„Elnézést a megfogalmazásért, de az Ön műveit szenvedés olvasni.” Ezt a mondatot egy a szöuli Szadang metrómegállóhoz közeli vegetáriánus étteremben csíptem el néhány hete az írónővel való személyes találkozás során. A „kritikát” megfogalmazó indonéz műfordító rettentő zavarba jött saját megjegyzésén, én pedig nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Pontosan értettem, hogy mire céloz.

A dél-koreai kortárs irodalom kiemelkedő regény- és novellaírójaként világszerte ismert Han Kang rendszerint olyan megrázó, tabuként kezelt témákat dolgoz fel műveiben, melyeknek már az említésbe is görcsbe rándítja az ember gyomrát. Egyedi írói stílusa olyan különös érzékenységgel elegyíti az emberi brutalitás naturalista leírásait egy tipikusan rá jellemző merengő, meditatív narratívával, hogy a végeredmény egy-egy bestseller szépirodalmi műalkotás lesz. Ilyen volt 2007-ben a nemzetközi hírnevet is meghozó A vegetáriánus és legújabban A fiú jön. Deborah Smith jóvoltából immár mindkét regény elérhető angol nyelven is.

Az angol fordításban Human Acts (Emberi cselekedetek) címmel megjelent regény a dél-koreaiak kollektív tudatalattijának talán legmélyebb, legsötétebb bugyraiba száműzött modernkori szégyenfoltját, az 1980 májusában Gwangju városban megesett tömegmészárlást hozza a fájdalomküszöböt jócskán meghaladó tudatos szintre. Míg az angol cím a műben felvetett kérdések egyetemességére hívja fel a figyelmet, a kísértetiesen egyszerűnek hangzó eredeti cím A fiú jön, kifejezetten a hazai, koreai közönségnek van szánva. Mindkét címadás gondolkodásra, elmélyülésre, szembenézésre, felelősségvállalásra szólítja az olvasókat.

“A testeink kereszt alakban voltak egymásra halmozva.

Rajtam egy öregúr feküdt kilencven fokos szögben. Az öregúr testén egy nálam idősebb fiú, ugyancsak kilencven fokos szögben elforgatva. A fiú haja belelógott az arcomba és a térde beékelődött az én két cipő nélkül maradt lábfejem közé. Olyan szorosan nyomták egymást a testek, hogy nem is láttam tovább náluk.

Azok egyszercsak visszajöttek. Rohamsisakos gépek módjára megkezdték a takarítást. Kettesével párokat alkotva hajigálták fel a hullákat a katonai teherautóra […]. És te megszűntél tizenkétévesnek lenni. Harminc, vagy talán negyven éves lettél? Nem, az túl fiatalnak tűnik, ugye? Mégis hány éves lettél Pak Dzsongde, te, aki amióta az eszedet tudod, mindig a legalacsonyabb voltál a tornasorban? Talán hatvanhat, hetvenhat…”

részlet a regényből

Az írónő maga is gwangju-i születésű, bár az incidens idején már Szöulban élt szüleivel. A regény alapját igaz történetek adják, melyeknek részleteit ismerősöktől, szomszédoktól és egy a házukban élő, családtagként kezelt fiú elmondásaiból ismerte meg. Bár a hivatalos adatok szerint alig 200 áldozata volt a Cson Du Hvan katonai diktátor parancsára vérengzésbe torkollott diáktüntetésnek, a korabeli külföldi tudósítók 2000 főre tették a meggyilkoltak és eltűntek számát. A helyi lakosság is az utóbbi számokat igyekezett hangoztatni, bár a tüntetés leverése utáni időszakban ugyanúgy nem lehetett nyíltan beszélni a történtekről, akárcsak nálunk ’56 után.

A regényt ajánlom mindazoknak, akik szívesen követik a koreai kortárs irodalom alakulását és eléggé bátrak ahhoz, hogy benyissanak egy olyan sötétségbe borult szobába, ahol a déli országrész gazdasági csodájának hátterében megbújó árnyoldal szomorú epizódjának kísértetei tanyáznak.

A cikket írta: Kovács Janka, a Korean Literature Translation Institute (KLTI) 2016 évi műfordítói programjának ösztöndíjasa