Tudtad-e, hogy ami nekünk, magyaroknak Március 15-üzenete, azt a koreaiaknak „Március 1-je” jelenti, vagyis a Samil Függetlenségi Mozgalom (Manse Demonstrations 만세운동) kitörésének napja? Tudtad, hogy nekik is voltak márciusi ifjaik, akik mintegy harminchárman – Petőfiékhez hasonlóan – egy étteremben gyűltek össze 1919. március 1-jén, hogy felolvassák az ő „12 pontjukat”, amit Függetlenségi nyilatkozatnak hívtak? És tudtad-e, hogy ez a nap volt a kezdete Korea talán legjelentősebb, országot végigsöprő szabadságmozgalmának a japán hatalom akkor már majd tíz éve tartó gyarmatosító megszállása ellen? A mozgalmat kegyetlenül eltiporták és Korea a II. világháború végéig Japán gyarmat maradt. „Március 1.” Dél-Korea egyik legnagyobb nemzeti ünnepe, és ezen a napon felhúzzák az ország lobogóját. Ki-ki a maga módján ünnepel, emlékezik, vagy próbál felejteni…
Nem véletlen, hogy a KBS1 televíziós csatorna éppen mostanra időzítette kétrészes, szívszorítóan szép drámájának bemutatóját, amelyet február 28-án és március 1-jén két részben tűztek műsorra „Havas út” (Snowy Road) címmel. A feldolgozott téma – habár az idők vonalán a múltban játszódó eseményekről szól – sajnos a mai napig aktuális.
A közismert, mégis hosszú éveken keresztül takargatott, tabunak számító ügy, vagyis a japán megszállók által Koreából elhurcolt és katonai barakkokban, bordélyokban prostitúcióra kényszerített több százezer gyermek-lány ügye, érthetetlen módon mostanáig nem talált teljesen megnyugtató megoldást. Próbálkozások ugyan vannak, hiszen Park koreai elnök-asszony és a közel múltban Koreába látogató Toshihiro Nikai ( Japán Liberális Demokrata Párt elnöke) is sürgetőnek találta e kérdés rendezését, még mielőtt túl késő lenne… Egyes adatok szerint már csak 53 túlélője van a szexrabszolgaság borzalmainak és átlagéletkoruk 88 év.
„14 éves voltam, amikor Busanból ismeretlenek elhurcoltak és egy Kínában található katonai barakkba, bordélyba vittek, ahol három évig tartottak fogva és majd’ minden nap megerőszakoltak a katonák.” – vallotta egy túlélő, a ma 85 éves Lee Ok-Seon a Deutsche Welle magazinnak még 2013-ban.
„Megvertek bennünket, megfenyegettek, sokszor késsel támadtak ránk – nem emberi lénynek való volt az a pokol. Sokan meghaltak, vagy öngyilkosok lettek közülünk. Amikor a háborúnak vége volt, honfitársaim többsége otthon felszabadult – de én soha nem tudtam szabadulni az árnyéktól. Úgy éreztem, nem mehetek haza, Koreába, mert nem tudok anyám szemébe nézni, hiszen ott van az arcomon, hogy prostituált lettem. Ezzel a szégyennel kellett és kell élnem”. (Lee Ok-Seon ma már Szöulban lakik egy közösségi házban (House of Sharing), amit kifejezetten e kor áldozatainak tartanak fent.
A KBS csatorna saját gyártású TV drámája ebben a korszakban játszódik, és két lány egymásba fonódó sorsán, gyönyörű barátságán keresztül beszél a máig nem hegedő sebekről a filmművészet nyelvén.
Jong-boon, beteg és nagyon szegény, és egy nap váratlanul elhurcolják, míg Yeong-ae, egy szép és intelligens kislány önkéntes munkásnak jelentkezik. Aztán egy napon újra találkoznak – egy Mandzsúria felé tartó vasúti vagonban…
A televíziós társaság február 26-án tartott sajtótájékoztatót, ahol megszólaltak a film készítői és a főszereplők egyaránt.
„Alig tudom szavakba önteni, mennyire mélyen megérintett ez a téma, végig megilletődött és meghatott voltam” – nyilatkozta a dráma főszereplőjét, Jong-boon alakító színésznő, Kim Hyang-ki.
„Felszabadulásunk 70-dik és Japánnal való diplomáciai kapcsolatunk normalizálódásának 50-dik évfordulóját ünnepljük, és még mindig sok a be nem gyógyult seb, hisz szerdánként a mai napig vannak demonstrációk Japán szöuli nagykövetségének épülete előtt. S ez nem ok nélkül való ” – nyilatkozta a KBS televíziós csatorna egyik vezetője.
„Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a témáról problémamegoldó drámát készítsünk és válaszokat adjunk olyasmire, amit másoknak kéne megválaszolni, de az igenis a dolgunk, hogy az emberi érzelmekre apelláljunk, s kérdéseket tegyünk fel. A jövő felé kell néznünk, de ez a nélkül nem megy, hogy nem kerülünk egyenesbe a múlttal. Úgy hiszem, ez a filmkészítés lényege és küldetése”.
Külön köszönet W. Lee-nek!
Az összefoglalót írta: Csajka Edit
Forrás: koreatimes.co.kr, hancinema.net, dw.de
