Akik ott voltak a BMC-ben május 24-én, bizonyára egyetértenek velem, hogy ők négyen olyan névjegyet tettek le a kamarazenélés asztalára, amit elolvasva, azaz meghallgatva még az ínyenc és válogatós komolyzene kedvelők is mind a tíz ujjukat megnyalva állhattak fel. Az ismertetőkben számtalan infót lehet olvasni róluk, de ez a színfalak mögötti beszélgetés abba az izgalmas világba engedte be a kíváncsi riportert, és immár az Olvasót, ahol sok zenerajongó szívesen kalandozna, és amiről nem írnak a prospektusok.  

Mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy időt szakított erre a beszélgetésre. Alig két órája szállt le a repülőgép, szálloda, gyors átöltözés, néhány szendvics ebédre, és máris itt vannak a Budapest Music Centerben. Társai a színpadon próbálgatják a hangzást és az akusztikát estére, Ön pedig itt ül kétszemélyes stábunkkal egy kis öltözőben mosolygósan, a türelmetlenség leghalványabb jele nélkül. Ez már hozzátartozik a profik életéhez?

Részben így van. Másrészt, szeretjük és tiszteljük a közönséget, hálával tartozunk érdeklődésükért. No meg jó zenéléssel. Harmadsorban pedig nyugodtan tegeződjünk, szólíts csak Jaeyoungnak, talán fesztelenebbül tudunk társalogni. 

Köszönöm szépen a bizalmat, élek is vele, mivel éppen a te személyes történetedre lennék legelőször kíváncsi. Ennek oka pedig, hogy te vagy a kamaraegyüttes alapítója és vezetője. Egy kis időutazásra hívnálak. Képzeld el, hogy visszamegyünk a múltba és tízévenként pillanatfelvételt készítünk rólad. 

Bemutatnád nekünk a tízéves Kim Jaeyoung-ot? Mit csinált ő, és milyen viszonyban volt a komolyzenével?  

Tízévesen már két éve tanultam hegedülni, ami nem meglepő, mert zeneértő és zeneművelő családba születtem, a lakást szinte állandóan klasszikus muzsika járta át. Nagypapám csodálatosan hegedült, sőt négy nagynéném is játszott hegedűn, egyikük pedig zenetanár is volt. S mivel kicsi korom óta szenvedélyesen hallgattam a komolyzenét, s különösen a hegedű hangjáért bolondultam, magától értődő volt, hogy a nagynéném keze alatt tanuljak.    

Milyen diák volt a kis Jaeyoung? 

Ami az iskolát illeti, ott az ment jól, ami érdekelt, főleg a művészeti tantárgyak, és hát tény: nem én voltam az osztály eminense. A hegedű viszont a mániámmá vált, anyám mondogatta is, persze csak viccelődve, hogy őrült vagyok. A nagynéném szuper-, sőt ijesztően szigorú volt velem, de ennek köszönhetem, hogy csiszolt lett a hangszerkezelési technikám. Semmi nem okozott olyan boldogságot, mint amikor hegedülhettem, és úgy hiszem, tízévesen már elég ügyes voltam. Sokszor hegedültem a tükör előtt, ilyenkor azt képzeltem, hogy világhírű muzsikus vagyok. 

Meglesz az, csak ugorjunk, mondjuk 10 évet. Mit csinált a húszéves Kim Jaeyoung?

Nos, hegedűversenyeken vett részt Koreában és szerte a nagyvilágban, szóló hegedű kategóriában, akkor már mint a Szöuli Művészeti Egyetem komolyzene-szakos hallgatója. A fiatal muzsikusoknak egyszerűen muszáj versenyekre járni, hogy megmutassák mire képesek, hol tartanak. Talán nem tartasz szerénytelennek, ha azt mondom, szép sikereim voltak, szóval azok közé tartoztam, akiket a tehetségek között jegyeztek. Ekkoriban alapítottam a kvartettemet is, nem a jelenlegit, hanem az elsőt. Napi 12 órát gyakoroltunk, beneveztünk a Prágai Nemzetközi Kamarazenekari Versenyre, és rögtön második helyezést értünk el ázsiai létünkre Európa kellős közepén, de nem sokkal ezután fel is oszlott az együttes. 

Gratulálok az elképesztő második díjhoz, de meg kell kérdeznem, mi történt? 

Azt hiszem, én voltam a ludas, nem voltam elég érett a csapatmunkához, nem értettem és nem kezeltem jól. Ráadásul mindannyian tényleg nagyon fiatalok voltunk még ehhez, talán a dicsőség is a fejünkbe szállt és egyénieskedni kezdtünk. 

Ez egy csiklandós téma, majd vissza is térnék még rá, de most hadd kérdezzem meg, mi minden történt Kim Jaeyoung-gal, amikor harmincéves lett? 

Nézzük csak, ez ugye három éve volt, és addigra már rengeteg minden történt, felgyorsultak az események. Már javában a jelenlegi Novus String Kvartettel vagyunk együtt, és ekkor, 2016-ban adtuk ki első albumunkat is, jelentős nemzetközi versenyeredmények, egy hatalmas győzelem (Nemzetközi Mozart Verseny, Salzburg, 2014) és nagy koncertsikerek vannak mögöttünk. Már valamennyien Berlinben élünk ekkor, és miénk a világ egyik legjobb ügynöksége is. Viszont új, fiatal és pláne ázsiai formációként nem könnyű még ekkor sem, sőt jóval nehezebb a helyzetünk, mint más hasonló európai együttesnek.

Ennyire nehéz volt koreai komolyzenészként betörni az élvonalba?

Igen, hihetetlenül kemény dió volt. Németország, Ausztria, tágabb értelemben Európa a klasszikus zene bölcsője, a közönség ezen a zenén nő fel, és persze igencsak vájt fülű. Nem ritka az előítélet sem, miszerint egy ázsiai muzsikus felfogása, interpretációja eleve nem passzolhat az ittenihez. Szerencsére azonban ez csak addig tart, amíg meg nem hallják a játékunkat – teszi hozzá Jaeyoung derűs mosollyal.

Mostanában hogy érzi magát Kim Jaeyoung hegedűművész-úr a bőrében?  

Köszönöm, elég jól, sőt legtöbbször boldogan, vagy legalábbis szeretném azt hinni.

Hűha, erre adj valami magyarázatot, kérlek!

Nincs ebben semmi furcsa. Arról van szó, hogy 2016 óta, azaz három év alatt sikerült öt CD-t megjelentetnünk, ebből négyet Európában, és csak kettőt már ebben az évben. Tele vagyunk koncertmeghívásokkal, olyan illusztris helyekre, mint a Bécsi Konzerthaus, a Londoni Wigmore Hall, Köln, Amsterdam, hogy a budapesti koncertünkről ne is beszéljek! Szóval ez a csillogós oldal. De az életünk azért nem olyan briliáns, ahogy azt sokan hinnék. Én egy nagyon finnyás és válogatós ember vagyok, sokat követelek magamtól és az együttestől, ezért egészen addig a pillanatig, amíg el nem repít az együttzenélés varázslata és fel nem csattan az óriási taps, kétségeim vannak és úgy feszülök, mint az e-húr a hegedűmön. Tudom, most azt akarod mondani, hogy baj lenne, ha eltelnék magunkkal, mert a valamirevaló művész igényes és telhetetlen. Itt vannak a lemezek például. Még a legfrissebben kiadottat is ma már kicsit másképp csinálnánk meg. Tudod, ezért jó az élő koncert, mert abban még ott szunnyad a lehetőség, hogy a lehető legjobb legyél. 

Beszéljünk egy kicsit két lemezről. Az első 2016-ban jelent meg a francia Aparté Kiadó gondozásában, 9 évvel később, mint ahogy megalakult a Novus String. Miért vártatok relatíve ilyen sokáig? Két német, Beethoven és Webern, illetve két koreai darab, egy kortárs zeneszerző műve és az „Arirang” vonósnégyesre hangszerelt változata szerepel rajta. Hogy állt össze ez a válogatás? 

A sztorit akár végzetszerű találkozásnak is nevezhetnénk. 9 év után éreztük magunkat elég késznek arra, hogy lemezen is megjelenjünk, és már épp a lehetőségeket keresgéltük, amikor azzal jött a menedzserünk, hogy egy neves francia lemezkiadó producer, Nicolas Bartholomée látott minket a YouTube csatornánkon, és lemezt szeretne velünk készíteni. Mint a mesében! Mivel már Németország volt a székhelyünk, és német zenemestereink voltak, természetesnek érzetük, hogy német zeneszerzőket válasszunk elsőnek, de azt is jelezni kívántuk, hogy koreai muzsikusok vagyunk és hazai zenével szeretnénk beazonosítani identitásunkat. Így esett a választás egy neves modern koreai zeneszerző, Yun Isang művére és az Arirangra. Ez utóbbit általában a ráadásban játsszuk, és mindig, mindenütt akkora ováció fogadja, hogy rátettük a lemezre.  

Idén január 18-án jelent meg negyedik lemezetek, Berg Schubert címmel. Ezen Berg Lírikus szvitje és Schubert A halál és a leányka c. vonósokra írt, D-moll kvartettje szerepel. Mindkettő súlyos és sötét tónusú, gyönyörűséges zene, de nem éreztétek túl komornak ahhoz képest, hogy ti milyen fiatalok vagytok? 

Itt nem igazán látok összefüggést a zene és az életkor között. A zene megértéséről, majd átadásáról, továbbításáról van szó. Az együttesből hárman 2007 óta, azaz 12 éve együtt zenélünk, együtt sírunk-nevetünk, ismerjük érzelmi magasságainkat és mélységeinket, határainkat, vagy éppen határtalanságunkat. Új tagunk, a mélyhegedűs Kim Kyuhyun szupertehetség, ezért úgy éreztük, egy mélyre kúszó, intim muzsikálással képesek leszünk tolmácsolni a szerzők legbelül kavargó emócióit, ahogy tragikus érzelmeket, fájdalmas búcsút és sötét gondolatokat, titkokat kutatnak.

Ha már az együttesnél tartunk. Szinte a csodával határos, hogy 12 év óta a három alapító, azaz a két hegedűs, te, illetve Kim Younguk és a csellista, Moon Woongwhee még mindig együtt vagytok, és brácsást is csak kétszer cseréltetek. Két kérdésem van: mi a titok, ha van? Másodjára az érdekel, hogy miért nincs meg nálatok a hagyományos első, illetve második hegedűs felállás? Hiszen az első szólamot hol te, hol pedig Younguk játssza. Van ennek valami különösebb oka? 

Amikor két „első hegedűs” jól megfér egy  kvartettben (Kim Jaeyoung és Kim Younguk) 

Nincs, kezdem a végéről. Igaz, hogy én vezetem a kvartettet, de ez nem jelenti azt, hogy én hozom mindig az első hegedűszólamot. Younguk eszméletlenül jó hegedűs, és persze más egyéniség, más technikával és felfogással. Így aszerint váltogatjuk egymást a poszton, hogy mit kíván meg az adott mű. És azt sem hiszem, hogy titka lenne annak, hogy nem bomlottunk fel, vagy nincs lényegi személyi változás. Már a konzervatóriumban, Koreában is barátkoztunk és becsültük egymás zenei képességeit, még azelőtt, hogy összeálltunk volna. Ismerjük egymást, már a levegővételéből is tudjuk, hogy mit fog húzni a másik. Persze, fárasztóak is tudunk lenni egymás számára, meg vitáink is vannak, hisz mindegyikünk egy-egy erős és érzékeny művészegyéniség, egy külön sziget, de mindig arra jutunk, hogy mégiscsak jó nekünk együtt. 

Erről a négy muskétás jelszava jut az eszembe: egy mindenkiért, mindenki egyért. Mennyire fontos ez egy kamaraegyüttesnél? Itt kanyarodnék vissza az „egyénieskedés” kérdéshez. Hol a határ és az egyensúly az önzetlenség, illetve  az önzés között, vajon ettől, és ha nem, akkor mitől mástól működik jól egy vonósnégyes? És itt nem a briliáns zenei kvalitásotokról beszélek... 

Jó kérdés, nehéz kérdés. Kétségtelen, hogy ennek az egyensúlynak a megtalálása és fenntartása alapvető feltétel. A szólóművész csak önmagért felelős, mi saját magunkért ugyanúgy, mint a másikért. De van itt még valami, ami talán ennél is fontosabb: az együttzenélés boldogsága. Érezni, hogy hogyan dagad, árad egyre szélesebben az energia, amit egymástól kapunk és egymásnak adunk: ez az érzés semmi máshoz nem fogható. Az az összhangzat, amit a négy hangszer négy szólama előcsal, amikor zenélünk, egy másik szférát jelent nekünk, csúcspontot, olyan kielégülést, ahol más dimenziók vannak már, és csak hosszú másodpercek múlva térünk vissza a földre. Ez a muzsikus egyetlen és igazi jutalma, amivel lényegében egymást - és persze a közönséget - ajándékozzuk meg. Ez a mi valódi kincsünk, és ez utolérhetetlen érzés. 

Végül egy szépség, ami most kimaradt a koncertből:

Az interjú a Novus String Kvartett 2019. május 24-i délutáni próbáján készült a BMC-ben.

Riporter: Csajka Edit

Fotó: Mudra László