Találós kérdés: Mi a közös a 30-ban és a 100-ban? Igen, természetes számok, meg oszthatók tízzel, meg még sok egyéb matematika… De azon túl? A történelem kedvelőinek most bizton beugrik, hogy Dél-Korea és Magyarország pontosan 30 éve lépett diplomáciai kapcsolatba egymással, és hogy a 100 évvel ezelőtti Koreában, március 1-jén robbant ki az a függetlenségi mozgalom, ami talán a magyarok 1848-49-es szabadságharcához volt hasonlatos. Ezen események adták az apropóját, hogy március 15-e előestéjén a Koreai Kulturális Központ és a Pécsi JPTE közös programja során ennek, a csupán földrajzilag távoli országnak a történelme, kultúrája és művészete ismét megmutassa sokszínű arcát Dél-Magyarország kedves hangulatú városában.
Didergős kora reggel volt, amikor kis csapatunk útra kelt Pécs felé, csoda-e, hogy még elég merev mozdulatokkal pakoltuk aznapi kellékeinket a patyolat-tiszta kisbuszba? Azon persze még tréfálkoztunk kicsit, vajon levegyük-e a cipőnket, ahogy illik, de a jólesően duruzsoló melegben hamarosan elcsendesedett a társaság. Amikor azonban a Dunántúli-dombság szelíd, összefonódó, élénkzölden hullámzó vonulatai feltűntek, megpezsdült a hangulatunk. A déli tájakra hulló napsütés és a bőségesebb eső előcsalogatta a magvak csíráit, és a tavaszi vetés mindenfelé csodásan kivirult, kizöldült errefelé, csak bele kellett szagolni a levegőbe: megjött a tavasz!
A helyi szervezők talán éppen ezért is nevezték el a több napon át tartó sorozatot „Nemzetközi Tavasznak”, ahol számos ország kultúrája mutatkozott be – így Korea is – egy hihetetlenül lelkes, érdeklődő és nagyszámú közönségnek. A „Korea-feelingre” már napokkal korábban is hangolódhattak a pécsiek, március 11-től ugyanis az Apolló moziban minden este ingyenes filmvetítéssel várták őket. Olyan, elsősorban a koreai márciusi demokratikus mozgalmakhoz kapcsolódó, ikonikus filmeket nézhettek meg, mint a „Szólhatok?” c. alkotás, amely a koreai nemzeti emlékezet egyik, a mai napig feldolgozatlan traumájával foglalkozik.
A „Pak Jol, az anarchista” és „Az utolsó koreai hercegnő” megtörtént eseményeken alapszik. Előző arra keresi a választ, hogy hol a határ a bűnös lázadás és a szabadságharc között, utóbbi pedig a letűnő koreai uralkodóház utolsó erőfeszítéséről szól, hogy az ne hűbéri viszonyba kerüljön a hódító japán hatalommal, s amelynek áldozata ismét egy nő, az utolsó koreai hercegnő. „A bérgyilkosság” a külföldön megalakult első koreai ideiglenes kormányhoz tartozó függetlenségi aktivisták elszánt harcát és sorsát mutatja be.
Magyarország nemzeti ünnepének előestéjén tehát nem akármilyen filmes felvezetés után léphettünk be a pécsi Művészetek és Irodalom Házának kapuján, amely a híres Széchenyi főtérről alig pár lépésnyire nyílik. Programunkat ezen a nevezetes napon két izgalmasnak ígérkező előadás vezette be, ahol még egy tűt is nehezen lehetett leejteni, köszönhetően az előadók egyéniségének, szavuk hitelességének és a mindenki számára érdekfeszítő témaválasztásnak.
Bárány Róbertnek, az Ozone TV szerkesztő-műsorvezetőjének felvezetője után a közönség megtekinthette a világot bemutató televíziós társaság Dél-Koreáról készült, sajátos hangvételű filmjét, majd kötetlen beszélgetésbe elegyedhetett a közvetlen humorú, lendületes stílusú műsorvezetővel.
Ám turistaként szemlélve kicsit más dimenzióban látunk, mint az, aki a napi dél-koreai hétköznapokat éli meg, s pláne izgalmas lehet annak élete számunkra, aki még a politikai világ történéseit is első kézből tapasztalhatja külhonban. Ezért is tarthatott hatalmas érdeklődésre számot Csaba Gábor, Magyarország korábbi szöuli nagykövetének előadása, amelynek során a „Reggeli nyugalom földjén” eltöltött öt eseménydús év tapasztalatait osztotta meg hallgatóságával.
Ezek után csoda-e, hogy a filmélmények, levetített képsorok és az izgalmas beszámolók után valamilyen közvetlen megtapasztalásra is vágytak a látogatók?
Igen, erre is nyílt lehetőség, hiszen a végeláthatatlan sorokban álló közönség közel három órán át első kézből tapasztalhatta meg, hogy milyen érzés a koreaiak színpompás öltözetébe, a hanbokba belebújni és kicsit parádézni a kivetített királyi palota előtt. Maguk is próbára tehették kézügyességüket, amikor a filmekből, sorozatokból már talán jól ismert, kecskeszőr ecsettel történő, különlegesen szép és technikás koreai kalligrafikus írást gyakorolhatták a Munbangsau-csapat irányításával.
Egy személyes élményemet is szeretném megosztani a kedves Olvasóval, amely szívből jövő derültséget okozott az éppen ott lévő nézőseregnek:
Egy kicsi lányt ültettem az ölembe, aki nyelvét kidugva, hatalmas igyekezettel írta az apró kezecskékhez képest hatalmas ecsettel a koreai betűket. Megkérdeztem tőle: „Felpróbáltad már a koreai ruhát?” A válasz nagyon rövid és tömör volt, mint aki nem is érti, hogy ez hogy lehet kérdés: „Hát persze!” „És hogy érezted magad benne?” „Mint egy királykisasszony!”- így a válasz.„És most? Most hogy érzed magad?”„Most? Hát úgy, mint egy nagy tudós, aki érti ezt az egészet!” – és írta tovább töretlen buzgalommal a számára oly különös, és mégis szépséges koreai hangult a maga hatéves, ártatlan lendületével.
A napot Korea csodás hangú hagyományos hangszere, a gayageum (ejtsd: kájágüm) koronázta meg, amelyet Park Minji művésznő szólaltatott meg.
Ezen a rendezvényen pezsgett az élet, minden percében ott kopogtatott az új megismerésének, megtapasztalásának vágya, pont úgy, mint a tavasz folyton megújuló kíváncsisága. Köszönjük márciusi tavasz, köszönjük Pécs, nagyon jó volt veletek!
Az élménybeszámolót írta: Csajka Edit
Képek forrása: Koreai Kulturális Központ, NNFoto Pécs, Hong Nayoung és a cikkíró saját felvétele
