Aki 2015. január 28-án ott lehetett ISANG ENDERS lemezbemutató koncertjén a BMC-ben, bizonyára azt kívánta: ez az este még nagyon-nagyon sokáig ne érjen véget. A színpadon egyedül a hangszerével, a világ legtermészetesebb módján ott ült egy fiatalember és Bach csellószvitjeinek három darabjával varázsolt el 300 hallgatót. Néhány perc elteltével együtt vettük a levegőt a művésszel és választottjával, ezzel a kihívó, nagyon is érzéki hangszerrel - a csellóval.
A komolyzene kedvelői tudják, hogy Bach csellószvitjei (No.1-6.) óriási élményt nyújtanak a hallgatónak, ámde az előadónak rendkívüli kihívásokkal kell szembenéznie. Ezt nem lehet „jópofizni”, ide igazi virtuóz készségek kellenek. (Talán nem véletlen, hogy Pablo Casals csak hatvan éves korában játszotta lemezre – nos, az azért egy másik kor volt.)
A fiatal (27) koreai-német származású Isang Enders-szel készített interjú során egy rendkívüli tehetség személyisége, ösztönös, mélyről fakadó és őszinte művészi hitvallása bontakozott ki.
Bach csak pár évvel lehetett idősebb Önnél, amikor a csellószviteket komponálta. Úgy érzi, hogy a közel azonos kor közelebb hozta Önt a mester művészetéhez?
Hiszem, hogy a nem lehetünk egymástól nagyon távol, bár majd 300 év választ el. De ez nem korkülönbséget jelent, hiszen az azonos korú emberek hasonlóképpen éreznek, gondolkodnak és viselkednek bármely században éltek is – természetesen az adott korszak viszonyai közt. Ugyanazok a vágyak, és kétségek közt élhetett ő is, mint én. Azonban Bach eddigre már műveinek százait komponálta meg, olyan tudás birtokában volt, amihez én csak nőni szeretnék. Számomra ő a zenealkotás Alfája és Omegája. A kezdet és az egyik legfontosabb, aki megérteti velem, hogy mi jön aztán.
Ön egyszer azt nyilatkozta, „Bach-nak beszélnie kell” Megkérdezhetem, mit értett pontosabban ez alatt?
A zenének nagyjából három fajtája létezik: a táncot (balettet) kiszolgáló zene, amely a zene és tánc segítségével, magától értődően „mesél” el egy történetet, a színpadi, drámai zene, amely szintén önmagáért beszél a színpadon énekesekkel előadva (opera), vagy akár drámaian lefestve egy-egy pl. történelmi eseményt (Csajkovszkij) – és van „csak” a zene”. Olyan, amilyet például Bach írt – és nekünk, zenészeknek a feladata, hogy beszéltessük ezt a zenét, ki-ki a maga értelmezésében. Igen. Keltsük életre, legyen benne emberi sors és történet. Legyen benne story… Így értettem.
Ám ez óriási szabadságot ad az előadóművésznek. Ön szeret szabad és független lenni, hiszen ezt mutatja az is, hogy a magányos művészek útját választotta.
Igen, igaza van, ezt jól látja. Valóban egy hírneves zenekart (Dresden Staatskapelle) hagytam el, és más együttesek mellett sem kötöttem ki. Pedig mindenem megvolt velük, vezető-csellista voltam, jó állás, biztos és tehetős megélhetés, stb. Mégis… erre a másik ösvényre léptem, ami göröngyös, nehéz és küzdelmes. Már szinte nincs is otthonom, szállodákban lakom, repülőkön eszem és nem tudok beszélni a magánéltemről. Nem azért, mert titkolom, hanem azért, mert gyakorlatilag nincs. De nehogy azt higgye, hogy ez panasz, ó dehogy! Én választottam, és boldog vagyok, mert ami igazán fontos számomra az a zene és az utam keresése a zenében. Ez az út pedig piszokul nehéz, de szabad!
Ha már itt tartunk: mekkora szabadságot ad Önnek a G-dúr szvit prelűdje? Hiszen, ha van népszerű, szólóra írt csellódarab a világon ez igazán az! A csellót tanulni vágyók 95%-a biztosan e miatt a darab miatt vág bele. Miért ilyen favorit ez? S ha már ennyire közismert, nem hordoz magában veszélyt az előadóművész számára?
Dehogynem, rengeteget! Hiszen az emberek fülében ott van és ezért sokan talán azt a hangzást várják el a koncertteremben, amit a lemezről más művész előadásában már megszoktak. A zene viszont soha nem lehet statikus, megkövült, és engem éppen ez izgat a legjobban. Ez a kétperces szám technikailag is nehéz, de nem ez az igazán érdekes, azt be lehet gyakorolni. Azért hihetetlen kihívás ez a darab, mert a dráma és a színek ezerfélesége, amit Bach megkomponált benne, további alkotásra sarkall. És akkor még nem beszéltem a kérdések sokaságáról, amit a mester nyitva hagyott a számunkra. Szóval, Bach soha nem halhat meg, amíg muzsika létezik. Köszönöm, hogy ezt elmondhattam.
A többit már ISANG ENDERS székhez szögező játéka mondta el. Nekem pedig a koncert végén Madáchnak az igaz művészekről szóló mondta járt a fejemben: „Kiben erő, s Isten lakozik, az szónokolni fog, vés, vagy dalol”
Az interjút készítette: Csajka Edit (2015. január 28.)
Képek forrása: Koreai Kulturális Központ
