Korea in Hungary

Az ősi harcművészet

Thekkjon

2015. november 17. - KoreaiKultúra

Korea legősibb harcművészete, a thekkjon (택견) pusztakezes harcművészet, amelyet a koreai emberek találtak ki és fejlesztettek évszázadokon át. A thekkjont nevezik a fundamentumnak, az alapnak, amelyre minden más, valaha létezett és jelenleg is létező pusztakezes harc épül Koreában. 

01_yusook_big_joy.jpg

A thekkjon a természetből veszi a mintáit; mozdulatai lágyak, ritmikusak, táncszerűek. Az alapállás sem kemény vagy merev, hanem folyamatos ringatózás, mintha az ellenféllelel szemben egy tánc alaplépéseit járná a thekkjon művelője. Nem úgy teríti le az ellenfelet, hogy súlyos sérülést okoz neki, inkább egy rúgással, csellel, vagy dobással teszi ártalmatlanná. A légzéstechnikája a természetes, nyugodt légzéshez hasonlít, különgleges kiáltásai („ik” és „ek”) pedig megkönnyítik a mozdulatok közbeni hasi légzést. A hangsúly lábmunkán van, amely megerősíti a csípőt és az alsó testet, ezáltal megkönnyíti a védekezést és a támadást is. A thekkjon harcos számtalan támadótechnikája légiesnek hat, ám valódi veszélyt tartogat az ellenfelek számára.

A VI. század előtt a thekkjont a Koreai-félszigeten az arisztokrácia tagjai gyakorolták, de a IX. -  XII. századra már a közemberek körében is elterjedt. A Korjó Királyság idején a katonái vizsga része és az uralkodó család kedvenc harcművészete volt. Hogy a Korjószát (a XV. században, Nagy Szedzsong király uralkodása alatt íródott 139 kötetes töréneti mű, amely a Korjó dinasztia ötszáz éves történetét öleli föl) idézzük, a thekkjont „bátran terjesztik és művelik egészen a királytól a földművelő parasztokig”. Ez a Csoszon dinasztia kezdeti időszakáig jellemző maradt, ám a konfucianizmus elterjedésével az általános társadalmi értékek átalakultak. A Korjó Királyságra jellemző militarista szemléletét felváltotta a tudásközpontú szemlélet. Az állam központi figurája a katona helyett az értelmiségi hivatalnok lett. Ezzel párhuzamosan a thekkjon is deklasszálódott, a nemesek már nem művelték, de a köznép körében egy könnyített verzió népszerű maradt, népi szórakozássá vált. Különösen népszerű volt az akkor Hánjáng, ma Szöulként ismert fővárosban, amelyet akkor két városrészre osztottak: északira és délire.  A két városrész vetélkedett egymással ünnepekkor különböző versenyszámokban, pl. koreai birkózásban (sirüm) vagy thekkjonban. A játékok így zajlottak: amikor a nap már lement és a vacsorát is elköltötték, a helyiek kisétálnak a térre, ahol kört alkotnak; leülnek a földre, vagy álldogálva várják a játékok kezdetét. Fáklyákat gyújtanak, hogy világos legyen, aztán két csoportra oszlanak; az északi és a déli városrészből jövőkre. A kör közepén először a gyerekek mérik össze a tudásokat thekkjonban; ez a nyitó szám. Ha a két csapatnak már nincs fiatal játékosa, akkor jöhetnek a felnőttek, a fő látványosság. A két csapat bajnokságot szervez, amiben az győz, akinek több, vagy legalább egy játékosa marad játékban. Az a játékos, aki a párharcban egyszer veszít, az kiesik a bajnokságból, nem mérkőzhet többet. Aki győz, az maradhat, egészen az ötödik győztes meccséig, amikor pihenőt tarthat. Utána visszatérhet, ha az ellenfél csapatában még maradt valaki, aki a körbe léphet. A párharcokban az veszít, aki előbb a földre kerül, vagy a fejét rúgás éri. A másik ruháját nem szabad megfogni, de a kezek játékban vannak; hárítanak, illetve a közelharcban dobni ér a másikat. Legtöbbször talppal rúgnak, hogy ne okozzanak a másiknak sérülést -  ezért büntetés is járna. Egy-egy sérülés miatt a játékosok hosszú időre kieshetnének a munkából, ami  -földből élő parasztok lévén- súlyos anyagi kiesést jelentene. A bajnokság és a párharcok szabályait egy Stewart Culin nevű amerikai etnográfus jegyezte le 1895-ben, Koreai játékok címmel jelentette meg könyvét az Egyesült Államokban.

A thekkjon egészen a XX. századig, a Csoszon-dinasztia uralkodásáig fennmaradt, a japán megszállás idején azonban majdnem eltűnt, mert a hatóságok betiltották, és gyakorlását büntették.

Az utolsó thekkjon művelő Song Duk-ki / 송덕기 (1893 – 1987) volt, aki Szöul északi városrészében nevelkedett, és gyerekkorától kezdve tanulta a thekkjont. 13 évesen már a bajnokságon is részt vett, az évek múltával pedig elismert thekkjon versenyző lett. 1910, a japán annexió után a versenyek azonban szépen lassan eltűntek, Song pedig 28 évesen végleg abbahagyta a thekkjont apja és bátyja kérésére, akiket a rendőrség többször is megfenyegetett.

Az 1945-ös felszabadulás után a thekkjont már nem tiltották, ám vissza nem tért a köztudata, mivel művelői eltűntek. Helyette más, japán harcművészetek, pl. a karate és a cselgáncs terjedt el. Hovatovább a koreai háború után kelt életre egy új stílus; a teakwondo, amellyel a mai napig gyakran összekeverik vagy összemossák a thekkjont. A két koreai harcművészeti ág azonban csak a laikus számára hasonló, valójában tecnhikájában és filozófiájában is egészen eltérő.

A thekkjon mégsem tűnt el végleg. 1958-ban, az akkor 65 éves Song Duk-kit felkérte a Kjongmode (Kyongmodae), a Nemzeti Rendőrhatóság hogy tartson thekkjon bemutatót egy harcművészeti gálán, amelyet az akkori dél-koreai elnök, Lee Seung Man tiszteletére szerveztek. A remek fizikai állapotnak örvendő Song azonban alig talált magának társat a párharchoz, így kénytelen volt egy régi ismerősét, Kim Song Whan-t felkérni, akivel gyerekkorukban együtt tanultál a thekkjont. Kim családja a japán megszállás alatt tönkrement, amitől Kim depresszióba esett, és az alkoholizmusba menekült. A thekkjonra már alig emlékezett, de Song felrázta őt, és sikeresen megtartották a bemutatót. 1964-ben egy napilap, a Hanguk Ilbo bemutatta Song harcművészetét, amelyet nemzeti kulturális kincsnek neveztek, ám a modernizáció lázában égő közveléményt hidegen hagyta a régi hagyomány. Song nagymesterként szorgalmasan őrizte és adta továbba hagyományt az utókornak.

Shin Han Seung (신한승), aki a ’70-es években lett Song mester tanítványa, céljául tűzte ki,  hogy hivatalosan is elismertesse a thekkjont, mint kulturális örökséget. Shin keményen dolgozott, hogy Song mester alig 20-30 alaptechnikájából álló repeteorjából ismét egy kb. 80 technikájú harcművészet legyen. Az új mozdulatoksorokat úgy illesztettték be a thekkjon harcrendszerébe, mint a kirakós rég eltűnt darabjait a képbe.

Shin vállalkozása sikerült; 1983-ban a thekkjon felkerült a  koreai állam a kulturális örökség listájára (76. számú). Song Duk-Ki és Shin Han-Seung mestert tették meg a stílus hivatalos letéteményeseinek. Tanítványuk, Lee Young Bok (이용복) 1984-ben alapította meg a Koreai Tradicionális Thekkjon Intézetét, hogy feltámassza a méltalanul elfeledett thekkjont. Népszerűsíteni kezdték a harcművészetet és 80 év kihagyás után 1985. június 30-án bajnokságot rendeztek a puszáni Kooduk stadionban.

A cikket írta: Szabó Gábor Andor

A bejegyzés trackback címe:

https://koreainhungary.blog.hu/api/trackback/id/tr758085436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.