„A remény, melyet a taekwondo nyújt, végtelen, nem ismer korlátokat és nem hátráltatja sem mentális, sem testi sérülés.”

Chungwon Choue, a World Taekwondo Federation elnöke

Idén már parataekwondo edzésre is van lehetőség a Koreai Kulturális Központban. Talán sokan nem is tudják, pontosan mit takar ez a fogalom. Így ellátogattam egy edzésre és elbeszélgettem a résztvevőkkel, Józsival és Nándival. A kérdéseimre Szarka Tünde edző válaszolt.

- Először is kérlek, mutatkozz be! Hogyan kezdtél el a parataekwondóval foglalkozni?

Mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy megkerestél, és lehetőséget adsz arra, hogy több ember is tudomást szerezhessen rólunk, illetve kicsit közelebbi képet is kaphatnak arról, hogy mit is csinálunk pontosan. Emellett megragadnám az alkalmat arra is, hogy a Koreai Kulturális Központnak megköszönjem a lehetőséget, amit nyújtanak nekünk az edzőteremmel. Nagyon sok helyen próbálkoztam és végül ők voltak azok, akik tudtak ebben segíteni. Terem nélkül az egész nem működne, ezt nekik nem tudom elégszer megköszönni.

A Taekwondo oktatása sérültek számára először 2006-ban merült fel bennem, mint gondolat. Akkor költöztem fel vidékről Budapestre, hogy elkezdjem a Pető Intézet konduktor szakát végezni, ekkor igazoltam át az MTK-ba is Patakfalvy mesterhez. Ő volt az, akivel a 2006-os edzőtáborban először beszélgettem arról, hogy ezeknek az embereknek, akiket akkor friss elsőévesként megismertem a Petőben, szeretnék taekwondót tanítani. Az inspirált, hogy nekem a taekwondo mindig segített, ott volt, nem hagyott cserben, akármilyen lelki, fizikai problémám volt. Rengeteg akadályt gyűrtem le a segítségével, enélkül nem lennék az, aki vagyok. A taekwondo, nekem sokkal több, mint egy sima sport. Ezt az érzést szerettem volna megosztani, megmutatni a sérült embereknek is, akiknek egyébként is sokkal nehezebb a feszültséget leadni, nemcsak fizikai korlátaik miatt, hanem mert a napirendjük is rendkívül sűrű. Nekik az átlag dolgokon kívül, amelyeket mindenki csinál, meg kell tanulniuk járni, beszélni, ellátni magukat. Másrészről pedig olyan mentalitást, akaraterőt tapasztalok ezeknél az embereknél, amit az „ép” embereknél nem igazán, vagy csak nagyon ritkán és akkor is halványabban látok. Nekik olyan küzdőszellemük van, amit mi sosem érthetünk meg, mert nekünk az teljesen automatikus, hogy a lábaink elindulnak, mennek maguktól, és járunk. De amikor velük dolgozom, és látom őket a földön kúszni, mászni, küzdeni, felkelni a földről, egy bordásfalba vagy járókeretbe kapaszkodva, elindulni és még egy lépést megtenni, még egyet és még egyet, akkor nekem erről a taekwondo jut eszembe. Hiszen ott is a legnagyobb ellenségünk saját magunk, akit le kell győznünk.  A taekwondo egy jó út arra, hogy mindenki a saját technikáját fejlessze ki, hogy ezt megtanulja.

Három éven keresztül azon munkálkodtam, hogy vegyenek komolyan a Petőben is, hogy én ezt tényleg szeretném csinálni, és persze a taekwondós oldalról is kellett hozzá a támogatás. Patakfalvy mesterrel és feleségével, Mónival is ezalatt az idő alatt párszor beszéltem erről, hogyan induljak neki. Ha az a pár hosszabb beszélgetés nem lett volna, lehet, hogy én sem indítottam volna el végül az egészet. Harmadéves koromra sikerült a Petőben is támogatókat szereznem, hogy elindítsam a programot, és ahogy elindult a dolog, mindenkinek nagyon megtetszett, a gyerekek is imádták, és rengeteget fejlődtek. Igazából azért volt nehéz, mert a Pető Intézetben nem tudták annyira, hogy mi az a taekwondo. A taekwondósok meg a sérültekről nem tudtak semmit sem, így gyakorlatilag egyedül kellett meggyőznöm sok embert arról, hogy én látom és tudom, hogy ez működni fog. Ahogy beindult a csapatom, kellett egy ember a taekwondós oldalról, aki folyamatosan lektorálja az edzéseket. Ez volt  Márton Zsolt, aki 2009 óta minden csapatomnál ott van, és segít, ha kell, helyettesít, vizsgáztat, vagy csak a háttérből támogat.

Az akkori csapatommal, két évig voltam, majd utána diplomáztam és külföldre mentem. Sok helyen jártam, mindenhol taekwondóztam is, hogy tanuljak másoktól, megnézzek más edzéseket. Új-Zélandon másfél évig éltem és dolgoztam, ott is elindítottam egy fiatal felnőttekből álló sérült csapatot, de a személyiségi jogok, törvények és a hozzáállás miatt teljesen máshogy, csak korlátozottabb módon valósíthattam meg azt, amit itthon csináltam. Az ép edzéseken ugyanúgy ezt a csökkentett üzemmódot tapasztaltam, Új-Zélandon is, majd később Kanadában. Talán a legsiralmasabb helyzetet legutóbb tapasztaltam, Texasban, mind állóképesség, mind technikai tudás tekintetében, sajnos tőlem magasabb övfokozatú embereknél. Ezért mindig jó hazajönni és látni a mi kis magyar harcosainkat, mind az ép és a para edzéseken.

2013-ban már konduktorként kezdtem el dolgozni a Petőben és megint egy évig oktattam egy jó kis csapatot. Akkor már segítő hallgatóim is voltak, ami nagyban megkönnyítette a munkát, mert 2009-ben egyedül voltam 10, néha 15 gyerekkel. Sokuk kerettel vagy bottal közlekedett, sok gyakorlatnál közvetlen segítséget igényeltek. Nagyon hamar elment az a 45 perc, amit kaptunk. Nagyon sok eszközt használok és a különböző feladatokhoz megint csak egyedül rendeztem át mindent, az is sok időbe telt. A rövid idő alatt, amit tényleg aktív munkával tölthettünk el, ehhez képest rengeteget fejlődtek. Így most tényleg áldás a 90 perc, amit a KKK-ban kapunk, mert lényegesen több tudást tudok a fejükbe önteni ennyi idő alatt. Ráadásul mindkét emberem jelenleg spasztikus (feszes izomtónusú), így sokkal több idő kell nekik kilazulni. Ami még innen is hiányzik, és a további taglétszám növeléséhez elengedhetetlen, az a személyi segítség az edzések alatt. A lazításnál sok időt veszítünk, mert mindenkinek közvetlen manuális segítség kellene a minőségi munkához. Remélem, ezen cikk kapcsán talán kapunk egy-két önkéntes jelentkezőt, és edzeni is többen jelentkeznek majd.

- Mi is tulajdonképpen a parataekwondo? Miért tartod fontosnak ezt a sportot?

A parataekwondo, gyakorlatilag a taekwondo mozgásanyaga (bázistechnika, formagyakorlatok, formai küzdelem, küzdelem, töréstechnikák, önvédelem), leképezve mindenféle sérült ember számára. Én CP-s (központi idegrendszeri sérült) emberekkel indítottam, közben más sérülésekben is tapasztalatot szereztem, de jelenleg is CP-sekkel foglalkozom. Ebből a szempontból mindenképp újat mutatunk, nemcsak olyan téren, hogy taekwondóból ez Magyarországon és több másik országban is az egyetlen para csapat.  Emellett bármilyen sérült sportcsapat, nagy általánosságban látás-, hallássérülteket, értelmi és mozgássérülteket céloz, utóbbiból azonban általában vagy a tökéletesen mozgó, vagy a kerekesszékes társadalmat, akik még ha ki is tudnak valamilyen úton-módon kelni a székből, általában ülve űzik a sportot. Én kezdettől fogva tanítok olyan CP-seket is, akik járókerettel, bottal, vagy minden nélkül, nehezebben vagy jól járnak.

Felmerülhet sokakban a kérdés, hogy hogy akarnak ők taekwondózni. Szerintem egész jól. Nyilván mozgásserültsegükből adódóan limitáltak, igazából pont úgy, ahogy mi sem tudunk mindent megcsinálni, és emellett jól fejleszthetőek, épp úgy, ahogyan mi is. De rajtuk kívül, a fentebb felsorolt sérüléseket is mind várnám az edzéseken. A KKK-val folytatott tárgyalások során volt arról szó, hogy két külön csoport elindítására is van kapacitás, ha kell. Itt nem olyan egyszerű az edzés, mint az épeknél, ahol többnyire mindenki egyforma. Szeretnék mindenkinek lehetőséget adni, aki elszánt és magától akar jönni. Ezért azt kérném minden érdeklődőtől, ne írják le magukat, hogy nekik ez úgysem megy, és nem nekik való. Ne féljenek engem felkeresni, mert azzal semmit nem veszítenek, ha írnak egy email-t vagy felhívnak és beszélünk, hogy mik az opciók, kivel mit tudok kezdeni. Minden sérülés más, de az én ajtóm mindenki előtt nyitva áll.

Lehet, hogy valakit úgy tudok csak fogadni, ha segítőt hoz magával (vagy én kerítek neki egyet). A legnagyobb limit, az maximum ezt jelentheti, hogy sajnos csak két kezem van, és egy bizonyos méretű termem, és az időpont sem biztos, hogy mindenkinek jó. De most is jött egy új emberünk, aki miatt előrébb tettük az edzést, tehát ebben is tudunk rugalmasak lenni. Ha a tömegközlekedéssel vannak a gondok, talán akkor is tehetünk valamit, de csak úgy tudunk segíteni, ha beszélnek velünk, és elmondják, mire van szükség, hogy jönni tudjanak. Gyerekeket is várok az edzésre, hiszen eddig inkább gyerekekkel és fiatal felnőttekkel foglalkoztam. Most 40-es férfiak találtak meg. Az egyik azt mondta, hogy ő régóta nézegeti a honlapunkat és a munkánkat, de nem akart jelentkezni, mert csak gyerekeket látott a fotókon. Pedig ez normális dolog az ép edzéseken is. Sokszor együtt vannak a gyerekek a felnőttekkel. Természetesen, ha sok gyerek jelentkezne, akkor ismét igény lenne egy külön gyerekcsoport elindítására, aminek én nagyon örülnék, mert hiányoznak a gyerekek is. A Petőben nagyon szerettem velük foglalkozni. Az a harcos mentalitás, amit ők produkálnak, sajnos már nem sok ép gyereknél figyelhető meg, a legtöbbjük már nem annyira kitartó, kemény.

Én „négy az egyben” edző, pedagógus, szülő, és rendszeres edzéseken aktívan résztvevő taekwondós vagyok, így azt kell mondjam, tényleg minden oldalra rálátok és felismerem a problémát, ami a mai fiatalokkal történik. Itt leginkább oktatáspolitikai változtatásokra tudnék utalni és a digitális világ fejlődésére, valamint a Magyarországon való megélhetés nehézségeire, amik sújtják a szülőt és pedagógust egyaránt. Befolyásolják ezzel a mindennapjaikat, és a végén minden a gyereken csattan sajnos. Ezek a gyerekek lesznek a taekwondóban az utánpótlásunk, az életben pedig a jövőnk, így azt gondolom, a problémát nem sokáig tudjuk  már a szőnyeg alá söpörni. Természetesen nem az összes gyerekről beszélek kivétel nélkül, és sajnos a fiatal és felnőtt korosztályban is találkoztam ezzel a mentalitással.

Visszatérve arra, hogy miért próbálják ki a taekwondót a sérültek, én konduktorként arra építek, hogy ki mit tud, nem azzal foglalkozom, hogy mit nem. Azt gondolom, a taekwondo annyira sokrétű, hogy mindenki meg tudja benne találni a számítását, aki tényleg elszánt. Számomra és ép edzőtársaim számára is vannak olyan részek, amelyeket jobban szeretünk, mint más területeket. De azokat is megcsináljuk, magunkhoz mérten megküzdünk vele. Van, aki versenyszerűen űzi, van, aki azért, hogy fitten tartsa magát, van, aki a közösség miatt jár. Mindenki másért van ott, de mindenki jól érzi magát és ez a lényeg.

Ha egy spasztikus megnéz egy videót a taekwondóról, tudom, hogy azt fogja látni, hogy a lábaink pattognak és az égben vannak folyamatosan. Valóban, a WTF taekwondo igencsak lábcentrikus, nálam mégis szuperül érezte magát eddig minden spasztikus, mert ha csak térdmagasságig ment fel a lábuk rúgásnál, akkor addig ment fel. Náluk ez hatalmas szó! Mindenki elsősorban saját magát gyűri le és nem a másikat. Ilyenkor nem elcsüggedni kell, hogy neki csak eddig megy fel a lába, hanem ki kell húzni magát, mert ez önmagához képest hatalmas teljesítmény. De ezt az épeknek is meg kell tanulniuk, ezekre megfelelően kell reagálni, a vizsgáztatóknak a teljesítményt a helyén kell értékelni és mindezek által a sérült embereket közösen kell integrálnunk a taekwondós világba is. Az, ha egy ép ember rugdos övmagasság alá, mert sajnos ilyet is láttam már, lustaságból, hanyagságból, és mert nincs kedve izzadni lazításkor, az probléma. De bizonyos sérüléseknél, a sérülés fokától függően, ugyanez hatalmas teljesítmény. Volt már alsó végtagi bénulásos emberem is. Ott viszont fellendül a fej mögé a láb, azt meg az épek közül is csak nagyon kevesen tudják megcsinálni. De más CP-snél is ugyanúgy működik a dolog. Ezt kell megérteni, ahogyan az utcán ők a rámpán fognak felmenni, a mozgássérült mosdót fogják használni, vagy az alacsonypadlós buszra szállnak fel, itt is máshogy csinálják meg a technikákat. 

A taekwondo szerintem mindenkié, így a sérülteké is, és ezt mind nekik, mind az ép embereknek meg kell tanulniuk.

Az ép embereknek meg kell ismerniük a sérülteket, és ebben mi, szakemberek képezhetjük az összekötő hidat, hogy megmutassuk és megtanítsuk nekik, mi mindent tudnak valójában. Kezdjük ott, hogy részemről helytelen a “sérült” és “ép” kifejezés, hiszen annyi “ép” embert ismerek, aki lelkileg egy roncs, és sok mozgássérült ismerősömnek családja, munkája, boldog élete van a sérülésével együtt, tehát õ az én szememben teljesen ép. De nyilván valahogy nevezni kell “őket” is meg “magunkat” is, csak ezeket a kifejezéseket kezelje mindenki a helyén. Sokan azért kerülik őket, mert nem tudhatják, mit tudnak, hogy kellene nekik segíteni, és ez nem az ép emberek hibája, senki nem mondta el nekik, hogy mi mindent lehetne a sérültekkel is kezdeni.

Mielõtt kitanultam a szakmám, nekem is annyi volt a fogalmam róluk, hogy aki kerekesszékben ül, az biztos egyáltalán nem tud járni. Pedig nagyon sokan nagyon is kikelnek belõle, és járnak, de biztonságosabb és kevésbé fáraszto így az utazás hosszabb távon. Nem szeretném, ha bárkiben negatívan képeződnének le a szavaim az épeket illetően. Sajnos több kollégámnál tapasztalom, szakmai ártalomként, a sérültekkel való elfogultság és az épekkel történő szembenállás jelenségét. Én a rendszert és a szegényes integrációt hibáztatom inkább, ami miatt ilyen a társadalmi felfogás. A legtöbben azt hiszik, aki sérült, az teljesen nulla, nem tud semmit sem csinálni. Pedig ez nem így van. Emellett sokan sajnálják őket, ami valószínűleg megintcsak a tudás hiánya és az érzékenység miatt lehet, ami persze normális és emberi dolog. De a sajnálattal sajnos nem sokat tudnak kezdeni. Inkább segítsük őket. Ha nem tudjuk, hogyan, járjunk utána. Sajnos a rendszer nem tanít meg minket rá, hogyan. De akit érdekel, kiderítheti.

Én edzésen megcsináltatok velük is mindent, nagyon keményen, van is nagy izzadtságpocsolya minden edzésen. Sőt azt kell, hogy mondjam, az ő koordinációs, térorientációs és lateralizációs nehézségeikkel a technikákat sokszor jobban kivitelezik, mint néhány ép társuk. Náluk egyáltalán nem csak annyiról van szó, amit mi kívülről látunk, hogy nehezebben tudnak járni. Ennél ez sokkal összetettebb, a társtünetekkel és az ő nehézségeikkel ez elképesztő teljesítmény! Jelenleg leginkább csak egy szakember vagy jól képzett hozzátartozó láthatja teljes valójában, hogy micsoda eredményeket érnek el, és mi minden fejlődik náluk valójában minden téren.

- Józsi és Nándi, ti honnan hallottatok a parataekwondóról? Sportoltatok mást is előtte?

Józsi: Mindig is érdekeltek a keleti harcművészetek, először februárban, itt a KKK-ban kezdtem el taekwondózni.

Nándi: 2010-től futok, valamint 2 éve foglalkozom parasportokkal, paraevezek. A küzdősportok mindig is érdekeltek. Facebookon láttam a KKK hirdetését, és azt, hogy Tündi foglalkozik parataekwondóval. Így vettem fel vele a kapcsolatot.

- Hogyan segíti a mozgáskorlátozott, illetve a speciális nevelési igényű emberek integrációját a taekwondo?

Érdekes, hogy az idősebb korosztály, aki járt, jár hozzám, nagyon érdeklődik az önvédelmi rész iránt. Félnek este kimenni, sok atrocitás éri őket és könnyedén kirabolhatóak. Remélem, az önvédelmi technikákat, amelyeket tanítok nekik, sosem kell hasznosítaniuk az életben, viszont a tudás birtokában nyugodtabban léphetnek ki az utcára, mehetnek szórakozni, ismerkedni, tehát szocializálódnak és integrálódnak. Az edzésekhez is, kilépnek az otthonukból, ideutaznak, találkoznak ép emberekkel, versenyekre jönnek, ismerkednek. Tehát szocializálódnak és integrálódnak.

Természetesen említsük meg azt is, hogy az edzések által fejlődik a mozgásállapot, a figyelem, a koncentráció, a mozgáskoordináció, ami pedig a mindennapi életben segíti az embereket a munka, önellátás, önállóság, tehát az integráció terén. Az integráció, az esetükben egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindent ugyanúgy fognak csinálni, mint mi, mert nem ugyanolyanok. De egy kicsit máshogy, viszont csinálhatnák, ha a lehetőség és a megfelelő körülmények, adottak.  Bár némelyikük már így is sokkal teljesebb életet él, mint az épek közül páran.A többieknek is esélyt és lehetőségeket kell adni, hogy még ha máshogyan is, de ugyanazokat űzhessék, amiket mi.

- Hogyan képzeljünk el egy tipikus edzést? Kiket vártok az edzéseken?

Mindig az adott embercsoportra építem az edzést, életkortól, intellektuális állapottól, diagnózistól és általános mozgásállapottól függően. A gyerekekkel, többet játszunk, lassabban tanuljuk a technikákat. Most nagyon jól mozgó felnőtt csoportom van, akik több önvédelmet igényelnek és velük bizony elkezdtük a protektorban (védőruhában) kötött, egy-két lépésű semi-kontakt küzdelmet is. Természetesen a bázistechnikákat ugyanúgy megkövetelem tőlük, emellett kemény erősítő blokkokat végzünk minden edzésen, és a formagyakorlatot is hamarosan el fogjuk kezdeni. Gyakorlatilag mindent csinálunk, amit az ép csoportok is, csak néhány dolgot egy kicsit máshogyan. Mindig az egyént nézem, az egyéni igényekre és adottságokra építek. Ahogy korábban már mondtam, gyakorlatilag bárki jöhet. Akit érdekel, mindenképpen keressen meg, maximum beszélünk egy jót, lejön, megnézi, és ha nem tetszik, nem jár. De ezzel senki nem veszít semmit. A lényeg az, hogy nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy mi ott szétverjük egymást vagy bárki megsérülhet. Úgy érzem, sok embernek ilyen gondolatai vannak a taekwondóval kapcsolatban. Szerintem pl. egy foci edzésen sokkal esélyesebb a sérülés, mint nálunk. Mindenkire figyelünk, a limiteket is fokozatosan tolom ki, tehát senki nem fog az első pár alkalommal megszakadni, így aztán kudarcélménnyel sem kell szembesülnie, hogy „ez nem neki való”. Mindenkinek való, aki szeretne jönni és akarja csinálni. De ahhoz fel kell kelni és el kell jönni hozzám, mert én csak onnantól kezdve tudok segíteni.

- Józsi és Nándi, ti milyen pozitív változásokat vettetek észre magatokon, amióta idejártok edzeni?

Nándi: Az izomlazításban sokat segít a taekwondo. A nyújtások is sokat segítenek, sokkal könnyedebb a mozgás, habár még csak 3 edzésen voltam. Tündi lelkesedése és biztatása szintén nagymértékben segít.

Józsi: Kilazultak az ízületeim, az izmaim megerősödtek. A környezet visszajelzései alapján is elmondhatom, javult a mozgásom. Emellett az élet más területein is magabiztosabbnak érzem magam. Tünde nyitotta fel a szemem, hogy mi mindenre képes a testem.

- Tünde, te hogy látod, milyen egyéb pozitív változásokat hoz az emberek életében a parataekwondo? Tudnál egy sikersztorit említeni?

Nehéz erre mindenki számára kielégítő választ adni. A fentiekben sokat beszéltem arról, hogy mi mindent fejleszt a parataekwondo és miért ajánlatos mindenkinek. Az eredményeket, pozitív változásokat illetően, persze, hogy kevésbé látványos az, hogy egy hemiplég (féloldali sérült) ember különböző kéztechnikákat fog korrektül kivitelezni, ahol mindkét kéz mást csinál egy időben, mint az, hogy  valaki az egekbe felemeli a lábát és hat deszkát eltör egy felugrásból. De az öröm, ami a szemükben van, a hálás tekintet, a szeretet, amit cserébe adnak, ez nekem mindennél többet jelent. Szakemberként tudom azt is, hogy az előbb említett gyakorlatok náluk micsoda koncentrációt igényelnek, és milyen szinten fejlesztik a koordinációt. Ezért ők megbecsülnek minden kis fejlődést, ami mellett más talán egyszerűen elmegy csukott szemmel.  

A laikusok általában két dolgot szoktak kérdezni tőlem: milyen színű az övem és milyen magasra tudok rúgni. Persze, valami alapján meg kell határozni, hogy ki milyen szinten van. A nyugati embernek egyébként is motiváló az övszín, na meg a versenyeken megszerzett érmek. Engem őszintén, sosem motivált túlzottan sem az övszín, sem az érem, az övvizsgákat is egy idő után már csak azért tettem, mert tudtam, hogy a rendszerbe csak így illeszkedhetek be. Az edzői végzettséget csak fekete csíktól lehet szerezni, és én mindenáron akartam tanítani a sérülteket. Bárhol jártam a világban, megtaláltam őket. Mindig kialakítottam a kis csoportomat, hogy tudjam őket oktatni. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban kezdek „javulni”, vagy jobban beleilleni a képbe, elfogadtam azt is, hogy nemcsak a laikus emberek, de a taekwondo világ (akik a sérülteket illetően szintén laikusok), is akkor fog az ő szempontjaik alapján komolyan venni bennünket, ha elkezdünk versenyekre, bemutatókra járni és érmeket szerezni. Hiába magyarázom bárkinek, hogy nekem ez azért kell, mert ez vitt át engem minden problémán, ez volt ott velem minden bajban. A fekete övem, többet beszél az átlagembernek, vagy az, hogy lemegy a spárgám. Az emberek szemében az sem elég siker, hogy a tanítványaim egyszerűen csak sokkal boldogabban, teljesebben élik meg a mindennapjaikat. Az igazi csoda és siker bennünk történik, a mindennapokban, de van, aki ezt észre sem veszi, csak az övszín és az érem a fontos, ami vizuális, szembetűnő.  És ez normális és rendben van, mi meg ehhez alkalmazkodunk. Aki versenyre akar menni, azt tisztességesen felkészítem, és ha készen áll, akkor viszem. Vizsgára is készülünk, ami külön jó, mert több szem, többet lát. A vizsgáztató meglátásai, mindig hasznosak, emellett az embereknek is jó az, ha más előtt, stresszhelyzetben is teljesíteni tudják, amit nálam. Hiszen ezzel készülnek arra, hogy esetleg, ha utcán éri őket atrocitás, akkor szintén automatikusan tudjanak lépni, lefagyás helyett, illetve ez segíti őket felkészülni arra is, hogy bemutatókon, versenyeken is jól teljesítsenek majd. A bemutatókon való részvétellel megmutatjuk majd, mit tudunk, és hogy űzhető ez a harcművészet sérült emberek számára is. Ez pedig nekem minden fáradozást megér!

- Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Nándi: Bemutatókon, sportnapokon szeretnénk részt venni, csapatbővítés miatt. 1-2 év, mire az ember elér egy bizonyos szintet, kell idő az elegendő tudás elsajátításához. Ha Tündi is úgy látja, hogy lehetséges, szeretnénk 1-2 év múlva versenyezni.

Józsi: Szeretnénk egy paralimpiai csapatot felállítani és népszerűsíteni a sportot. Nagyon fontos lenne, hogy minden parásnak legyen lehetősége a sportra, hiszen nemcsak a fizikai, hanem a lelki állapoton is sokat segít.

Az edzéseket hétfőn és szerdán 15:45-17:15 között lehet látogatni a Koreai Kulturális Központban.

További információ: Parataekwondo Hungary (hivatalos facebook oldal)

Az interjút készítette: Baross Júlia