Él Dél-Koreában egy fiatalember, aki ha a 19. század Angliájában születik, Dickens alighanem regényt írt volna a történetéből. Choi Sungbong (최성봉, ejtsd: Csoe Szangbong) keserves és kanyargós úton talált rá igazi hangjára. Háromévesen árvaházban felejtették, gyerekfejjel öngyilkossággal próbálkozott, bűntanyákon cseperedett, szánó mosolyt legfeljebb az alvilág szakadt harisnyás utcalányaitól kapott, és 21 éves alig múlt, amikor egy ország, majd a  fél világ hallgatta és könnyezte meg angyalhangú énekét.

2011 nyarán a nemzetközi sajtó művészeti hasábjait mesébe illő cikkek tömkelege lepte el, s mindegyik egy koreai fiúról szólt, aki nem csupán szívszorítóan szomorú történetével, de mindenekelőtt elementáris őstehetségével vívta ki milliók figyelmét. A dél-koreai tehetségkutató verseny (Korea’s Got Talent) immár televíziós selejtezőjén úgy kellett a stábnak belökdösnie a kockás flanelingben, olcsó farmernadrágban és tán még ócskább tornacipőben megjelenő, ügyetlenül megnyírt, elfogódott srácot, aki ott találta magát a reflektorok vakításában, szemben a háromtagú, híres emberekből álló zsűrivel. És akkor elénekelte Ennio Morricone egyik legszebb dalát, a Nella fanatasia-t (Képzeletemben).     

A produkció előtt a zsűri szokás szerint kifaggat minden versenyzőt, s amikor Choit kérdezték, mivel fogalakozik és milyen az élete, azt válaszolta: „kétkezi munkás vagyok, csak egy fogdmeg fiú. Egyedül vagyok, nincs senkim se”. És lassan, óvatosan, pár mondatban föltárult egy majdnem elveszett kis emberi lélek élete. Bejutott a döntőbe, ahol ugyan a második helyezést érte el pár szavazattal lemaradva, ám az akkori elsőre ma már nemigen emlékszik senki. A Nella Fantasia-videó viszont bejárta a világot, nézők tízmilliói lettek a fiú csodálói, nem kevesebb, mint 55 millióan kattintottak rá, és nézték - talán könnycseppeket törölgetve. 

Choi Sungbong első televíziós szereplése 2011-ben

Egy évre rá Choi Sungbong már amerikai színpadon állt, méghozzá Los Angelesben, ahol a világ békéjének és egységének dedikált koncerten lépett fel. „Azt hiszem, a koncert jól sikerült, nagyon örülök, hogy Amerikában szerepelhettem, ez egy hihetetlen álom volt.„

Olyan világsztárokkal énekelt egy produkcióban, mint az iráni-örmény-amerikai Andy, vagy a muzsikus-zeneszerző Shani. A ballada, amit Shani kifejezetten erre az alkalomra komponált, a Halljuk a hangodat címet kapta, ami azóta is a remény és a világ örök egységét hirdeti. A koncert után néhány perccel Choit bekísérték az interjúknak helyet adó „zöld szobába”. Ropogósra vasalt, hófehér ingében és ébenfekete öltönyében, nyugodt mozdulataival egy vérbeli profi operaénekes képét idézte. Szavai most is halkan, kicsit akadozón és egyszerűen csengtek, ami az amerikai sztárok harsányságához vagy nyegleségéhez szokott riportereket előbb csendes somolygásra késztette, amit aztán lassacskán egyfajta különös tisztelet váltott fel. Megjelenése oly messzire esett alig egy évvel azelőtti életvitelétől, hogy a jelenség még a „self-made man” Amerikájában is ámulatba ejtő volt. 

Menjünk vissza az időben. 1993-at írunk. Szülőanyja az alig hároméves kisfiút egyszerűen leadta egy szöuli árvaházban, mint egy csomagot, ahonnan a ridegtartás és a gyakori bántalmazás miatt két év múlva megszökött, és Daejeon város vöröslámpás negyedéig menekült. Aki látott már sötét koreai bűnügyi filmet, annak nem lesz nehéz ezt az életet maga elé idézni.

A kép illusztráció 

Konténerekben, szemeteskukákban aludt, a téli fagyok beálltával legtöbbször nyilvános vécékben töltötte a nappalokat, amikor pedig leszállt az éjszaka, rágógumit, energiaitalokat meg drogot árult a kocsmákban, lokálokban és persze az utcán. Tinédzser koráig szinte még a nevét sem tudta leírni, amiről jóval később született önéletrajzi könyvében így vall:

Magam próbáltam az írást és beszédet megtanulni. Füleltem, hogy mit mondanak az emberek, plakátokon igyekeztem megtalálni a hallott szavak írott alakját, széndarabbal körmöltem a betűket. Egy alak mosolyogva ocsmány szavakat mondott nekem, én meg azt hittem, hogy csak rám köszön. Aztán, amikor így akartam üdvözölni néhány embert, akikről azt hittem, hogy tán a cimboráim, nagyon megvertek, meg leköptek érte. Kölyökként a magam fájdalmán tanultam.

Amikor egy éjszakai mulatóban először hallott operamuzsikát, mintha fénysugár érkezett volna nyamvadt kis életébe. Maga is próbálta már a korábban itt-ott elcsípett dallamokat dudorászni, de ilyen gyönyörűt még soha nem hallott. Lett egy titkos álma, hogy egyszer ő is énekes lesz, ami teljesen reménytelennek látszott, mígnem a bárban, ahol rágógumit árult, találkozott az akkoriban lecsúszott operaénekessel, Park Jeongso-val. Park elvállalta a fiú tanítását, sőt összehozta őt a Koreai Gyermekekért Alapítvánnyal. Felfedezte benne az isteni szikrát - vagy ha úgy tetszik - a csiszolatlan gyémántot, amit tőle telhetően pallérozgatott is. Choi ekkor érezte úgy először, hogy életében felcsillanhat a remény. Szintén Park volt az, aki ösztönös mentorként arra bátorította, hogy jelentkezzen a tehetségkutató versenyre. A fiúnak azonban nem volt elég mersze. Akkoriban történt, hogy felkutatta biológiai édesanyját, aki azonban már új, jómódú házasságban élt, és letagadta, hogy a fia. „Ez nagyon fájt. De akkor határoztam el, hogy igazat adok énekmesteremnek és elindulok a következő versenyen, amire azért még pénzt kellett gyűjtenem.” 

A szerencsetündér 2011-ben ismét megérintette varázspálcájával a fiút, nem csak konkrét, de átvitt értelemben is a rivaldafénybe került. Koncertek, albumok és egy önéletrajzi ihletésű könyv (Singing is My Life) jelzik ettől kezdve az útját. Bár az elemi iskola intézményét kihagyta, vagyis hát az utcán tanult, később elvégezte a középiskolát, majd a Kyung Hee (Kjonghi) Kibergyetemen művészet és kultúra szakon diplomát is szerzett.        

A műfaj, amit Choi képvisel, elég különleges, úgy hívják: popera, vagyis az operaéneklés egy populárisabb, könnyebb műfajú változata. 

Általában klasszikus balladákat, filmbetéteket, operaslágereket énekelek. Tudom, hogy ezt főleg az idősebb generáció kedveli, de én szeretem. Talán mert a lelkem öregebb, mint a testem, nem tudom, de azt hiszem, így van. És anyámnak végül is hálával tartozom, hogy amikor rátaláltam, már nem fogadott el fiának. Akkor nagyon fájt, de neki akartam bebizonyítani, hogy én nem tévedés vagyok. Nem hiba, hogy a világra hozott és hogy élek.

A cikket írta: Csajka Edit

Cikk és képek forrása: CNN, South China Morning Post, scmp.com, sungbongchoi.co.kr