejtelmes mondataiból és a főhőssel folytatott telefonos beszélgetésekből tudhatjuk meg.

Az arcát az interjú alatt sem mutatta a kamera.

- Az elmúlt húsz évben egyszer sem tettem be a lábamat koncertterembe. Rengeteg felkérést kaptam, de egyet sem fogadtam el. 

Abban a pillanatban, ahogy elkezdett beszélni, a laptopot egészen magamhoz öleltem, és rátapadtam a képernyőre. Majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit fog mondani.

- A zene, tudja, nem születik, hanem pusztul. Zene mindenhol van. Hogy ezek a zenék honnan jönnek és hová mennek, azt nem tudhatjuk. Most, ezen a helyen is van zene. Azt sem tartom helyesnek, ha azt mondjuk, hogy a zongorista kezei alatt zene születik. A zongorista a saját teste beavatkozásával valójában megsemmisíti a világban létező hangokat. Én a messzi, ködös hangokat szeretem. Azért nem megyek hangversenyekre, mert túl sok olyan zongorista van, aki az úgynevezett játékával idegesítően közeli hangokat <szül>.

részlet az Automatazongora című novellából

A novella két zongoraművész közötti bensőséges barátság kialakulását írja le, miközben a generációk közötti párbeszéd kitüntetetten intim pillanataiba is bepillantást enged. Egy véletlen folytán kialakuló, mester-tanítvány viszonyban megtörténő valóságos "örökségátadás" elevenedik meg szemünk előtt a sorokat olvasva.

Mély álomból ébresztett fel a telefoncsörgés. Ahogy felemeltem a kagylót izgatottan szólt bele az öreg.

- Játszani készülök. Meghallgatja?

Félálomban próbáltam valami válaszfélét kipréselni magamból, miközben a kitüntetettség érzete, hogy most valami olyat fogok hallani, ami csak a hozzá legközelebb állóknak adatik meg, jóleső melegséggel járta át a tagjaimat. Messziről, valami hihetetlenül messzinek tűnő helyről szólalt meg a zongora és immár teljes éberséggel azon gondolkoztam, hogy mégis mekkora lakása lehet az öregnek. Minden energiámat megfeszítve igyekeztem a legkisebb hangfoszlányokat is elcsípni. Fülemet a telefonkagylóra tapasztva hallgattam a játékát. [...]

Egyszemélyes tapsviharban törtem ki, amikor körülbelül harminc perc múlva abbahagyta. Felugrottam az ágyból, a telefonkagylót a vállam és a fülem közé szorítottam, és teljes odaadással tapsoltam. Ő nyilván nem érzékelte, hogy ülök vagy állok, de én bele akartam adni minden tiszteletemet és megbecsülésemet a számára láthatatlan ovációba.

részlet az Automatazongora című novellából

Maga a Hangszerek tára (악기들의 도서관), a címadó novella egy baleset után az életét újraértelmező férfiről szól, aki a poszt-traumás stressz következtében kialakuló álmatlansággal küszködve az alkoholizmusba menekül. A környék legolcsóbb kannás borát kutatva találja magát egy hangszerbolt plakátja előtt, majd hirtelen felindulásból ígéret tesz aktuális barátnőjének, hogy a baleset után kapott biztosítási összeg még el nem ivott maradékából hegedűt fog vásárolni. A férfit lelkiismeretesen ápoló lány hobbija ugyanis a hegedülés, amelyet nem különösebben kiemelkedő színvonalon, viszont a hallgatóság dobhártyájának fájdalomküszöbét nem is meghaladó szinten művel. A hangszerek válogatása közben ismerkedik meg főhősünk azzal az új világgal, mely képes szürkeségbe borult életét színekkel megtölteni.

Az ivászat elkezdése utáni második hónapban lehetett. Ha akkor nem esik úgy, hogy szembe találom magam egy diszkontáruház hangszerboltjának kirakatával, valószínűleg most is épp egy borosüveg dugójával bíbelődnék a lakás egyik sötét zugában a részegen alvás és ébren részegedés örök körforgására beszűkült monoton napi rutinom közepette. Persze annak a nyomorult életmódnak is megvolt a maga helye az életem folyamában. A baleset miatt kísértett az a mondat, az az utálatos mondat hajszolt az ivásba, végül pedig az ivás miatt fedeztem fel a hangszerboltot. A pillanat, amikor ilyen látszólag egymáshoz sehogyan sem kapcsolódó események hirtelen egy sorba rendeződnek, életre szóló változásokat hozhat. És hát végső soron nem egy-egy ilyen jó hosszúra nyúlt füzér az, amit emberi életnek nevezünk?

részlet a Hangszerek tára című novellából

A hangszerbolt hatalmas bajuszáról nevezetes tulajdonosa képes a magába roskadt férfit kizökkenteni az életuntságból és depresszióból, ahogy nem várt módon, és érthetetlenül jó feltételekkel munkát ajánl neki az üzletben. A zenéhez egyébként egyáltalán nem értő főhős rövid morfondírozás után végül él az ajánlattal. Ahogy telnek a napok, nem várt módon egyre több örömet lel újonnan sült munkájában. Először a nemzetközileg tiszteletben tartott, évszázados hagyományokra fittyet hányva elkezdi általa kreált kategóriák mentén átcsoportosítani az üzlet készletén lévő hangszereket. Majd szabad óráiban elkezdi az általuk kiadott hangokat felvenni. Játszik. Először óvatosan, majd egyre növekvő merészséggel, és az eképpen újra felfedezett gyermeki paradicsomban megélt szabadság és önfeledt öröm előbb-utóbb átragad másokra is.

- Bácsi, kérem, van szitárjuk?

- Most éppen nincs... Szitárt szeretnél venni? Rendeljünk egyet?

- Csak szeretném meghallgatni a hangját.

- Igazán? Várj csak egy picit. Volt itt valahol egy lemez, amin szitároznak...

- Köszönöm, az nem kell. Nem szitározósat szeretnék, hanem csak úgy a szitár hangját.

- Csak úgy a hangszer hangját?

- Tetszik tudni, egy könyvben azt olvastam, hogy a világ legeslegszomorúbb hangja az, amikor egy üres szobában valaki egy szitár húrját csendesen megpendíti.

- Tényleg? Lehet, hogy van benne valami.

Az első gondolatom az volt, hogy kedvesen elhajtom a kislányt, de igazából nekem megvolt az, amit keresett. A szitár hangja.

- Ez itt egy olyan szalag, amin felvettem a szitár hangját. Nekem csak ez van, meghallgathatod?

- Komolyan? Kikölcsönözhetném?

- Odaadom neked kazettán. [...]

Ezzel indult a Hangszertár Projekt. 

részlet a Hangszerek tára című novellából

Nem jár messze az olvasó az igazságtól, ha a sorok között intelligens finomsággal megbújó társadalomkritikát vél felfedezni. A novellák rajzfilmekbe illő karakterei, és első olvasatra talán végtelenül naivnak ható megjegyzéseik felnyitják a szemünket arra, hogy életünk legapróbb részleteit is sorra meghatározzák olyan társadalmi normák és univerzálisnak tartott szervező elvek, melyeket valójában minden utánagondolás nélkül fogadtunk el valamikor régen, talán kisgyermekkorunkban vagy iskolás éveink idején.

A lejátszás gombra kattintók Kim Dzsunghjok különleges dalválogatásának hallgatása közben tegyék majd fel magunknak a kérdést, hogy a civilizáltság alappilléreiként az átlagember hétköznapjaiban útjelző és biztonságot adó korlátok mikor és hogyan válnak a velünk született kreativitás börtönrácsaivá, s hogy a technikai fejlődés legfrissebb gyümölcseit élvező országok büszke lakosai vajon leállnak-e még saját kezűleg magnókazettát készíteni legjobb barátjuk születésnapjára.

A cikket írta: Kovács Janka, a Korean Literature Translation Institute (KLTI) 2016 évi műfordítói programjának ösztöndíjasa