Talán felmerül a kérdés: miért fekete-fehér a címfotó? Nos, mert amit ők magukkal hoztak, az örökérvényű, idő-, valamint térkorlátok nélküli és képi színekkel ki nem fejezhető.  Hozzánk Bostonból, a keleti partok Amerikájából érkeztek, a dzsessz hazájából, a szabadon variálható, önkifejező zene világából, de elsősorban is koreai szívvel és az ősi ázsiai improvizatív zenélés minden lényegével. A négytagú formáció március 26-án mesterkurzust tartott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói számára, majd este egy soha nem feledhető, elsöprő erejű, teltházas koncertet adott a Budapest Music Centerben.

A banda és a hangszerek

A Kim DoYeon Band a gugakot, vagyis a hagyományos koreai zenélést értelmezi újra a lehető legfrissebb kortárs zenei elemeket felhasználva. Íme, a banda tagjai és hangszereik:

A zenekar alapítója és frontembere, vagyis front ladyje, Kim DoYeon (balról a második). Ő az első gayagum-játékos a világon, aki felvételt nyert a New England Konzervatóriumba. Itt jelenleg is kortárs improvizáció szakon folytat tanulmányokat Hankus Netsky, Anthony Coleman és Joe Morris vezetésével. Hangszere a gayageum (가야금, ejtsd: kájágüm), Korea ikonikus, ujjal pengetős régi hangszere, amely még a Gaya-királyság idejéből származik.

Kim DoYeon, valamint a hagyományos koreai és egyéb ütős hangszereken játszó, Londonban élő Kim JiHye (jobbról a második), a New Yorkban élő, koreai származású gitáros, Kenny Cha (Cha HeeChan, a balszélen) és a bostoni Jacob Hiser jazz zongorista (jobbszélen) egy elementáris erővel feltörő, saját szerzeményekkel is gazdagított repertoárral bizonyította ismét, hogy a zene határtalan, kortalan és semmihez nem fogható ajándék.   

Még Liszt Ferenc is mosolyra derült volna

Bár a fenti fotót ezúttal csak egy fénytörő kis körablakon át sikerült készítenem a Zeneakadémia világhíresen szép díszterméről, azért a hely szelleme így is újból megkísértett, és a zenészhallgatók is tisztelettel gyülekeztek a klasszikus muzsika patinás falai kötött, hogy részt vegyenek a délelőtt 11-kor kezdődő műhelymunkán.  

A zömében ének- és népzeneszakos hallgatók hamarosan a mélyvízben találták magukat, amikor az első részben Kim DoYeon a hagyományos koreai zenélés jellemzőit mutatta be, és gyakoroltatta az ifjú magyar zenészekkel. Megtudhatták és pláne megtapasztalhatták, hogy itt bizony lényeges különbségek vannak a ritmus, a hangsorok és az egyes hangjegyek „megtámadásában”. Gyakorolták, ahogy a koreai népzenében az ütemeket nem számolják, hanem a kilégzéssel és belégzéssel szabályozzák, és abból is leckét vehettek, hogy a hangok nem meghatározhatók a pentatónia adta keretekkel, mert számuk az ezret is meghaladja.

Marci együtt zenélhetett a bandával   

Két bátor önként vállalkozó, Marci és Áron a hagyományos koreai ütősök egyikén, a janggu-n (장구, ejtsd: dzsánggu) tanulhatták a koreai ritmusokat, majd abban a megtiszteltetésben is részük lehetett, hogy együtt zenéljenek a Kim DoYeon Band-del, ami bizonyára nem akármilyen élményt jelentett számukra – no és persze a mi számunkra is.

Ez annál is nagyobb fegyvertény volt részükről, mivel Jacob, a jazz-zongorista és a New York jazz és blues gitárzenéjén nevelkedett Kenny is arról vallott, hogy egyáltalán nem volt könnyű a koreai hagyományos muzsikálást megszokni és elsajátítani. Ahogy ők fogalmaztak, olyan volt, mintha egy új nyelvet tanultak volna meg, amit persze szívből imádnak azóta is.

A műhelymunka második részében az énekhang kapta a főszerepet, ahol a kiosztott kotta alapján mindenki kipróbálhatta hangja erejét és hajlékonyságát a „Jindo Arirang” panszoriba hajló (narratív zenei előadásmód, hasonló az énekbeszédhez) improvizatív eléneklésével. És megint megtörtént a muzsika csodája: a Zeneakadémia diákjai felszabadultan, hibátlanul együtt énekelték a Jindo Arirangot a banda tagjaival, és ebben a pillanatban nem volt más jelen, egyedül csak a megtestesült zene! S noha a róla elnevezett intézményben Liszt nem taníthatott és muzsikálhatott már - hiszen annak megépülését nem élhette meg - egész biztos, hogy a nagy zenemester forradalmi szelleme jelen volt és mosolygott.        

A hangszerek közül a legnagyobb népszerűségnek persze az abszolút főszerepet játszó gayageum örvendett, amit nemcsak, hogy közelről megcsodálhattak, de meg is szólaltathattak a zenében immár teljesen felszabadult résztvevők. Így volt ezzel Erdélyi-Molnár Klára tanárnő is, aki népzene elméletet tanít, s akit arról faggattam, milyen élményt jelentett számára ez a délelőtt.

„Rendkívül lebilincselő és hasznos volt ez a műhelymunka. Annál is inkább, mert én makacsul azt kutatom, hogy hogyan érhetők tetten a magyar népzenében az ázsiai gyökerek. Ezt az alkalmat végigélve most úgy érzem, ez leginkább a régi magyar, erdélyi siratókban és a varázsláshoz köthető zenei motívumokban lelhető fel, de ehhez nyilván sokkal több kutatásra lesz még szükség. Igen, még motiváltabb lettem!"

Természetesen kíváncsi voltam arra is, hogy a muzsikus ifjakra milyen hatással volt a koreai népzene és annak modernebb hangzása, hogyan érezték magukat a rendhagyó workshop órán.

Bori, Radna, Noémi és a janggu-n már próbát tett Marci (fotón balról jobbra: Bori, Radna, Noémi, Marci és a tanárnő) szinte egymás szavába vágva sorolták a jelzőket: „szokatlan, érdekes, kötetlenebb, különleges, sokkal improvizatívabb, másik világ, izgalmas hang és ritmusvilág, inspiráló”. Noémi a gayagum-öt is ügyesen kipróbálta, mint kiderült, a szentendrei lány fő hangszere a citera.

„Izgalmas, szép hangja van, furcsa, hogy nincs hozzá pengető, csak ujjal kell pengetni és pöcögtetni a húrokat. Külön tetszett, hogy igazi selyemből készülnek a húrjai. Lefogni a hangokat azért nehezebb, mint a citerát, mert itt nincsenek „útmutatók”, vagyis bundlécek, jól kell tájékozódni a hangszeren, és nagyon tetszik az is, hogy rezegtetni lehet és szükséges is a húrokat. Ez rengeteg lehetőséget nyit. Mindannyian nagyon szeretnénk megtanulni gayagum-ön játszani!” – tették hozzá csillogó szemmel.

Zúgó vastaps és Tavaszi szél

A négy muzsikust aztán az esti koncerten láthattuk viszont, ahol a BMC zsúfolásig megtelt, sajátos hangulatú nagytermében teljesen elvarázsolták a közönséget. Hogy mivel is? Jókedvű, játékos kikacsintós stílusukkal, azzal, ahogy néhány perc alatt sikerült 250 különböző korú és nemű nézőt egy emberként beolvasztani az est hangulatába, de mindenek előtt és felett: egy nagyszerű, professzionális és pörgős zenéléssel. Repertoárjuk nagy részét saját szerzeményeik tették ki, amelyek bőséges és színes teret hagytak a jazz improvizatív lényegének és a koreai népzene sajátos hangzásának és hangulatának. A zene hatását mindenki másként éli meg, hiszen szubjektív, ám itt a közönség minden egyes darabot egyszerre kitörő lelkesedéssel és tapssal hálált meg. A felszabaduló szeretet persze fokozta a banda játékos kedvét és energiáit, ami visszaszállt a nézőre, és a koncert felfelé ívelő spirálként szárnyalt tovább. A sokáig dübörgő visszataps után a zenészek még egyszer kézbe vették hangszereiket, és a pillanatokra megállt csendben a gayagum húrjain finoman felcsendültek a Tavaszi szél akkordjai, majd a többi hangszer is bekapcsolódott. A hatás nem maradhatott el, voltak, akik lopva a szemüket törölgették.

A hivatalos repertoár utolsó darabja egy Kim DoYeon szerzemény volt, amelynek címe „Heung” (흥, ejtsd: hüng), vagyis körülbelüli fordításban egyfajta életérzés, mint például öröm, vidámság, jókedv. A Heung modern zene, ám a koreai maszkos tánc, a Tal-chum hangulatát idézi, és nyolc tételében mintha nyolc maszk bukkanna fel, más-más történetekkel és érzelmekkel. Mintha csak szimbóluma lett volna a Kim DoYeon Band estjének: különbözőek vagyunk, sokszínűek, de ma egyszerre dobbant bennünk a ritmus és az öröm. Erre a varázslatra pedig csak a zene képes. Csak a zene!    

Cikkíró és riporter: Csajka Edit

Képek forrása: Koreai Kulturális Központ (Pályi Zsófia), Csajka Edit