Ugye, ismerősen cseng: „ruha teszi az embert”, meg hogy „mutasd a cipődet, megmondom ki vagy”? Azt mindenki maga döntse el, hogy mennyire ért egyet ezzel, de hogy az utóbbi, tán az angol Lordok Házába illő megállapítás a Joseon-kori Koreában nagyon is igaz volt, az egészen bizonyos. A koreai történelmi sorozatok rajongói most alighanem maguk elé tudják képzelni, hogy mi szokott kivillanni a köntösök vagy fehér vászonnadrágok alól, de valószínű, hogy a hanbokok színpompája vagy a parasztgúnyák lyukai sokkal jobban vonzzák a szemet, minek következtében a lábbelik felé igencsak kevés figyelem fordul.   

Manapság mindenki maga döntheti el ízlésének, pénztárcájának megfelelően, hogy a talán legnagyobb megpróbáltatásnak kitett testrészére mit húz fel, hogy mennyire számít a kényelem, a divat, az ár vagy éppen a ruhatár, mint meghatározó szempont. A Joseonban ez bezzeg nem így volt. A cipő nemcsak az a ruhadarab volt, ami befedte, védte, díszítette viselője lábait (már ha tellett egyáltalán lábbelire), hanem szembeszökő árulkodója gazdája társadalmi helyzetének, foglalkozásának, sőt még a korának is. A társadalmi kasztrendszer igen szigorú szabályai határozták meg, hogy kinek milyen anyagból készüljön, milyen formájú, színű és díszítésű legyen a lábbelije. Jelen cikk a teljesség minden reménye nélkül igyekszik bemutatni, hogy mit is húzott fel fenséges vagy éppen kisebesedett, megfáradt lábaira a Joseon-kor népe.

Annak idején a koreai lábbelik formájukat tekintve kétfélék voltak, az egyik az ország északi részéből származó hwa (화), amely boka fölé ért, és leginkább a mai bő, rövidszárú csizmához volt hasonlatos. A hwa különböző anyagú, díszítésű példányait férfiak viselték, és nemcsak hideg időben. A yi (이, e.: i), vagy közismertebb nevén a hye (혜, e.:hje) a Koreai-félsziget déli részéből származott, és lényegében hye volt minden olyan cipő, ami nem takarta el a bokát. Hye-t nők és férfiak egyaránt hordtak, de természetesen számtalan különbség volt a két nem viselete között.   

Érdekesség, hogy a királyi udvartartásban olyan nagy igény volt a különböző hwa és hye cipőkre, hogy legalább 30 cipész éjjel-nappal szorgalmasan munkálkodott a palotában, hogy a királytól a csendőrség parancsnokáig – az udvarhölgyekről nem is beszélve - mindenki meg legyen elégedve lábbelijével. Ám, hogy mesterségük legjavát tudják adni, külön voltak hyejangok (e.: hjedzsáng) és hwajangok (e.: hwádzsáng), vagyis szakosodtak a suszterek. Bár legalább akkora szükség volt rájuk, mint az udvari doktorokra, a Joseonban a cipészek a társadalom legalacsonyabb kasztjába tartoztak, utánuk már csak a csepűrágók és a számkivetettek következtek, vagyis azok, akik már kaszton kívüliek voltak.  

Hwa, a csizmaféle

A hwa, vagy másik nevén mokhwa bőrből, bársonyból vagy vastag posztóból készült, s rendszerint fekete színű volt. Ezt viselték a királyi őrök, katonák, a hivatalnokok, az udvarhoz tartozó elit férfinépség és általában azok, akik aktív életet éltek, sokat jöttek-mentek, gyakorlatoztak, sőt még a királyi család férfi tagjai is, ha „terepre” mentek. A hwa a Három királyság idején a Tang birodalomból érkezett az előkelő koreai férfiak használatába, de igazi fénykorát a Joseonban élte, ahol számtalan fajtája került forgalomba. Íme, a három legismertebb hwa:

A hwaja (hosszabb szárú csizma)

Ez volt a legáltalánosabban használt férfi lábbeli, amit civil tisztségviselők és katonatisztek egyaránt hordtak, amikor hivatali ruhájukat vagy katonai uniformisukat vették fel, a királyi család férfitagjai számára pedig a hwaja hétköznapi lábbeliként szolgált.  

A késő Joseonban a hwaja viseletét már a közembernek is megengedték, de csak egyetlen egy alkalomkor, mégpedig, amikor a lakodalmát ülte. Ez a lábbeli fekete színű és dísztelen volt, a talpa bőrből, szegényebbeknek fából készült, felső részébe vastag pamutgyapjút tömtek, amit bársonnyal vagy posztóval borítottak. Nemeseknek fehér, a királynak vörös flanel szalaggal erősítették meg a varrásokat.   

A heukhwa (흑화, e.: hükhwa)

Ez a fekete hwa nem akármilyen lábbeli volt! Kizárólag a király, a magas rangú miniszterek és kormánytagok ünnepi viselete volt, és igen drága portékának minősült. A legfinomabb bőrből készült, teljesen vízálló volt, és a legnagyobb hidegben is jó melegben tartotta Őfelsége és udvaroncai lábát. A királyi, illetve trónörökösi heukhwának még magasabbra szabták a szárát, meleg, puha, könnyű és hajlékony volt, s messziről úgy lehetett megkülönböztetni, hogy az előbb már említett vörös díszítéssel rendelkezett, amit ennél a fajtánál bőrből varrtak rá a barázdált, ám felettébb gondos cipészkezek.  

A baekhwa (백목화, e.: pékhwá)

Az úgynevezett „fehér gyászcsizmát” a Joseonban a tudós férfiak, magas rangú tanítómesterek, katonatisztek és udvari tisztségviselők húzták a lábukra, mégpedig igen szomorú alkalmakkor, nemzeti gyász ideje alatt, azaz, amikor a királyi család valamelyik elhalálozott tagját gyászolta az ország népe. Dísztelen fehér gyolcsból, az igazán tehetőseknek pedig hófehér bőrből, magas szárral készítették.  

Hye, a cipő

Teasahye

A legismertebb – ezzel szemben kicsit sem olcsó -, boka alatt szabott, lapos sarkú cipő a fenti képen látható taesahye (태사혜- e.: tészáhje). A cipő orra széles és magas, így igen jól védte a lábujjakat, ugyanakkor kényelmes, és kibújni is könnyebb volt belőle a házba lépés előtt. A taesahye felső része báránybőrből vagy selyemből, a talprész pedig az ezeknél lényegesen tartósabb marhabőrből készült. A taesahye-t azonban csak a yangbanok, azaz a Joseon-kor nemesei engedhették meg maguknak, mivel áruk igen borsos volt. Ez volt tehát a tehetős kasztok mindennapi viselete, sőt, a korábbi hiedelemmel ellentétben még a gazdag családok nőtagjai is viselhették.

Cipellők csak hölgyeknek: a danghye (태사혜- e.: tánghje) és a ggotsin (꽃신- e.: khotszin)

Ezeket a nagyon kecses női cipőket legtöbbször bőrből készítették, a felső részre finom selymeket szabtak, amelyeket aztán gyakorta még hímzéssel is díszítettek. A Koreai-félszigeten először a Silla királyságban jelentek meg, elődei pedig egyenesen a Tang birodalomból érkeztek. Jellemzően színesek voltak, sőt többszínűek, hiszen például a rózsaszín alapanyagra világoszöld selyemfonállal hímeztek, s a variációknak csak a fantázia és az igencsak kifinomult ízlés szabhatott határt. Még a hölgy korát is meg lehetett saccolni, mivel például a vörös alapon kék hímzésűt az idősebb, míg a fordított színarányú cipőcskéket a fiatalabb nők viselték.  

Bizonyára akadnak, akik megcsodálták már a történelmi sorozatokban szereplő, híres és gyönyörű ggotsin, azaz „virágcipellőket”. Ezek a legfinomabban cserzett színes bőrökből, selyemmel borítva készültek, amelyekre Korea legikonikusabb, szimbolikus virágait hímezték. A megrendelő igényének megfelelően koreai fenyőt, bambuszágat, barackvirágot, mályvarózsát, lótuszvirágot vagy éppen krizantémot hímeztek bele az ügyes kezű mesteremberek. A virágcipellők valóságos remekművek voltak, amelyeket kizárólag a fiatal arisztokrata hölgyek és a királyi család női tagjai hordhattak.  

Királyok cipője, cipők királya

A férficipők királya, vagyis a királyok cipője a jeokseok (적석 - e.: csokszok), amit még királyi Őfelsége is csak a legnagyobb ceremóniák alkalmával, úgymint vallási, halotti rituálék vagy nemzeti ünnepek során viselt. A jeokseok többnyire vörös színű volt, ami azért is szokatlan lehet, mert férfiak cipőszíne hagyományosan a fekete, a királyoké pedig a kék volt. A legfinomabb selyemborítású cipőket szintén selyemből szabott szalagokkal erősítették a király felséges bokáihoz, hogy a rituálék során végrehajtott meghajlások, illetve a hosszas gyaloglások során nehogy lecsússzanak a lábáról, és a malőr megzavarja a ceremónia menetét. A jeokseok-ot hozzáillő vörös zoknival, a mal-lal viselték.  

Namaksin (나막신), facipő esős napokra

A fából faragott, lapossarkú vagy éppen „emeletes”, csónakra emlékeztető cipőnek többféle neve van, ezek közül a legismertebb a namaksin, és esőben, saras, latyakos utakon használták. Ez volt az a lábbeli, amelybe társadalmi rangtól, nemtől és kortól függetlenül szinte mindenki belebújt, ha az időjárás nekikeseredett, és sár lepte az utakat, márpedig a Koreai-félszigetet igencsak gyakorta öntözték bőséges esők. Eleinte szinte csak egy-két méretben készültek, s ezért madzaggal erősítették a kisebb lábakhoz, később azonban a megrendelő igényeihez igazították a namaksinokat is.  

Szalmából megfonva

Bizony, hiába került a lista legvégére, egyetlen lábbeli sem taposta olyan nagy számban Joseon földjét, mint a jipsin (짚신, e.: csipszin), a koreai szalmaszandál. Ennek oka pedig az, hogy ezt horda a köznép apraja-nagyja, a szolgálók egész serege, a földműves, sőt még a hosszú, nehéz utakra induló tudós tanítómester is, a buddhista szerzetesről nem is beszélve.

Hihetetlennek tűnik, de igaz, hogy népszerűségét és kedveltségét nemcsak olcsóságának, hanem szuper strapabírásának is köszönheti. A hegyek nehezen járható, sziklás, köves terepén és a dermesztő téli havas időben a „csizmásított” vagy hótaposós változatát, az úgynevezett seolpit viselték még maguk a rettenthetetlen, de igen szegény tigrisvadászok is.

Aki mai modern világunk Koreájában mostanság megfordult, tapasztalhatta, hogy a Joseon-kor hagyományos, gyönyörű viselete a hanbok reneszánszát éli. Belföldi és külföldi turisták egyaránt előszeretettel parádéznak benne a paloták környékén, s néha lehangoltan szemlélhetjük, hogy kitaposott edzőcipők bukkannak fel a színesen suhogó szoknyák alatt. Pedig a régi hercegnők virágcipellőihez hasonló gyönyörű topánok kissé modernizált formában férfiak és nők számára egyaránt népszerűek ma is, és aki valamit is ad a stílusra, amikor hanbokot visel, akkor ilyenbe bújik a hozzáillő fehér, jellegzetes formájú és anyagú zoknival (boson, 버선) együtt. Nos, talán mégis igaz lenne a mondás: „mutasd a cipődet, megmondom ki vagy”?        

A cikket írta: Csajka Edit

Forrás: The Korea Times, Asian Castle, Feedingmyprocrastination.com

Képek forrása: The Korea Times, Asian Castle